Farkas Zoltán: 13 portré | Pető Iván kritikája
Az elsősorban gazdasági újságíróként ismert Farkas Zoltán új könyvében 13 portrét tesz közzé, mint mondja, kiemelkedő kortársaiét, hőseit és antihőseit. Ahogy ő látta őket, és ahogy a médiában megjelentek. A plusz egy ő maga, akiről nincs külön arckép, de a szövegből kirajzolódik egy „csak kevéssé szemérmes” önéletírás is.
A többségében igen remek, árnyalt írásokból egységes kötet áll össze, amely jóval több mint 13+1 portré. Nemcsak azért, mert az arcképek egy része formálisan is, a kölcsönös hivatkozásokkal egymásba fonódik, de mélyebben, tartalmuk alapján még inkább. Akár a rendszerváltás előtti időszakot nézzük, akár az utolsó harminc évet, hol finoman, hol erős kontúrokkal, de kirajzolódik a portrék mögötti, őket körülölelő gazdasági, társadalmi háttér, illetve Farkas Zoltán erről alkotott véleménye. Az önmaga botlásait is felidéző őszinteség tükrében, az egyébként többnyire tisztelettel megrajzolt arcképekben visszafogottnak tetszenek a kritikai elemek, amelyek a nagyra tartott szereplők közötti nézetkülönbségeket, sőt konfliktusokat sem hallgatják el. Erénye a könyvnek, hitelességét erősíti, hogy a szerző az egyes személyekhez fűződő érzelmeit is közszemlére teszi.
A 13 portréból nyolc (Antal László, Kornai János, Liska Tibor, Marjai József, Matolcsy György, Simor András, Sárközy Tamás, Surányi György) közgazdászokat, illetve elsősorban a gazdasági életből ismerhető szereplőket örökít meg, hárman (Hárs István, Mester Ákos, Tarnói Gizella) a szerző húszéves rádiós pályájához kötődnek, ketten (Esterházy Péter és Kádár János), profán kifejezéssel, kakukktojások. Az íróról készült arckép nem a „foglalkozása” miatt illik kevéssé a sorba, hanem azért, mert az olvasó itt alig kap többet egy értő hódoló személyes vallomásánál. A Kádárról szóló írás önmagában érdekes, de a vázlatos kitekintés ellenére is csak pillanatfelvétel, ráadásul meglehetősen távolról, mivel a többi darabtól eltérően, a szerző és „tárgya” között ebben az esetben soha nem volt személyes kontaktus.
A portrék hősei nem illeszthetők sémákba, szinte mindegyikük élete, ha nem is kalandokban, de fordulatokban gazdag. A legtöbbjükre állna, amit Marjai József mesélt a szerzőnek, már a rendszerváltás után. Amikor a nyolcvanas évek első felében miniszterelnök-helyettesként találkozni kívánt az amerikai elnökkel, Ronald Reagannel, hogy Magyarország IMF-felvételét biztosítsa, a nem hivatalos amerikai üzenet az volt: olyan bonyolult figura, hogy az elnök felkészítése a fogadására több mint két hetet venne igénybe. És valóban, Marjai volt az a nagykövet, aki egy közelmúltban készült filmben is szerepet kapott, mert 1956 után fegyverrel is védte a berni magyar követséget egy támadással szemben. Ő volt az, aki a nyolcvanas évek elején a magyar külkereskedelmet a fizetőképesség biztosítása érdekében brutális kézi vezérléssel irányította, hogy a rendszer által teremtett és lényegéből fakadó problémákat a rendszeren belül hárítsa el. Mindeközben titokban, hasonló megfontolásból, korábbi tabukat félresöprő lépésként az ország IMF/Világbank-felvételének előkészítésén, tudottan a kapitalista világrendhez való csatlakozásán dolgozott.
Sok tekintetben hasonló a képlet a Magyar Rádió örökös elnökeként szereplő Hárs Istvánnál is. Ő is azok közé tartozott, mint Marjai, akik az elvtárs keresztnevet viselték. Hárs az 1956 utáni retorziók egyik irányítójából lett a Rádió elnöke, a nyolcvanas évek második felére a rendszer határait egyre inkább kikezdő műsorok pártolója, a politikai támadásnak kitett munkatársak védnöke, aki nyugdíjasként úgy látta, hitét a rendszerben egy demokratizálható, emberarcú szocializmus megteremtésének reményéig lazította.
(FOTÓ: Koszticsák Szilárd)
De vajon mennyi ideig tartott volna felkészíteni Reagan elnököt Esterházy Péterből? A kitelepített grófi család sarjából, akinek apja besúgó lett, ő maga pedig egy pillanatig sem mutatkozott olyannak, aki bármit is elhisz a kommunista berendezkedés hivatalos önképéből, mégis már abban a rendszerben elismert, bevett íróvá válhatott? És mit kezdett volna egy elnöki felkészítő Kornai Jánossal, aki 1954 után, a kommunista pártlap lázadó újságírójából autodidakta módon képezte át magát világhírű, a liberális berendezkedés, a piacgazdaság mellett elkötelezett közgazdásszá? Aki tekintélyes hazai kortársai döntő többségével szemben nem hitt a szovjet típusú gazdasági berendezkedés piacgazdasági áttöréshez vezető reformálhatóságában?
A sor folytatható Liska Tiborral, aki olyan gazdasági rendszer mellett kötelezte el magát, amely a kapitalizmus és a szocializmus előnyeit a hátrányok nélkül valósítja meg. Akinek radikális rendszerkritikáját tűrték, elképzelését kevesek vették komolyan, de, mint a könyv is leírja, vitakihívásait akadémikusok és más tekintélyek is elfogadták, majd a több száz fős közönség előtti disputából általában vesztesen távoztak. Vagy itt van Antal László és Mester Ákos, akik csak annyiban tartoznak össze, hogy mindketten átlátták a pártállami rendszer működését, működésképtelenségét, de a határokat figyelembe vették.
