Birgit Nilsson: La Nilsson – Opera az életem | Falusi Dóra ajánlója
1918-ban, a keresztelője alatt már a papot és az orgonát is túlüvöltötte, szüleit keresztnevükön szólította, négyéves korától pedig autodidakta módon tanult otthon zongorázni. Így indult a 20. század egyik legnagyobb operaénekesnőjének, Birgit Nilsonnak az élete.
A dél-svédországi Västra Karup nevű kis településen gazdálkodó család korán felismerte kislányuk tehetségét, így minden támogatást megkapott ahhoz, hogy énekesnő legyen. Birgit Nilssonnak neve már életében egybeforrt az operával: Richard Wagner és Richard Strauss drámai szerepeinek (szoprán hangfekvésre írt) legjelentősebb előadója volt, népszerűsége 2005-ös halála óta sem csökken. A klasszikus zene világának legnagyobb, egymillió dollárral járó elismerését az ő tiszteletére alapították (Birgit Nilsson-díj), 2014 óta pedig a svéd ötszáz koronás bankjegyről is visszaköszön ránk az arcképe.
Önéletrajzi könyve 1997-ben jelent meg, és a szintén világhírű Solti György írt elé néhány gondolatot. A mostani magyar nyelvű kiadás előszavát Clementis Tamás operaénekes jegyzi, akinek volt szerencséje 1975-ben Koppenhágában személyesen is meghallgatni egy koncertjét: „ilyen horderejű hangot azóta sem hallottam élőben soha senkitől”.
De ne szaladjunk ennyire előre. 1941-ben Nilssont első tanára még azzal engedte el Stockholmba a Királyi Zeneakadémiára, hogy igyekezzen elkerülni a két veszélyes V-t: Verkühlunk és Verliebtheit (megfázás és szerelem). Egyik sem bizonyult túl könnyűnek. Szállásadójánál még télen sem volt 16 foknál melegebb a szobában, a teájához vásárolt vízforralót pedig csak a konyhában használhatta, nehogy a pára lecsapódjon a bútorokra. Korai elhivatottságát mi sem mutatja jobban, hogy még a néhány év múlva kialakult tuberkulózisa mellett sem mondott le egyetlen előadást sem.
A világsikert azért megelőzte a szerelem, amely egy életre szólt. Állatorvos férjével, Johannes Norrbyval, vagy ahogy ő hívta, Bertillel kapcsolatban sem hagyta el a humora: „senki nem mondhatja, hogy a közös érdeklődés hozott össze bennünket”. A könyvből megtudhatjuk azt is, miért ügyelt mindig kínosan arra, nehogy a jelenlétében beénekeljen, vagy hogy az első brüsszeli koncertje után hogyan ajándékozta meg magát – a tiszteletdíjának nagy részét kitevő – briliáns gyűrűvel. Azért a férjéről sem feledkezett meg: ő nyakkendőt kapott.
Aztán már a világsiker sem váratott sokáig. A svéd kritikusok hamarabb ráéreztek arra, hogy Nilsson készen áll a nemzetközi karrierre, ő maga „észszerűbbnek” tartotta volna, hogy egy jó énekesnő lesz belőle otthon, mint középszerű a nemzetközi porondon. Többször is idéz a kritikákból, és becsületére váljék, nem csak a dicsérőkből. Sőt a beidézett bírálatot minden kibúvó nélkül alá is támasztja. Nem csoda, hogy Európa meghódítása után, az ötvenes évektől már az USA-ban is rajongtak érte. A Chicago Tribune-ben így jellemezték: „Inkább a természet ereje, mint egy hang”. A hatvanas és hetvenes években Birgit Nilsson méltán volt a világ vezető Wagner énekese.
Önéletrajza a sikerhez képest olyan bensőséges, sőt baráti hangnemben íródott, hogy még az opera iránt kevésbé fogékonyak számára is élvezetes olvasmány.
Őszintén és szépítgetés nélkül beszél arról, hogy milyen érzés ott állni a titkon annyira remélt, ám elmaradt, vagy épp a nem várt ováció közepén, amikor például a közönség majdnem áttapsolta a felvonások közti szünetet is, és az előadás után külön taxit kellett rendelni a virágoknak (miután a másik felét már elajándékozta). És még ezek után is képes volt félni attól, hogy a következő felvonás esetleg már nem nyeri el a publikum tetszését. Nem volt az önbizalmával semmi gond. Csupán pontosan tudta: a közönség nem elégszik meg, csak a legjobbal, ő pedig mindig, minden körülmények között meg akart ennek felelni.
Mondhatni bármi áron. A könyv tele van olyan kulisszatitkokkal, amelyek egyrészt nagyon viccesek, másrészt rendkívül közel hozzák az opera gyakran túl komolynak gondolt műfaját. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Birgit Nilsson cseppet sem volt sznob a hivatásával kapcsolatban: remek humorral számol be a legkínosabb pillanatokról is. Egyik ilyen alkalommal, miközben a Don Giovannit játszották, Leon Björkerrel közös jelenetében az énekes megcsiklandozta a térdét, mire ő válaszul meghúzta a mellszőrét, amely – mint az a kelleténél hevesebbre sikerült rántásnak köszönhetően kiderült – egy paróka volt! Nilsson a nevetését rázkódó sírásnak álcázva úszta csak meg a nagyobb botrányt. Persze a partnerét sem kellett félteni. A (nevetéstől) félájultan fekvő Birgit fejére „merő véletlenségből” ráhúzta a hálóingét.
Azt viszont már egy másik hasonló történetből tudhatjuk meg, hogy miért fogadta meg, hogy alsónemű nélkül (soha többé) nem lép színpadra.
Vagy mi történik akkor, ha A Nibelung gyűrűje próbáin a színpadon is fellépő lovat cukorkához szoktatja, a bemutatóra viszont elfelejt magával vinni belőle. És nem kéri ki magának azt sem, amikor egy árverésen mellé lépő úr tisztelettel érdeklődik tőle, nem felejtette-e el, hogy két óra múlva fellépése van az Operában? Nos, nem. A művésznőnek egyszerűen csak gyengéi voltak az árveréseken kapható különlegességek.
A magyar származású Fricsay Ferencről is megemlékezik. A stockholmi rádió 1953-ban közvetítette először Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájának ottani előadását. Kiemeli, hogy a magyar karmester „igen rövid idő alatt Európa egyik legismertebb karmestere lett”. Azonban amikor katonás modorát egy kürtös kifogásolta a próbán, Fricsay kizavarta őt a teremből. Válaszul a zenekari tagok közölték, hogy ez esetben mindannyian elhagyják a pódiumot. Erre a karmester már nem léphetett mást: köszönt és távozott. De mesél a hőn szeretett városokról, amelyekben élt és fellépett (New York, Buenos Aires), Bécs kapcsán pedig nem rejti véka alá, hogy mennyire a szíve csücske.
Mindeközben a szakmai fejlődésébe is beavat. Hogyan képezte a torokhangját és változott a beszédhangja, miképp finomította éveken át a levegővétel technikáit. Lehengerlő, szókimondó egyenesség, humor, derű és fantasztikus elhivatottság köszön vissza a lapokról. A La Nilsson egy hiteles és önazonos művész személyes vallomása az opera világából.
