A bálnaének rejtélye

Tóth Krisztina: Bálnadal | Codău Annamária kritikája

Nem véletlenül vált a víz Tóth Kriszta költészetének legfontosabb elemévé: az új kötetben is szinte úszunk a sorokkal. A letisztult, tömör, immár megszokott nívón mozgó versek és formák egyszerre domborítják ki és oldják az érzelmi és gondolati tartalmakat. És ahogy a felszíntől elrugaszkodva leúszunk a mélybe, egyre közelebb jutunk a bálnák rejtélyes énekének megfejtéséhez.

Sok bánat pulzál Tóth Krisztina új kötetében, a Bálnadalban, amely a 2017 és 2020 között született verseket tartalmazza. A tömör és koncentrált szövegek megbízható színvonalon hordozzák azt a döbbenetet, amely az író-költő alkotásainak általában a sajátja. A versformák egyszerre domborítják ki és oldják az érzelmi és gondolati tartalmakat, olyan kimért természetességgel válnak a közegükké, akár a víz a benne úszó bálna számára. A víz és minden, ami a fogalomkörébe tartozik, Tóth Krisztina műveinek egyik legeslegfontosabb eleme. Mi is mintha úsznánk a sorokkal, és mondatcentrikus dallamosságuk miatt néha túl könnyű csupán a felszínen siklani. Bevallom, a kiadótól kapott pdf végigolvasása után inkább csak hiányérzetes lagymatagság maradt bennem. A kötet mint fizikai tárgy, illetve az intenzívebb figyelem kellett ahhoz, hogy a karcsapások nagyobb ellenállásba ütközzenek, hogy olvasóként belebukjak a mélybe.

Mert aztán szerre feltűnik, hogy a lágyság-tömörség, test-testetlenség kontrasztok képi és zenei létrehozása, illetve a kapcsolódó minőségek szép egymásba játszása miként teremt feszültséget. Kerek tárgyak, amelyek allegóriái vagy analógiái a testnek – az újratöltendő babzsák és az anya teste (Babzsák), a lufi és a terhes nő, illetve a születendő baba teste (Majális) – ígérhetik a befogadó bensőségesség érzését. De a vers rögtön leleplezi a kör mint a tökéletesség szimbólumának határait: „Sétáltatják az életük, a lány örül. / Pár perc és elfonnyad, vagy elröpül.”

Az arc is gyakori motívum a kötetben, általában épp a konkrétságának elvesztése folyamatában bukkan fel, legyen szó az emlékezés során az arcoknak a múltból való ködös fel-feltűnéséről, vagy a közösségi média profiljainak egybemosódásáról. Kapcsolódik ide a Hold is, amelynek hagyományosan női princípiumként való felfogását is hasznosítja. Például a Winnetou húgában: „Talán a Hold ütötte résen át, havonta, / vagy sebeimen át szivárgott, egy gyógyító / tudná csak, mitől lett vértelen / ez a száraz, öreg-faág test.”

Vagy éppen szenvtelen égitestként jelenik meg, a kísértetiességnek egy egészen más hangulatát hozva a Teliholdban: „Derengő, vértelen gömb, / világos, hogy halott.” Mintha valamilyen folyamatos eltűnés, fogyatkozás, elillanás járná át a verseket (az árnyék és az álom is állandó képi elemük), mintha épp alakulna át a világ és az érzékelésünk szövete. A Korlát című versben szereplő „álomszkenner” az előző, 2016-os verseskötet címévé avanzsált „világadapterrel” rokon „kütyü” lehet. Ha az eddigiekhez hozzátesszük a Tandori Dezsőnek ajánlott megrendítően szép kötetnyitó vers által megadott alaphangot és a benne olvasható szomorú-ironikus megnyugtatást („Nyugi, nem múlt el, csak az élet.”), a könyvet – főként inkább az első két ciklust – olvashatjuk úgy is, mint a múlás (múló idő, múló testek) mozgásának körültapogatását. A múlás során létrejövő sebezhető felületek, és a réseikbe szorult elbeszélhetetlen vagy meg nem értett fájdalmak szemlélését. S ezzel együtt azt is, ami marad.

A kötet címadó verse jellegzetesen sűríti magába mindezt, szétfeszíthetetlenül zárva magába annak titkát is, hogy miről szól a bálna éneke (amely sok művészt megihletett már). Talán a középső, Kínai utazás című, haikukat tartalmazó ciklus darabjait olvashatjuk a bálnák dalának önmagukban zárt és kerek fragmentumaiként? Szerintem az úszás, a víz, az idő stb. motívuma megengedi ezt a játékot. De visszatérve a Bálnadalra: „a bálna szomorú / tömör, mint önmaga / testével egy anyag / a bálna bánata” – mintha az önmagában-lét és az egyben-lét titka sejlene itt fel. S ezzel az erős szakasszal akár véget is érhetne a vers, de lapozáskor előjön a páros oldalra került utolsó négy sor. Gondolom, nem volt szándékosság itt a tördelés módjában, de érdekes amolyan ráadásként olvasni az új oldalra csúszott zárlatot, amely beemeli a bálnát hajóról néző „ők” jelenlétét.

