Woody Allen: Apropó nélkül | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Botrány előzte meg és szinte minden botrányos benne, főként a politikai korrektséget nem tisztelő humora. De a „hiba nélküli pesszimista” magát sem kíméli, amikor családról, filmekről, pályáról beszél. És igen, arról is, ami miatt a botrány kitört.
Még egy sort sem olvastunk belőle, de már mindent tudtunk a memoárt övező botrányról. Az amerikai Hachette kiadó végül kénytelen volt elállni Woody Allen könyvének megjelentetésétől (és a várható nyereségtől), miután a rendező családjának tagjai, nőjogi aktivisták, színészek tiltakozás után már a kiadó alkalmazottai is sztrájkot helyeztek kilátásba. Az ügy 1992-ig nyúlik vissza, amikor Woody Allent megvádolták azzal, hogy molesztálta az akkor még csak hétéves örökbefogadott lányát. Bár a rendező ellen nem emeltek vádat, két független vizsgálat is zajlott az ügyben, amelyek tisztázták Allent.
Dylan Farrow ma is kitart az állításai mellett és a vádat a Me Too-mozgalom olyannyira felerősítette, hogy a rendező új filmje (Egy esős nap New Yorkban) mögül kihátrált az Amazon és megpróbálta elsüllyeszteni, míg a végül az olaszok szerezték meg a forgalmazási jogokat. Ennek köszönhetően érkezhetett meg tavaly hozzánk is a film.
Az ügy olyan szövevényes, hogy szinte lehetetlen igazságot tenni (a részletekről itt olvashat bővebben), így igazából hitkérdéssé vált, hogy ki kinek hisz, próbára téve ezzel a rajongókat és a semleges kívülállókat egyaránt.
Ami pedig a legelkeserítőbb: vélhetően soha nem fogjuk megtudni a teljes igazságot. Ebből a könyvből sem.
Mert végül – pozitív vagy negatív fejleményként, ezt mindenki döntse el maga – csak kézbe vehették a könyvet az olvasók. Az Arcade Publishing ugyanis beleállt az ügybe és piacra dobta a memoárt. A kiadó társalapítója, Jeannette Seaver meg is indokolta, hogy miért adtak szabadutat a vitatott műnek: „Ebben a különös korban, amikor az igazságot túl gyakran álhírként söprik félre, mi, könyvkiadók jobbnak láttuk, ha engedünk szóhoz jutni egy tisztelet övezte művészt, ahelyett, hogy azoknak engednénk, akik el akarják hallgattatni.”
Hát így, ilyen előzmények után kell, kellene kézbe vennünk a magyar verziót. Bár tudom, hogy szinte lehetetlen, de mégis arra biztatnánk mindenkit, hogy hallgatva a címre, apropó nélkül kezdjen bele a könyvbe. Elárulom, hogy én sem hallgattam magamra, s az első oldalakat árgus szemekkel böngésztem, hátha találok rejtett utalást, elszólást. Végül feladtam, mert egy nyomozó szemével elég nehéz felszabadultan olvasni. Woody Allen humora pedig lassan megtette a maga hatását. Kezdtem nevetni az ismerős stíluson, a fanyar poénokon.
Előre bocsátom, messze nem píszi az Apropó nélkül. Már az elején kap benne mindenki a szülőktől kezdve az ír asszonyokból álló tanári karig. De magát sem kíméli. „Egészséges voltam, népszerű, nagyon sportos, minden csapatba először választottak be, jól bántam a labdával, jól futottam, és valahogy mégis ideges, ijedős érzelmi roncs lett belőlem, akinek egy hajszálon múlik a nyugalma, egyébként mizantróp, klausztrofóbiás, magányos, keserű és hiba nélküli pesszimista.” Lesz, akit lehengerel majd az őszintesége (ahogy például a csúnya anyjáról, vagy a szülei kapcsolatáról mesél), más talán szóhoz sem fog jutni a megbotránkozástól. Ám amit nem lehet kétségbe vonni, hogy mindezt igen viccesen vezeti elő. Azzal a humorral, amely egész pályáját meghatározta.
Színesen szagosan beszél családi hátteréről, a kóser háztartásról, a harmincas és negyvenes évek Amerikájáról (egy-két utalásnak érdemes utánanézni, hogy igazán megértsük a poént, az összefüggést vagy a nosztalgiát). Arról, hogy mennyi baj volt vele az iskolában, ami nem is csoda, hiszen többre értékelt egy manhattani csavargást vagy a filmek ábrázolta nagystílű életet, mint egy egész évnyi oktatást. Így inkább egy száraz Martinira (de legalábbis valamilyen koktélra) hívta meg a kiskorúbbnál is kiskorúbb lány osztálytársait – háztartástanóra helyett. Ám a főként ír asszonyokból álló tanári kar és a korabeli erkölcs nem igazán díjazta kiskamasz vágyait. „Igen, szerettem a lányokat. Mit kellett volna szeretnem, a szorzótáblát?”
Az Apropó nélkül a hosszú felvezetés után persze az életműről, a filmekről is részletesen beszél. A keletkezésükről, forgatásokról, fogadtatásáról és arról is, hogy Allen miért nem bírta soha az Akadémiát és az általuk osztott szobrocskát, az Oscart.
Vagyis a rajongók maximálisan megkapják a könyvtől azt, amiben reménykedtek.
És igen, szó esik Mia Farrowról és a nem túl sikeres házasságukról is, de innen már nem lőjük le a poént. Nem lenne tisztességes egy humoristából kinőtt filmrendezővel szemben, aki egész életét annak szentelte, hogy bebizonyítsa: a fanyar humor még a legmakacsabb neurózist is gyógyítja. Csak a sajátját nem.
WOODY ALLEN legutóbbi művei: Mellékhatások + Kész anarchia; Na, ennyit erről – Tollatlan jószág
