A 20. század véres bohózata

Mario Vargas Llosa: Vad idők | Papp Sándor Zsigmond kritikája

A Nobel-díjas perui író, Mario Vargas Llosa új és megrendítő regényének cselekménye akár egy francia bohózat alapjának is szolgálhatna. Az ötvenes években, Guatemalában zajló véres és felfoghatatlan események sorozata a 20. század egyik kevésbé ismert tragédiája lett. Emberéletek ezrei vesztek oda egy vállalat mohósága és a politikai hisztéria miatt. Lehet, hogy ezek után másképpen nézünk majd a banánra.

Jó tudni, hogy ebben felülmúltam Churchillt. Ő nyilatkozta ugyanis a maga nyers kendőzetlenségével, hogy: „Hetvenkilenc éves koromig soha nem hallottam erről a Guatemala nevű nyavalyás helyről”. Nos, én most vagyok negyvenkilenc, és a Nobel-díjas Mario Vargas Llosa új regénye jóvoltából nem csupán hallottam, de úgy érzem, meglehetősen sokat is tudok már a nevezett közép-amerikai országról. S bár szeretnénk humorosan felfogni Churchill kifakadását, mégis jól kihallható belőle az angolszász nagyhatalmak gőgje, amellyel a számukra jelentéktelen országokat szemlélik.

Ez a nem-tudásában is mindentudó gőg pedig igencsak meghatározta, és hosszú időkre el is döntötte a regény idején nem csupán Guatemala, de nagy vonalakban a régió sorsát is. A történet onnan indul, hogy az Oroszországból Amerikába érkező bevándorló Sam Zemurray a semmiből létrehozza a Union Fruit nevű céget. Ő lesz az, aki a banánt az étrend mindennapi részévé teszi az észak-amerikai családok számára. Ez pedig őt teszi csakhamar milliomossá, miközben a céget óriásvállalattá növeszti. Persze ennek ára van: Közép-Amerikában diktátorokkal egyezkedik, monopóliumot szerez a banán forgalmazására, rengeteg földet vásárol és művel meg, és ahol lehet, nem fizet adót. Olyan komoly szereplővé válik, hogy az ötvenes években „több dollárt keresett, mint a vállalkozások többsége az Egyesült Államokban”.

Ám egy napon – legalábbis az ő szempontjukból – beüt a krach Guatemalában. A nép elkergeti a diktátort, és szabad választásokon előbb Arévalo, majd Jacobo Árbenz foglalja el az elnöki széket. A két politikus szeretné kirángatni az országot a középkori viszonyokból, és olyan demokráciát meggyökereztetni, amilyen az Egyesült Államokban él és virul. El akarják törölni a feudalizmus maradványait, a földbirtokosok nem használt területeit elosztanák a nincstelen indiánok között, engedélyezik a szakszervezetek megalakulását, és bizony megadóztatnák a Union Fruitot is. A nagyvállalat vezetőségében ekkor tör ki a pánik, hiszen az intézkedések csökkentenék a mesés profitot.

Felkérik hát Edward L. Bernayst, hogy segítsen nekik. A „szakember” szeretett azzal dicsekedni, hogy ő a közönségkapcsolatok (PR) atyja, és egy jól szervezett reklámkampánnyal, no meg egy jól irányzott propagandával ki lehet fordítani a világot a négy sarkából. Ő áll elő azzal az ördögi tervvel, hogy az észak-amerikai lapok révén hitessék el a közvéleménnyel, hogy Guatemala kormányába kommunista elemek fészkelték be magukat, akik azt akarják elérni, hogy a Szovjetunió amolyan bábállamot hozzon létre nem messze a létfontosságú Panama-csatornától. Ha ezt jól csinálják – hiába nincs semmi valóságalapja – a felháborodott emberek majd nyomás alá veszik az amerikai politikusokat, hogy azonnal lépjenek az ügyben.

Hihetetlen, de az eszement terv valódi és elképesztő siker lett – ez viszont kész katasztrófával járt a karibi térségre nézve. Egy jelentéktelen, ám annál nagyratörőbb, száműzetésben élő ezredest (Castillo Armast) fel- és kihasználva egy katonai akció keretében „felszabadítják” az országot, majd a puccs után az ezredes végre elvégzi a piszkos munkát: erőszakosan megtisztítja az országot a kommunista, vagy annak vélt elemektől. Mindez lehetne akár egy francia bohózat cselekménye is, ám ez a véres valóság.

Az eredmény pedig maga a káosz: szinte mindennapossá válnak a politikai merényletek és terrorcselekmények, egyik diktatórikus kormány váltja a másikat, az ország pedig polgárháborúba süllyed.

„Mindent összevetve az észak-amerikaiak guetamalai beavatkozása évtizedekig hátráltatta a földrész demokratizálódását, emberéletek ezreit követelte, valamint – teljes mértékben kontraproduktívvá téve az eredeti elképzelést – hozzájárult a forradalom és szocializmus mítoszának latin-amerikai népszerűsödéséhez.”

