Ian Gittins: Depeche Mode | Ács Ferenc ajánlója
Nem ők voltak a következő „nagy ígéret”, mert szégyenlősek voltak és esetlenek. Ám a Basildonból indult banda végül beírta magát a pop- és rockzene halhatatlanjai közé. A Depeche Mode történetéről szóló új kiadvány az utolsó turné végéig követi az eseményeket, és egyesíti a színes album és a részletes életrajzi könyvek erényeit.
Trubadúr, 240 oldal, 7999 Ft
Hit és rajongás (Faith and Devotion) az alcíme a tapasztalt zeneszakíró könyvének. És valóban nehéz lenne két jobban passzoló fogalmat találni a Depeche Mode-hoz, amely két éve ünnepelte fennállásának negyvenedik évét. Egyrészt ez utalás a zenekar egyik legsikerültebb albumára, másrészt kevés együttesnek van ilyen elszánt és kitartó rajongótáborra (a németországi után talán a magyar bázis a legerősebb), arról nem is szólva, hogy mennyi hitre volt szüksége Gahanéknek, hogy átvészeljék a nem kevés válságot, amelybe a DM beletántorgott: önpusztítás és önismétlés, punnyadás és forradalom.
A rajongók polcain vélhetően már ott van Jonathan Millernek vagy Steve Malinsnak a zenekarról szóló könyve, ám ezek csak a kétezres évek közepéig követik a banda történetét. Gittins könyvének frissességét (már a borítón ki lehet szúrni) egy közelmúltbeli szomorú esemény árnyékolja be: Andy Fletcher váratlan halála. Az egyetlen vigaszt talán csupán az jelenti a DM szempontjából, hogy a hatvanévesen elhunyt zenész, aki önmagát nem kevés iróniával a világ leghíresebb egyujjas billentyűsének nevezte, szinte alig vett részt a dalok, az albumok zenei munkálataiban. Dave Gahan vagy Martin Gore már pótolhatatlan veszteséget jelentene, Fletcher nélkül viszont még életképes marad a zenekar. Már be is jelentették, hogy jövőre – részben az elvesztett billentyűs emlékére – jön a tizenötödik stúdióalbum Memento Mori címmel. És persze vele a turné is, amely most sem hagyja ki Budapestet.
Ezt leszámítva Gittins 2019-es könyve naprakész, amennyiben az utolsó album (Spirit) és koncertturné eseményeit is magában foglalja, ami nem csak egy korong volt a sorban, hanem a zenekar immár sokadik megújulása is.
De abban is különbözik ez a korábbi kiadványoktól, hogy egyszerre lenyűgöző fényképekkel (koncertfelvételek, workfotók és a példaképek portréi) teli album, amely egy könyv részletességével meséli el a zenekar útját a basildoni évektől a megasztárság hullámvölgyein és -hegyein át vezető nyugvópontig (Fehér Tamás fordítása). Annak is remek kezdet, aki csak most ismerkedik a DM regényes történetével, de annak is tartogat érdekességeket, aki már kívülről fújja az ismert fordulatokat.
Andy Fletcher
Nem kétséges, hogy „a semmi közepén lévő, sivár kisváros”, ami „a vidéki, ásító unalom iskolapéldájának számított” sosem került volna fel a térképre, ha nem ott születik meg a Depeche Mode. Vagyis a kissé modorosabb nevű Composition of Sound zenekar, a banda őse. A Gore, Fltcher és Vince Martin alapította bandához egy véletlen sodorta a későbbi frontembert. Az egyik próbán Vince, aki eléggé idegenkedett az énekesi szereptől, a falon keresztül hallotta meg a szomszéd együttes hangtechnikusát, „egy tetovált helyi rosszfiút”, aki David Bowie dalát énekelte meglehetősen jó minőségben. És akkor már csak annyi kellett, hogy a banda nevét nem túlságosan kedvelő Gahan, mert róla van szó, egy francia divatmagazin címét vegye kölcsön annak tetszetős hangzása miatt. A Depeche Mode egyébként nem gyors vagy sietős divatot jelent, ahogy azt előszeretettel fordítják nálunk, hanem nagyjából divathíreket.
A felívelő évek után a DM legizgalmasabb és legfeszültebb időszakát is kellő drámaisággal adja vissza.
A kilencvenes évek közepén ugyanis szinte minden úgy alakult, hogy megszűnjön a zenekar. A legzüllötteb turné (a Devotional-körút) alatt és után kezdte csak igazán fogyasztani a banda és Gahan a macskaéleteit. (A gúnynevet a frontember kapta a Los Angeles-i mentősöktől, akik szinte már menetrend szerint jártak a drogoktól szenvedő énekes lakására.) Előbb a túlságosan is lebecsült, de annál értékesebb Alan Wilder hagyta ott a zenekart, majd Gore-t kezdte maga alá temetni az alkoholizmus, de ez mind semmi volt Gahan önpusztításához képest. Előbb egy öngyilkossági kísérletet, majd egy túladagolást élt túl nem kevés szerencsével (két percig megállt a szíve), mielőtt végleg lejött volna a heroinról.
Martin Gore
Ám a józanság és a napfényes hangulat nem mindig felhajtóereje a rock- és popzenének. Így történhetett, hogy míg a csodával határos módon felvett, „személyes összeomlásokkal terhelt” Ultra a legerősebb lemezek között van, addig a laza tempóben és derűsen rögzített Exciter a „lagymatag, áttetsző álmodozás” és a „kortárs hümmögés” korongja lett. A kimagaslóbb Playing the Angel után pedig a komfortlemezek kora jött, amikor a zenekar rutinosan állította elő a maga zenéjét, amelyekre a kritikusok csuklóból adtak három csillagot az ötből. „A bennük égő tűz, kreatív energia kihunyni látszott az újraéledés minden reményen nélkül”.
A szendergésből a gyökeresen megváltozott politikai helyzet billentette ki a zenekart: a Brexit és Donald Trump feltűnésével kezdetét vevő populizmus kora, amelyet csak tetőzött a klímaválság. Erre adott csattanós választ a „nyers és élő” Spirittel a zenekar, amely „szigorúan szembemegy azzal”, hogy pusztán csak a rajongók érzelmeire játsszon. A könyv zárlata pedig már-már könnyfakasztóan aktuális (főként Fletcher halála felől nézve): mert bár hosszú utat tett meg a banda az unalmas Basildontól, „igen ostoba volna azonban, aki nagy tétben arra fogadna: történetük akár csak távolról is véget ért.” Meg sem próbáljuk.