Több Tóth Krisztina-versben is ott érezhető a tanú kifakadó vagy csendes jelenléte. Például a Vatera című költeményben az online aukción látott guminő arca láttán következik a kérdés: „De hol van, / hol az az Isten, és mennyi az elég?”

A Húsz sor, macskákkal versalanya a szemlélő pozíciójába merevedve pedig épp azt nézi végig, ahogyan valószínűleg mérget tesz ki az állatok számára a szomszéd.

A Korlátban két alak sétál a hídon, és a szöveg úgy rögzíti a jelenet részleteit, hogy a mondatok elliptikus szerkezetei nem fednek fel mindent, sőt, az érzékelés elemei (dübörgés, rezgő híd, a szívverés rezonanciái) úgy kopírozódnak egymásra, hogy teljesen bizonytalanná válik: a víz csak tükröz vagy már el is nyelt? Így tud a megjelenített helyzet elemelkedni a konkrétumtól, és mélységeket megsejtetni: „Az égbolt változó, gomolygó hátterében, / mint álomszkenneren, átúszott két alak. / Jött még egy villamos, feldübörgött a szívem, / örvénylett lent a víz a rezgő híd alatt.”

Az utolsó, Terek című, már-már konceptszerű ciklus szonettjei összességükben kevésbé meggyőzőek számomra, s valamelyest kitakarják a kötet első felét. Mintha egy olyan gyakorlat darabjai lennének, ahol a költő egy sapkából kihúzott, „-tér” utótagú (egyetlen esetben előtagú) összetett főnévre írt volna – mesterien kivitelezett – verseket. Csakhogy egymás után olvasva őket, hamar előtérbe tolakodik a recept. Várható, hogy minimum az utolsó tercinába bele van kódolva a döbbenet pillanata, amikor megtörténik az addig építkező sorok közti rések részleges leleplezése: emberek és állatok kitettségét, balesetet, halált vagy annak közelségét foglalják magukban a helyek, az iszonyat megtörténhetőségét a mindennapokban.

Ettől persze még az olvasónak is bőven jut bennük tér, akár a narratíva összerakosgatásában érdekelt (bár ennek adott ponton túl ellenáll a rejtélyes szövegépítkezés), akár az intuíciót megmozgató formai, képi és hangzásbeli bravúrok keltette megrendülés átélésében. Utóbbihoz jó alkalom például a bálna megöléséről szóló vers éles-lágy kontrasztja a hangulatfestő potenciállal bíró szavak megválasztásával: „orkán dúdol a rezgő bálnadalban / (…) / de a vészkürtök mind némák maradnak” (Háttér). De történnek ebben a ciklusban olyan megindító, önmagunkból kiforgatni tudó és emlékezetes versek is, amelyekben nem feltétlenül kell baljóslatú végkifejletre gyanakodni, ahol a költői módszer újból a mélyszerkezetben munkálkodik. Csodálatos például, ahogy a Mozgástér az utolsó sorok felől újraolvastatja magát, teljesen más értelemmel tölti fel az előző strófákat a dobozból kimászó kutyakölyök perspektívájából.

Találunk a kötetben a versre önreflexíven ráközelítő alkotást, most csak kettőt emelnék ki, amelybe a kétely sűrűsödik. A Kikapcsolom a gépet című Arany János-parafrázis zárlata invenciózus beépítése a jelentéskiterjesztésen átesett „felhő” főnévnek, összekapcsolva a vers értelmére való rákérdezéssel. Nem a Letészem a lantot puszta kortárs technológiai környezethez való adaptálása; az emlékeink, a tudatunk, a gondolataink létmódjára is rákérdez: „Most árva énekem, mi vagy te / e hangok áramában? / Lementem a képet. Ezernyi / számozott emlék. Hol a felhő, / amelyben ott van, mint a mennyben, / együtt a múlt, jelen, jövendő, / egymásba folyva, tükröződve / arany pontként mindegyik élet? / Van ilyen felhő? Nem tudom. / Kikapcsolom a gépet.”

A másik a kötetzáró, keserű gúnnyal szóló Színtér, amely az írókba, költőkbe, műveikbe vetett hitet kérdőjelezi meg, az élősködésükről és haszontalanságukról szóló, közismert retorika imitálásával.

„Egy szavuk se igaz ma”, hangzik a summázat, miközben a vers beszédmódja túltoltságával fedi fel önmaga hiteltelenségét. Szerintem így a Színtér összekacsintás azzal, aki a verset olvassa, és aki vélhetőleg igenis fontosnak és érvényesnek gondolja azokat a lehetőségeket, amelyeket a művészet nyújthat. Mert ha a bálnák dalának pontos tudományos megfejtésétől még messze is állunk, Tóth Krisztina letisztult, szokásos nívójú versei, a már bejáratott eszköztárral, az ének rejtélyét a közelünkbe hozzák.

TÓTH KRISZTINA legutóbbi művei: Kígyóuborka; Fehér farkas; Párducpompa.