Van hangunk | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Huszonnégy szerző huszonöt rövidprózája beszél arról, ami Magyarországon sok helyen még mindig tabunak, kibeszélhetetlen traumának számít: családon belüli erőszakról, megrontásról, abúzusról vagy hatalmi visszaélésről. A Van hangunk című antológia erős kiállás az áldozatok mellett, még ha a legtöbb szöveg nem is az irodalmi megformáltsága miatt marad meg az emlékezetünkben.
Az év első felében írt ki novellapályázatot a Tarandus kiadó több mint 800 ezer forintos összdíjazással a MeToo mogalom kapcsán, és ennek eredményeképpen született meg a Van hangunk című antológia, amelyben 25 rövidpróza olvasható 24 szerző tollából (egy szerzőtől két novellát is beválogattak). Némi internetes keresgélés után kiderült, hogy 250 pályamunka érkezett be, és az első helyet a túri szerző, Salánki Anikó novellája érdemelte ki (Négy kilométer az út vége). Mindez csak azért érdekes, mert az antológiából semmi nem derül ki sem a sorrendről, sem a győztesek kilétéről. Talán abból, hogy Salánki szövege nyitja a kötetet, lehet arra következtetni, hogy Erdődi-Juhász Ágnes végzett a második és Sáringer Attila a harmadik helyen. De ez csak puszta találgatás, a neten csak az októberi eredményhirdetés tényét találtam meg, semmi többet. A kiadó oldalán sincs használható információ.
Az új hangokkal való ismerkedést (hiszen javarészt ismeretlen szerzőkről van szó) szintén segítette volna pár sornyi tájékoztató, névjegyszerűség az antológia legvégén, ahogy az általában lenni szokott, de most ez is elmaradt. Marad hát a puszta szöveg, a hang maga. Ami persze nem rossz, ráadásul Barthes óta tudjuk, hogy a szerző halott, vagy legalábbis kivonult a szöveg mögül. Könnyen lehet, hogy a maga módján ez a válogatás is ezt demonstrálja.
Annak viszont csak örülni tudunk, hogy a MeToo mozgalom az irodalom segítségével még inkább megerősítette azt, hogy minderről (traumákról, a nők társadalmi helyzetéről stb.) beszélni kell. Hangosan, érthetően, bátran. Hallanunk kell az áldozatok hangját, még ha közvetítők révén is. (Lásd még a híres Esterházy mondatot: „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.”) Nem mintha az irodalom korábban ne foglalkozott volna ezzel, nem születtek volna bántalmazásról, zaklatásról, a hatalommal való visszaélésről érvényes szövegek, ám ez mit sem von le a pályázat és megszületett szövegek értékéből.
Csakhogy nem minden panaszból, megszólalásból lesz irodalom. Főként akkor nem, ha a MeToo kapcsán először eszünkbe jutó szavakkal, kézenfekvő fordulatokkal kezd el dolgozni. Ha nem keresi meg a témához illő irodalmi megszólalás adekvát formáját, regiszterét, többletét. Sajnos elég sok „primér” szöveg található az antológiában, néhány szinte már a publicisztikához vagy terápiás célból készült öngyógyításhoz közelít, ami ugyan megkapó és őszinte, érzelmekkel teli, ám megformálás tekintetében hagy maga után kívánnivalót.
Néha más gondok is akadnak. A már említett Erdődi-Juhász Ágnes novellája (Mint az avokádó közepén a mag) Bartis Attila regénykezdetét (Nyugalom) veszi kölcsön a hamvasztás kapcsán, így nem tud olyan erős lenni, mint amilyen lehetne. Ráadásul itt mintha két novella bútorozott volna össze, az átmenet is kissé ügyetlen a kettő között. S bár a zárásnál már avatottabb módon sodorja össze a két szálat, valahogy mégis az marad az érzésünk, hogy külön-külön nagyobb erőt képviseltek volna a szövegek.
Azok lettek a legerősebb szövegek, amikor a téma kapcsán amúgy könnyen kínálkozó túlbeszéltséget, érzelmi túlterjeszkedést sikerült kimetszeni, és a történet puritánsága mondott el mindent, néha sokkal nagyobb kifejezőerővel, mint a folyton felbukkanó, beleszóló író tette volna (Nő a parkban, Placc, Kertész utca három). Ilyen lenne a Hatvanhat is, ha az utolsó résszel nem futna túl a szöveg, s ne kezdene mindent megmagyarázni, ráadásul csupa olyasmit, amit már úgyis magában hordoz a történet. Máskor viszont a túlirodalmiaskodás, a túlzott megformáltság billentette át a másik oldalra a szöveget (Lift, Túl hangosan sírsz.)
Kimondottan jól jött, amikor nem a kitaposott úton próbálták megközelíteni a témát. Volt, aki a többszempontúságot hozta játékba, és tette bonyolultabbá a képletet, árnyalta a könnyen megszülető ítéletet (Titkok), más viszont remek döntéssel épp hogy levett a drámából, és egy kisebb (már az abúzushoz és bántalmazás szempontjából kisebb) gesztusból, bántó munkahelyi fogadásból hozta ki a legtöbbet (A buszúton hazafelé). És olyan is akadt, aki a sci-fi felől közelítette meg a témát (Légyott, Futamidő), kár, hogy itt viszont nem volt elég eredeti az ötlet ahhoz, hogy kiemelkedő novella szülessen. Szintén díjazandó, hogy nem csupán a női áldozatokról emlékeztek meg, még ha kissé didaktikusan is (Szenteste).
S bár Salánki Anikó díjnyertes novellája is épp egy olyan történetet mond el, amely a legkézenfekvőbben illusztrálja a kérdéskört, mégis talált egy motívumot (a ridikült), amely a szöveget végül kiemelte a közhelyességéből. Megformáltsága, nyelvi ereje, magabiztossága révén is ez volt az egyik legsikerültebb novella az antológiában.
Összeségében – bár sok szöveg fulladt banalitásba – igen fontos antológiát vehettünk kézbe. S nem csupán azért, mert megvolt benne az a négy-öt kiemelkedő darab, amely már emlékezetessé tehet egy ilyen válogatást, hanem azért is, mert még a sikerületlenebb szövegek is hozzájárultak ahhoz, hogy messzebbre jusson el az érintettek szava. A családi erőszakot, traumákat, megrontást vagy pusztán azt a hatalmi arroganciát átélőké, ami egy állásinterjún is visszaköszönhet. S főként fontos ez ma, amikor az áldozatok hangja csak nagyon kevés alkalommal találja meg a maga fórumát, igazságát, jóvátételét.
Ezért is furcsa az a nagyvonalúság (sietség?), ahogy a kiadó gondozta a könyvet. A korrektúra olykor hajmeresztő hibái és következetlensége (novellapályázat a borítón még egyben, a belíven két helyen is különírva; nem egységes a címek tördelése stb.) sokat elvesz az olvasás élményéből, s bizony még egy felületes szerkesztés is jól jött volna, hogy egy-egy bántó kisiklást kigyomláljon. Csak néhány példa: „éles nyelvével tépte ki a cafatokat mások sorsának bűzlő foszlányaiból”; „keresni kezdett valamit az alkarjára akasztott bőrkabátja zsebében”; „kisbárddal szeleteli a pörköltnek való húst” s ettől „véres” lett a keze (nem azért, mert megvágta az ujját); egy férfi és egy nő ül az ügyintézővel szemben, akit „mindig elragadnak az érzelmek, ha két ilyen fiatal pár jön el”.
