A csodálkozás ereje

Szvoren Edina: Mondatok a csodálkozásról | Deczki Sarolta kritikája

Új, kísérletezőbb novelláskötete is azt kínálja, ami a művészet egyik legfontosabb dolga a világon: megtanítja látni az olvasóját. Máshogy látni, mint ahogy azt a tévé képernyője, az újság hasábjai, az előítéletes beszéd tolja elénk. Megtanít bepillantani a valóság mögé. A ráközelítés aprólékossága miatt ez a világ szürreálissá, groteszkké válik, és ezzel önmaga kritikájává. És ezért lesz Szvoren Edina az egyik legfontosabb kortás írónk.

Szvoren Edina az egyik legegyedibb hangú kortárs író, akinek egy-egy mondatát ellenszélben, kilométerekről fel lehet ismerni. Furcsa, groteszk világa védjegyévé vált, és noha a kritikusok egy része társadalomkritikaként olvassa a műveit, ő maga mégis azt állítja, hogy „nem szeretnék tükröt (…) tartani a társadalomnak. Abban persze, mint minden író, bízom, hogy a szövegeimből kortárs próza lesz abban az értelemben, hogy ami a fejemből kijön, az a mai viszonyokról szól. Akkor is, ha nincsen bennük aktuálpolitika, dátumok, azonosítható emberek. (…) nem érzem, hogy többet tudnék elmondani a valóságról, ha néven nevezném a dolgokat, mint ha a fikciónak ezen a furcsa kerülőútján járnék.” Egy író megnyilatkozásait a saját műveiről persze nem kell feltétlenül készpénznek vennünk, de Szvoren Edina esetében mindenképpen felszabadítja az értelmezést, ha nem ragaszkodunk a mai viszonyok kritikájához.

Amit ez a próza kínál, jóval több ennél. Azt csinálja, ami a művészet egyik legfontosabb dolga a világon: megtanít látni, pontosabban máshogy látni. Ennél megsemmisítőbb kritikát pedig nem kaphat semmilyen világ, és abban semmilyen társadalom, minthogy valaki szinte molekuláról molekulára feltérképezi, szenvtelenül és tárgyilagosan. Éppen ettől a ráközelítéstől, a legapróbb részletekre is odafigyeléstől válik ez a világ szürreálissá, groteszkké és ezzel önmaga kritikájává. Több hazai és nemzetközi elismerést is kapott már ez a látásmód és ez az írásművészet, amely a jelen kötetben új formákkal kísérletezik. De először nézzük a címet!

A kötet a Mondatok a csodálkozásról című pár oldalas darabbal kezdődik, és egy olyan emberi reakciófajtát szed ízekre, melyet nem szoktunk különösebben boncolgatni. Holott az emberi nem egyik legfontosabb készségéről van szó, melynek híján valószínűleg az európai kultúra mint olyan is máshogyan alakult volna.

Platón és Arisztotelész szerint a csodálkozással kezdődik a világ megismerése, a teória iránti igény: amikor valami ismeretlennel szembesülve magyarázatot keresünk.

Csodálkozás nélkül nem lennének kérdéseink, nem lenne tudomány, nem lenne kultúra. A csodálkozó ember a megismerés embere, aki fel akarja fedezni a világot.

„Homo mirabundus, ó” – ahogyan olvashatjuk a kötet első írásában, amelyben inkább a csodálkozás szociális aspektusai domborodnak ki. A csodálkozás mint tanult, az emberek közötti kommunikációt olykor szabályozó és helyes mederbe terelő gesztus különböző módjai és lehetőségei bukkannak itt fel. Csakhogy a kötet rövidebb és hosszabb írásaiban, esettanulmányaiban, diagnózisaiban mégis inkább a felfedezés, a világ dolgaira, épp-így-létére való rácsodálkozás érhető tetten. Az, hogy pontosan ilyen, és nem amolyan. A narrátor pedig éppen ezt az ilyenséget részletezi.

Ohrwurm-jegyzetek a kötet első nagyobb egységének a címe, mely viszonylag rövidebb írásokat tartalmaz. Ohrwurm: fül + féreg, az összetett szó metaforikusan olyasmire utal, amit fülbemászónak szoktunk nevezni, ha zenéről van szó. A pár oldalas novellák vonatkozásában ezt egyszerre érthetjük ironikusan és szó szerint is, noha meglehetősen bizarrnak tűnik ezeket a kis groteszkeket egy-egy fülbemászó slágerrel összevetni. De éppen ezért másznak mégis bele az ember fülébe meg egyéb érzékszerveibe.

Szám szerint 29 kis szövegről van szó, melyek terjedelme nem haladja meg a nyolc oldalt, és történetük sem nagyon van, inkább benyomások, életképek, részletek, vagyis „ilyenségek”. Új formai kísérlet ez Szvoren Edina pályáján, míg a kortárs magyar irodalomban éppen az ellenkezője figyelhető meg: mindenki regényt ír, mintha a vers és főleg a novella „csak” a regény előszobája lenne. Szvoren Edinának azonban, úgy tűnik, nincsenek ilyen ambíciói, sőt, inkább a rövid forma redukálásával kísérletezik. Úgy tűnik, sikeresen. „Rendes” címük sincs ezeknek a kis daraboknak, az első sorban zárójelben félkövérrel és kurzívval szedve olvasható pár szó, mely címként éppúgy felfogható, mint értelmezési ajánlatként.

Ha az ember egyhuzamban elolvassa ezeket a kis etűdöket, akkor olyasmi érzése lehet, mintha egy nagyon furcsa világba keveredett volna, amelyben semmi sem úgy működik, mint a „normális” életben.