De vajon hogyan bolondulhat meg ennyire a világ? Hogyan lehet ennyire sutba vágni a józan észt? A Vad idők ezekre ad választ. Kellett ehhez a hidegháború legsötétebb időszaka, a mccarthizmusnak hívott boszorkány- és kommunistaüldözés, egy olyan hisztéria, amely orwelli reflexekkel ruházta fel a világ leghatalmasabb országát, amely ezek után – igaza tudatában és saját félelmeitől hajtva – hatalmas és megállíthatatlan elefántként gázolt végig mindenen, romokat és törmeléket hagyva maga után.

Llosa remekül érezte meg ebben a történelmi helyzetben egy nem mindennapi regény nyersanyagát (a szerző amúgy is gyakran nyúl a kényes témákhoz, erről itt olvashat). Bár a Vad idők messze nem olyan felhőtlen mű, mint amilyen a Don Rigoberto feljegyzései vagy a Szeretem a mostohámat volt. Sokkal inkább A kecske ünnepének komor világa köszön itt vissza, s már azért is nagy a hasonlóság, mert ebben a regényben is nagy szerep hárul Trujillóra, a Dominikai Köztársaság diktátorára. A Vad idők szerkezetét leginkább koncentrikus körökhöz tudnám hasonlítani, miközben remek vágásokkal ide-oda ugrik az időben (hol kicsit előre rohan, hogy a következő fejezetben visszalépjen), minden történés a döntő puccsot és annak következményeit járja körül.

A regénynek több fontos szereplője van, de nincs „főhőse”. Politikusok, katonák, diktátorok, diplomaták, kegyetlen és szadista titkosszolgák, és ártatlan vagy kevésbé az civilek vonulnak fel előttünk, fejezetről fejezetre váltva nézőpontot és más szereplőt terelve az események középpontjába. Sok szempontból Zoltán Gábor Orgiája jutott eszembe a Vad idők kapcsán. Egyrészt ebben a világban ugyanúgy fikarcnyit sem számít az emberélet, a szereplők végtelenül és szinte kéjesen kegyetlenek, és kérlelhetetlenül üldözik azokat, akik szerintük kommunisták/zsidók, vagy azok elvbarátai. Alig akad olyan pozitív szereplő, akivel az olvasó azonosulni tudna. Haszonlesők, gátlástalan szolgák, elvakult fanatikusok, gyilkosok és gyilkosok mindenütt.

Talán csak a demokratikusan megválasztott elnök, Jacobo Árbenz és a kadét, Crispín Carrasquilla sorolhatók a szimpatikus és támogatható szereplők közé, el is nyerik a méltó büntetésüket. Ebben a káoszban ugyanis a jó szándékú emberek pusztulnak el legelébb. A regény egyik legösszetettebb és legjobban megrajzolt alakja pedig Martita Borrero, talán az egyetlen túlélő, akivel – akárcsak egy igazi posztmodern regényben – a prológusban maga a szerző veszi fel a kapcsolatot. Mintha csak ellenőrizni szeretné, hogy milyen a kapcsolat az általa elképzelt, és a valódi Martita között.

A regénynek szinte minden során érezni, hogy alapos kutatómunka áll mögötte, és ahol lehet, a valós események vezetik a klaviatúrát.

Ez olykor egy-egy szárazabb, szinte már külpolitikai cikkel felérő fejezetet eredményez, a szerkezet miatt pedig elég sok az ismétlés (ez eleinte a nevek tengerében kimondottan jól jön), ám Llosa részéről mégis remek húzás, hogy itt hátrébb lép íróként, és inkább a krónikás szerényebb szerepét ölti magára. A történések ugyanis a fantázia nélkül is olyan erősek, hogy nem igényelnek különösebb regényítést. Persze az író sem hiányzik: egyrészt elmondja a maga verzióját a számos hivatalos és nem hivatalos változattal szemben (például Castillo Armas merénylete kapcsán), másrészt remekül mozgatja a cseppet sem papírízű szereplőit a történelmi háttér előtt.

Ahogy haladunk előre a regényben, úgy veszítünk el egyre több illúziót, és úgy növekszik bennünk a döbbenet és az undor. Igen, sötét óráinkban ilyennek gondoltuk a világot, de hogy tényleg ilyen lenne, arra nehéz felkészülni.

Külön fájdalom, hogy az újságírás liberális zászlóshajói (a New York Times-tól a Washington Poston át a Time-ig) hogyan mondtak csődöt, és adtak teret az alternatív valóságnak.

Kijózanítóan hat, hogy mennyire nem voltak képesek valódi újságírói munkával leleplezni az előre gyártott hazugságokat, sőt inkább egyre nagyobbra dagasztották a lapokat eladó szenzációt. (Az alternatív tények és az összeesküvés elméletek jelenségről Åsa Wikforss svéd filozófus könyvéről itt olvashat bővebben.)

Vargas Llosa megrendítő regénye (Eőry Zsófia remek fordítása) alapmű azoknak, akik szeretnének bepillantani a politika kulisszái mögé, akik szeretnék tudni, milyen vállalhatatlan elemekből áll össze olykor az, amit szeretünk igazságként elfogadni. S bár a Vad idők tőlünk térben és időben távol zajlik, kevés regénynél világítja meg jobban a botrányos 20. század valódi arcát. Förtelmes örökségünket.

MARIO VARGAS LLOSA legutóbbi művei: Öt sarok; A diszkrét hős; A látványcivilizáció.