The Beatles: Get Back | Falusi Dóra ajánlója
A Beatles volt már minden: kulturális kataklizma, a modern zeneipar úttörője, minden idők legbálványozottabb bandája. De még egyszer sem pillanthattunk be olyan közvetlen módon a zenekar életének színfala mögé, mint a The Beatles: Get Back című album segítségével. Hattyúdal és egy felejthetetlen tetőkoncert – a megszűnés előtti legendás pillanatok.
1969 januárjában vagyunk, még távol John Lennon 1980-ban bekövetkező halálától, de már messze attól az összetartó és egységes csapattól is, amely a kezdetben volt. Az utolsó fellépésükre 1966 augusztusában került sor, utána csak a stúdiómunkára koncentráltak, ’69 telén egy újabb lemezfelvételre jöttek össze Londonban. Eleinte a hatalmas és rideg Twickenham Filmstúdióban dolgoztak, de itt nem érezték jól magukat, ezért átköltöztek a saját cégük székházának alagsori stúdiójába, a Savile Row 3.-ba, ahol már gyorsan magukra találtak.
A felvétel idején a Beatles uralta a zenei toplistákat, és a tagok élvezték a gyorsan jövő és mindent elsöprő sikerrel járó életmódot. George Harrison az Egyesült Államokból érkezett, ahol Bob Dylannel kötött szoros barátságot, Paul McCartney intézte a zenekar saját alapítású lemezkiadójának, az Apple Corpsnak az ügyeit, miközben kibontakozott Linda Eastmannel való kapcsolata, John már javában élte a Yoko Onótól elválaszthatatlan életét, Ringo Starr pedig épp egy filmforgatásra készült. De más szempontból is új korszak kezdődött a tagok életében. Míg kezdetben amfetamin segítségével igyekeztek minél több időt zenéléssel tölteni, majd jött az ihletet adó LSD, ’68 végére már, különösen John életében, beköszöntött a heroin időszaka. Sok kínzó kérdéssel kellett tehát szembenézniük mind érzelmileg, mind szakmailag. Külön-külön és együtt is.
Ráadásul a készülő albumhoz beharangoztak egy lemezbemutató koncertet, csak épp az nem volt még biztos, hogy mikor és hol lépnek fel, egy idő után pedig már az is kérdésessé vált, hogy fellépnek-e egyáltalán. Végül abban maradtak, hogy készüljön egy félórás dokumentumfilm a lemezfelvételről és a koncert előkészületeiről, ám az 1970-ben bemutatott verzió leginkább az együttes botrányszagú konfliktusaira koncentrált. A százhúsz órányi hangfelvételt csak évtizedekkel később vágták újra, és mutatták be tavaly novemberben. Ez már jóval összetettebb képet ad a Beatlesről.
Ezzel párhuzamosan jelent meg a mostani album, a The Beatles: Get Back (a Let It Be című album címe volt ez eredetileg), amely a film kísérőanyaga lett. A párbeszédekre fókuszál, és tele van a próbák alatt készült, eddig publikálatlan fotókkal. (A magyar verzió Ipacs Tibor fordítása és Benedek Szabolcs szerkesztése.) A tagok egymással, barátokkal és munkatársakkal folytatott beszélgetését olvashatjuk, miközben betekintést kapunk az alkotás folyamatába. A képeken elgondolkodó tekintetek, feszült koncentrálás pillanatai láthatók. Dacára annak, amit a sajtóban cikkeztek róluk, a könyv jóval árnyaltabb képet mutat a tagok kapcsolatáról.
Alakulnak is szépen a dalok, ám sehogy sem tudnak megegyezni a koncert helyszínéről. Vadabbnál vadabb ötletek merülnek fel. Legyen egy római amfiteátrumban Líbiában, vagy a Queen Elizabeth 2 óceánjárón, esetleg a gízai piramisoknál?
Már az első napokban felmerül Paul részéről, hogy Angliában rendezzék meg, és „jó lenne valahogy megoldani, hogy szabadtéren”, de akkor még gyorsan elintézik az ötletet azzal, hogy „de hát kurva hideg van, nem?”
Közben előkerülnek a személyes konfliktusok. George rendre egy Krisna-hívő barátjával érkezik, bár ő a fotókon nem látható. Ellenben Yoko Onóval, aki gyakorlatilag székről székre követi Lennont, láthatóan abszolút szimbiózisban mozognak ők ketten. Lesz is ebből egy zenekari megbeszélés a távollétükben, amikor azt próbálják eldönteni, hogyan lehetne ezt kezelni, már ha egyáltalán kell ezzel bármit is csinálni…
Úgy tűnik, az új dalok összeállítása mellett egyre kevesebb figyelem jut magára a koncertre. Közbe is vág néha a menedzser, aki kétségbeesetten próbálkozik valamiféle mederben tartani a megbeszélést, miközben igyekszik hidegvérrel venni a kanyarokat. Michael: „Valamikor a héten el kellene gondolkodnunk a show-n.” Paul: De Michael, hiszen gondolkodunk a show-n. John: Én mindig arra gondolok. (…) Michael: Klassz lenne, ha nagy közönség előtt tartanánk ezt a show-t, nem? Paul: Igen. George: Szerintem ezt az egész show-t el kellene felejtenünk. Mosolyog. Nevetnek. Paul: Aha. Ennyi. Oké. Én egyetértek vele. Visszakerültünk a startmezőre. Michael: Startmező, ez tetszik. Szeretek rugalmas lenni. Szerintem ez fontos.” Ezzel kész is, mert Paul odalép az orgonához, és a fiúk figyelmét máris egy új dallam köti le. Az igazi duplacsavar, hogy pár perc múlva a lehető legtermészetesebben jelentik ki: ez is „benne lesz a show-ban”.