Mániák, fixa ideák, rejtélyes események, hétköznapi bolondériák jelennek meg ezekben a szövegekben, de mindenféle idézőjel nélkül, mintha semmi sem választaná el őket a normalitástól. Mintha teljesen belesimulnának a hétköznapi világba, annak szerves részei lennének, és éppen ezzel bizonytalanítják el az olvasót afelől, hogy mi is a normális és a természetes a világunkban. Még mindig távolról közelítve, olyan ez a világ, mint Twin Peaks: messziről úgy néz ki, mint egy békés kisváros, de ha valaki közelebbről elkezdi megismerni, nem mindennapi dolgokat tapasztal, hanem megmagyarázhatatlan, szürreális, irracionális, abszurd és groteszk jelenségek teszik kérdésessé a világ rendjét és határait.

Ilyen például az (apámék barátja) című darab is, amely egy teljesen mindennapi életszituációval indul: a narrátor a színházban találkozik már nem élő szülei régi barátjával, Gruskával, és az előadás után felmegy a lakására. Azt teszik, amit ilyenkor tenni szoktak az emberek: csacsognak, tesznek-vesznek, és a barát egyszer csak megkérdi, miből kéri a limonádét, és felsorol pár gyümölcsöt. Innentől pedig végképp kisiklik minden, teljes communication breakdown (a kommunikáció összeomlása – a szerk.) következik, amely mindkét embert a téboly határára sodorja: Gruska fáradhatatlanul sorolja, hadarja a rengeteg gyümölcs nevét, a narrátor pedig képtelen megjegyezni ezeket és választani közülük.

Nem teljesen abszurd, de nem is mindennapi a (mindenből kettő van) című darab világa, melyben valóban mindenből kettő van, és a narrátor ezeket a párokat sorolja fel. (S mivel mindenből kettő van, ezért ebből a novellából is a kötetben.) Két MDF-es osztálytárs, két értelmes tantárgy az egyetemen, két soha meg nem bánt lopás, ésatöbbi: mintha az egész élet minden történését valamilyen rögeszmés szimmetriakényszer szabályozná. S amikor mindenből kettő van, különös jelentősége van annak, amiből csak egy: „egyetlen halszálka miatt fellépő fulladás és egyetlen nagy szerelem”. S ezzel a narrációs megoldással a szerelem és a fulladás nemcsak egymás mellé kerül, hanem egymással egy szintre is.

Bizarr gondolatkísérlet az (emberléptékű légycsapók) is, amely azzal a gondolattal játszadozik, hogy ha a mérnökök a lakásokat kisebbre és alacsonyabbra tervezik, akkor a légycsapók nyelének is rövidülnie kell. Ez pedig maga után vonja azt, hogy minden egyre kisebbé válik a virágkaróktól a születésnapi gyertyákig.

A kötet utolsó blokkja a Hét novella, mintegy száz oldalon kap helyet, vagyis ezek már valamivel hosszabb darabok, bár ezekre is jellemző a tömörítés. Ezek már nem csupán egy-egy szituációt, léthelyzetet írnak le, hanem többé-kevésbé egységes történetet mesélnek el, amelyek középpontjában jellemzően az emberi kapcsolatok kiüresedése, a kommunikációképtelenség áll. Mint rögtön az elsőnek, az Utunk a mólóhoz a viadukton át című darabban, amelyben egy apa meglátogatja a horvát vagy szlovén hajógyárban dolgozó fiát. A két ember között semmiféle bensőséges kapcsolat nincs, egymás mellett élnek két teljesen külön világban, és nem sokat beszélnek. A férje iránti érzései átgondolására kényszerül a H. meg a nagyravágyó felesége című novella narrátora is, aki vendégeket hív a házhoz abból az alkalomból, hogy férje szabadságra tért haza huszonkét napra. Ugyanis a tengerhez szerződött el halásznak. A nő az este végére csalódottá válik, és elhúzódik a férjétől.

Az összes szövegre jellemzőek a merész gondolattársítások, furcsa szcenárók, és – mintha csak védjegy lenne – a furcsa szavak és nevek használata, mely előbbiek egy részét valószínűleg a szerző ötlötte ki. A „lópicigáspár”-nak van kulturális referenciája, a „kajmak” túró- vagy sajtszerű krém a Balkánon, de hogy mi történik azzal, akit „meghargenolnak”, az rejtély. Ott van továbbá a „funikulár”, a „megaprehendál”, az „exklamáció”, az „infiltrálódik”, a „frakcionálóoszlop” és a hasonlók, melyek egészen furcsa hangulatot külcsönöznek a szövegeknek: egyszerre tűnnek adott esetben szakszerűnek, tudálékosnak, régiesnek vagy modorosnak. Az olyan nevek pedig, mint az Ujabb, Gyakori, Megyei, Anker, Nővér Andor, Sikeres és a hasonlók kiemelik viselőiket a többi ember közül, és és szinte karakterjegyként funkcionálnak.

A kötetet érdemes nem egyszerre elolvasni, mert akkor egymásba olvadnak a külön-külön novellák, és egy furcsa atmoszféra jön létre körülöttük.

Igaz, ezzel a hatással minden olyan írónak számolnia kell, akinek ennyire sajátos, és ennyire felismerhető a nyelve: monotonná, önismétlővé válik egy idő után, pedig csupán arról van szó, hogy az olvasó fokozott figyelmét, türelmét igényli a szöveg. Azt, hogy elcsodálkozzon rajtuk.

SZVOREN EDINA legutóbbi művei: Verseim; Az ország legjobb hóhéra; Nincs, és ne is legyen.