102 hosszú nap

2021. 06. 10. | Újratöltve

Ungváry Krisztián: Budapest ostroma | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Budapest 102 napig állt tűz alatt. Ez a világháború egyik leghosszabb és legvéresebb városostroma volt. Ennek állított méltó emléket Ungváry Krisztián a maga alapos monográfiájával, amelynek nyolcadik kiadása új fejezetekkel bővült, és még alaposabb forráskritikán és pontosításon ment át. Az azóta több nyelven is megjelent mű mára az utóbbi évek legfontosabb történelmi munkájává lépett elő.

Corvina, 423 oldal, 5490 Ft

Ennél viccesebbet ma már nem fogok olvasni. A román történetírás szerint nem akármilyen haditettet hajtottak végre a „hős” román repülők Budapest ostroma alatt. A román légihadtest parancsnokának írt, 1945. január 20-án kelt napiparancsban így számolnak be erről: „csodálatra méltó bátorsággal, határtalan nyugalommal, az ellenséges légvédelmi tűz, illetve a vadászelhárítás figyelmen kívül hagyásával matematikai pontossággal bombázták a kijelölt célpontokat”, és két pesti hidat meg is semmisítettek. A kommunista román história állításai 1990 után új erőre kaptak, és úgy vélték, hogy fotókkal is alátámasztható az Erzsébet és az Árpád híd lerombolása. Kár, hogy utóbbit 1950-ben állították forgalomba. A kérdéses időben az építkezési munkálatok ugyan már megindultak, de még igen távol állt attól, hogy a tereptárgyat hídnak lehessen nevezni.

Ennyit a matematikáról.

Mindez a mítoszrombolásban már eddig is jeleskedő Ungváry Krisztián immár a nyolcadik kiadást megérő alapművéből, a Budapest ostromából derül ki. Az első kiadás, vagyis 1998 óta elég sok víz lefolyt a Dunán: a magyar kiadások mellett négy német, két angol és két amerikai verzió is született, és idén kijön a román és a kínai fordítás is. És abban is van valami sajátos, hogy az orosz verziót az ottani kiadó más szerző neve alatt (!) jelentette meg jogtalanul. Ebből is látszik, hogy nem akármilyen munkáról van szó.

Huber A.: A lerombolt Erzsébet-híd, 1945

A mostani átdolgozott kiadás több szempontból is fontosabb a korábbiaknál. Egyrészt húsz fotóval és két alfejezettel is bővült: az egyik a budapesti hidak sorsát tárgyalja, a másik az ostrom emlékezetének változásait elemzi a mai magyar emlékezetkultúrában. Ugyanakkor a szakirodalom hatalmas bővülése, a szovjet és német források elérhetősége is indokolta az átdolgozást, mert ezek több pontosan is módosították a könyv adatait. Ráadásul ezen adatok és hadműveleti iratok fényében világossá vált, hogy néhány visszaemlékezés állításai hamisak, bizonyos események akkor és úgy nem történhettek meg, ahogy a feljegyzésekben szerepelt. Ez azért is fontos, mert – német és magyar levéltári dokumentumok híján, ezek java része elégett vagy eltűnt – Ungváry munkája jelentős részben az ostrom tanúira, azok feljegyzéseire támaszkodik. A borzalmaknak ugyanis „több százezer tanúja volt, mivel senkit nem evakuáltak”. Ezért a nyolcadik kiadás külön hangsúlyt fektet arra, hogy reflektáljon a források torzításaira.

Pontosabb képet kapunk a rombolásról

Alaposabb, pontosabb, gazdagabb könyvet vehet most kézbe az olvasó. A hidakkal kapcsolatos történések kapcsán nem csak a továbbélő román mítoszok érdekesek, hanem az is „nagyon furcsa, hogy a szovjet légierő és nehéztüzérség több mint egy hét alatt sem volt képes végrehajtani a hidak megsemmisítésére vonatkozó parancsot”. Holott bőséggel állt rendelkezésre eszköz. Ennek kapcsán a szerző Sztálin parancsán töprengve nem kevés következetlenséget fedez fel. A generalisszimusz arra utasította a csapatait, hogy a hidak lerombolását a tartószerkezetek összeroskadása után is folytatni kell, nehogy az ellenség könnyedén újjáépíthesse azokat.

Szerencsére sem a szovjet tüzérség, sem a szovjet légierő „nem állt a helyzet magaslatán”, így nem tudta porig rombolni a tartópilléreket, amelyekre nem sokkal később épp Sztálinnak volt szüksége.

Így még inkább ül a következtetés: „Ezek az apró jelzések, üzenetek teszik érthetővé, hogy miféle gondolati rendszerrel készült egykor a szovjet állam vezetője Jaltába”, a sorsdöntő nagyhatalmi megbeszélésre.

Felszabadítás vagy megszállás?

Szintén tanulságos a rövid összefoglaló az ostrom utóéletéről a magyar emlékezetpolitikában. Az szinte már természetes, hogy 1990-ig az iskolai ünnepségeket az „éppen hogy csak karórákat nem osztogató szovjet katonák” humánuma és a „gaz fasiszták” borzalmai uralták. Az emlékezetben a rendszerváltás hozta el az értelmezés pluralizmusát az ostromot még mindig felszabadulásnak láttató szocialista retorikától a szélsőjobbos „Becsület napjáig”. Az olvasatok megsokszorozódása ugyanakkor jól leplezte és leplezi mindmáig, hogy a politikai pártok mind a mai napi nem tudnak mit kezdeni Budapest ostromának emlékezetével. Így a méltó és konszenzusos megemlékezés sem lehetséges, a próbálkozások a XII. kerületben felállított Turul-szobortól a „kitörés teljesítménytúrán” át a gettó megmentőjének (Gerhard Schmidhuber) hamvába holt megemlékezéséig ível.

Nem tudni, hogy szegénységi bizonyítvány-e vagy a folyamatok természetes velejárója, hogy az egyetlen, „minden szempontból méltó megemlékezés” Cseh Tamás és Bereményi Géza szerzeményében öltött testet: a Széna tér című dalban, amely az ostrom névtelen német és magyar áldozatainak állít emléket. Ezen kívül sem olyan emlékmű, sem emlékhely nincs, ahol méltó módon lehetne fejet hajtani az értelmetlen és méltatlan pusztulás és az összes halott emléke előtt. Van ez olyan fájdalmas, mint az utcáról utcára kibontakozó, mai ésszel szinte alig felfogható borzalom.

UNGVÁRY KRISZTIÁN legutóbbi művei: Horthy Miklós. A kormányzó és felelőssége. 1920–1944; Hősök? A budapesti csata német katonai elitje; A szembenézés hiánya.

További cikkek

Kritika, Irodalom

Nem szabad ötletek

Murányi Gábor: Szövedékek. 50 év, 50 írás József Attiláról | Révész Sándor kritikája   A legtöbbet emlegetett, mégis a legkevésbé ismerhető költők...

Tudomány

A halál hét arca

Richard Shepherd: A halál hét kora | Papp Sándor Zsigmond ajánlója   Nem könnyű megemészteni, hogy egy napon véget ér az életünk. Ám ahogy...