Nem volt tehát könnyű dolga annak, aki valamiféle rendszert akart vinni ebbe a termékeny rendszertelenségbe, de valahogy épp ez a megzabolázhatatlanság teszi annyira szerethetővé őket még a legnehezebb pillanataikban is.
Néha sehogy sem értik meg egymás szándékait egy-egy készülő dal kapcsán, de szóba kerül a mindannyiukban ott dolgozó apakomplexus is. Paul az, aki a legtöbbet kommunikál, igyekszik egyértelmű döntések felé terelni a bandát, miközben zeneileg kissé le is uralja a többieket, különösen George-ot, aki egy ponton ott is hagyja a próbákat, és senki sem tudja, visszatér-e egyáltalán.
Viaskodnak egymással és önmagukkal, tudják, hogy megváltoztak a dolgok, érzik, hogy lassan szétválnak az útjaik, de még beleadnak mindent, még ha gyakran nem is látják az értelmét és ennek hangot is adnak. „Ha akarjuk őt – és én még mindig nem vagyok biztos abban, hogy akarom-e –, ha úgy döntünk, hogy az elveinkhez ragaszkodva akarjuk őt, akkor azzal egyet tudok érteni, mert eddig az elveink tartottak bennünket össze” – ezt például John mondja George távozása kapcsán.
A Beatlesnek ezt a korszakát sokan már az eltávolodással azonosítják, és való igaz, hogy az alig nyolc hónap múlva kiadott új album, az Abbey Road már a hattyúdaluk lesz, ám a sorok között más is kiolvasható. Az oly sokszor szereplő nevetnek és örömzenélés szavak jól mutatják azt a cinkosságot, amely ezeket a liverpooli fiúkat, akik fiatal tinédzser koruk óta szinte minden napjukat együtt töltötték, összeköti. Miközben a zenekar jövőjét találgató újságcikkeket olvasgatják hangosan, képesek teával kínálni egymást, és kedélyesen falatozni. „George: Van zsömle vagy valami? John: Igen, van, ott lent, a szatyorban.”
A könyvből egyértelműen kiderül, hogy a maga módján mindegyikük próbálta megmenteni a zenekart, miközben jól láthatóan azzal is tisztában vannak, hogy ennek az esélye egyre kisebb. A feloszlásról úgy beszélnek, mint egy házasság végéről. Szomorú olvasni az egyre többször, és mindig más szájából elhangzó mondatot: „Szerintem el kellene válnunk.” A jogokra is csak úgy hivatkoznak, hogy kihez kerülnének a gyerekek? Keserédes végnapok ezek. Jól mutatja a zsenialitásukat, hogy micsoda számok születtek még egy ilyen terhelt időszakban is.
A popkultúra ikonikus pillanata végül 1969. január 30-án, egy átlagos és hideg téli napon, ebédidőben jött el a londoni Savile Row 3. tetején. Miután John lezárta a hetek óta zajló dilemmát („Bassza meg, menjünk és csináljuk!”), mindannyian felmentek a tetőre. Nem volt engedélyük a háztetőn való nyilvános zenéléshez, és nem is tudott róla senki a közeli munkatársakon kívül. Mégis beírták magukat a zenetörténelembe, miközben a kiérkező rendőrök tanácstalanul tébláboltak körülöttük (percek alatt rekordmennyiségű feljelentés érkezett csendháborításért). Akkor még nem tudhatta a közönség, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor élőben láthatták (vagyis leginkább csak hallhatták) őket.
„Saját magunk és a zenekar részéről szeretnénk köszönetet mondani, és remélem, átmentünk a meghallgatáson” – mondta John a mikrofonba a koncert végén.
A The Beatles: Get Back című könyv az ikonikus zenekar tagjainak nagyon is hétköznapi arcát tárja elénk. Megmutatja, hogy a bálványok is emberek, és leginkább csak a közönség szereti fekete-fehérben látni a dolgokat. A valóság ezzel szemben az, hogy ezek a fiúk még a legnehezebb korszakukban is tudtak egymáshoz mind érzelmileg, mind zeneileg kapcsolódni, élvezték egymás társaságát. És közben összehozták az évszázad leghíresebb illegál buliját.