Farkas Zoltán az Antal-portréban azt írja: „Az örök dilemma: belülről használni és bepöttyöződni, vagy kívül maradni, makulátlannak mutatkozni.” Így, egy mondatba sűrítve nem igazán differenciált ez a kép.
Ráadásul a kötet egésze és az egyes írások is éppen azt mutatják, hogy a belül/kívül választásnál mennyivel színesebbek, bonyolultabbak az emberi döntések, viselkedések.
A belül maradásnál például nem mellékes, hogy kinek, minek használnak ezzel. A kívülállás lényege viszont nem az volt, hogy makulátlannak tűnjön, hanem a személyes integritás megőrzésének igénye, amihez társulhatott alámerülés vagy éppen vállalt szembefordulás is a rendszerrel. Antal László és Mester Ákos, de a maga módján Sárközy Tamás is belül maradva, a viszonyok megváltoztatása érdekében akartak hatni, és ez egykor látható is volt.
(FOTÓ: 168 óra)
Valóban, mire is jutott volna egy nyugati politikust felkészítő anyag Sárközy Tamással, aki szintén még csak nem is mímelte, hogy a létező magyar berendezkedés elkötelezett híve, ars poeticáját minden lehetséges és lehetetlen helyen hirdette. Ő, aki gazdasági joggal foglalkozik, olyan, mint egy úri szabó, a megrendelőre szabja a ruhát, ha púpos rá – mondta, az egykor még nem vagy alig ismert politikailag korrekt beszéd szabályait figyelmen kívül hagyva. Cinikusnak mutatkozva, a rendszert és megjelenítőit kinevettető előadásaival futott be igen sikeres tudományos, egyetemi oktatói pályát, majd lett hosszabb kormányzati tanácsadói szerepvállalás után 1988 és 1990 között miniszterhelyettes.
„Láttam nemzedékem legjobb elméit”, Allen Ginsberg 1950-es évek közepén írt Üvöltés című versének kezdősora (Orbán Ottó fordításában), mint Farkas Zoltán írja, évtizedek óta nem megy ki a fejéből, így ihletően hatott a portrék megírásához. A vers folytatásának, az amerikai őrület romjai felidézésének azonban már kevés köze van a könyvhöz. Így a Ginsbergtől kölcsönzött sorok, amelyeket az öt csoportba sorolt portrék fejezetcíméül választott, olykor erőltetettnek tetszenek. Lehetne vitázni már magával a szelektálással is, például azzal, hogy ha van egy olyan csoport, amelynek közös nevezője A múlt országútján, akkor miért nem itt kap helyet a Hárs-portré, amelyet a Babér koronázta feledés alatt olvashatunk. Miért éppen Magukban battyogók Surányi György, Simor András és Matolcsy György, amikor akár helyet is cserélhetnének a Megfejteni az időt alcím alatti Antal Lászlóval, Liska Tiborral, Kornai Jánossal. És a mindig vidámnak mutatkozó, nagyokat kacagó, cinikus humoráért imádott tanár, Sárközy Tamás arcképe fölött álló Kedvetlen tiltakozás cím sem kézenfekvő.
Végül is az olvasó szabadon csoportosíthatja az írásokat. Egy részük elhelyezhető a kommunista rendszerhez való viszonyt jelző skálán, amelynek két végpontja a feltétlen lojalitástól a tudatos kívülállásig tart. Lehet nemzedéki szempontokra is fókuszálni, hiszen a felnőtt életüket az 1940-es években kezdők (Kornai János, Hárs István, Marjai József, Liska Tibor) másféle döntési helyzetekben szocializálódtak, mint azok, akik ugyanezen évtized elején születtek (Sárközy Tamás, Mester Ákos, Antal László). És megint másban a szerző nemzedéke (Surányi György, Simor András, Tarnói Gizella, Esterházy Péter, Matolcsi György), amelynek pályája már az erodálódó berendezkedésben indult. A portrékból e különbségek és a nemzedékektől független szempontok szépen kivehetők.
De lehet az arcképeket Farkas Zoltán érzelmi affinitása alapján is szemlélni: a pozitív oldalon Esterházy Péter és a szeretetteli tisztelettel megidézett Tarnói Gizella áll.
Itt a másik véglet Matolcsy György, aki a korábbi jó viszony után lett a szerző számára maga az antihős. Az unortodox gazdaságpolitika pökhendi és kontárkodó megjelenítőjéről, a közpénzek magánosítójáról, nem mellesleg ezoterikus hályogkovácsról szóló írás címe Blöff, blöff, blöff. A Nemzeti Bank mai elnöke – mondja Farkas – abban a hitben él, hogy „akkor is igaza van, ha nincs igaza.” Sárközy Tamást, az Orbán-rendszerről alkotott megengedő, puhának tekintett véleménye miatt szintén kritikusan mutatja be, de itt a hangvételben megmarad a korábbi tisztelet. Így válik ez a portré a könyv egyik legjobb írásává.
Szóval, amennyiben valaki nem a politikusok felkészítő feljegyzéseinek szintjén akar tájékozódni a közelmúlt magyar viszonyairól, jól jár, ha Farkas Zoltán könyvét olvasgatja. Élvezni is fogja, és tanul is belőle.
FARKAS ZOLTÁN korábbi művei: Hét szűk esztendő; Fogyatkozó illúziók
