Margaret Atwood: Égető kérdések | Balogh Ernő kritikája
Az utóbbi két évtizedben írt esszéiben a nálunk is egyre népszerűbbé váló kanadai író a diktatúrákkal és kulturálatlansággal kapcsolatos aggályairól beszél, a demokrácia sérülékenységéről, a centrum és periféria kérdéseiről elmélkedik. De azt is megtudjuk, hogy mit gondol a női emancipáció jelenlegi állásáról, miközben számos kulisszatitkot is megoszt sikeres regényei kapcsán.
Jelenkor, 601 oldal, 6499 Ft
„1961-ben amikor én fiatal író voltam, alapvetően azt a tanácsot kaptam néhány elszánt művésztől, hogy »húzz el Torontóból!«. Vagy bővebben kifejtve: »húzz el Kanadából!« Kanadában akkoriban nagyon kevés írót publikáltak, nem létezett sem filmipar, sem zeneipar. A művészet importcikk volt, feltéve, hogy volt rá igény: az exportcikk a fa volt.” Ez a maradandó emlék igen pontosan jelzi: a perifériáról érkező író akkor is hátrányos helyzetben van, ha történetesen ugyanúgy angol az anyanyelve, mint a Londonban vagy New Yorkban alkotó pályatársainak. A szerző kellően tájékozott jóakarói tudták ugyanis, hogy az irodalomhoz értő közeg, megfelelő háttérintézmények sorozata szükséges, ez pedig – legalábbis együttesen – csak a centrumokban található.
Nyitó idézetünk egyszersmind arra is utal, hogy Margaret Atwood új könyvében, amely a 2004 és 2021 között keletkezett esszéket és alkalmi írásokat tartalmazza (fordításuk Csonka Ágnes munkája), az alkotói pálya kezdeteinek – egyáltalán az életút korai szakaszainak – különös jelentősége van. Az emlékező attitűd az összegző szándék vonzata: a szerző a kötet írásainak egyik fontos vonulatában az eddigi munkásságának tanulságait osztja meg olvasóival. Ezek egyértelművé teszik, hogy a szerényebb intellektuális indíttatást nyújtó korabeli Torontóból mégiscsak el lehetett jutni a hírnév, a siker csúcsaira, de elérésükhöz fokozatosan afféle világpolgárrá kellett válni, ennyiben tehát a szerző megfogadta bennfentes ismerőseinek tanácsát.
Jellemző, hogy talán legismertebb művét, A szolgálólány meséjét Nyugat-Berlinben kezdte írni, egy másikhoz Svájcban fogott hozzá, a Guvat és Gazella ötlete Ausztráliában kezdett körvonalazódni, annak vázlatát is ott készítette el.
Külföldi egyetemeken tanított (az Egyesült Államokban, Ausztráliában), megannyi helyen (Anglia, Japán stb.) tartott előadást. Másfelől a pályatársaival együtt tevékenyen hozzájárult ahhoz a kétségtelen fejlődéshez, amelynek során Kanada fokozatosan felszámolta korábbi periferikus kulturális helyzetét. Ez a nemzedék kiadókat, folyóiratokat, szervezeteket, díjakat alapított, vagyis megteremtette szinte mindazt, ami oly bántóan hiányzott a szerző indulásakor.
Ugyanakkor a periferikusság panaszainak mindenképp ellentmond az a nem mellékes körülmény, hogy a szerző a torontói egyetemen Northrop Frye, az egyik legkimagaslóbb, szakmai körökben igazi világhírességgé vált irodalomteoretikus tanítványa lehetett. Az elméleti vértezettség, a kifinomult elemzőkészség máig jellemzi a pályatársakról írt esszéit, méltatásait. Értelmezéseiben is a nyelvi árnyalatok iránti kivételes fogékonyságáról tanúskodik, ahogy például valamely műbeli kulcsszereplő nevének jelentésváltozatait, ezek asszociációs bázisait térképezi föl, s e látszólag jelentéktelen apróságok nyomán jut el olyan következtetésekig, amelyek aztán alapvetően hatnak a végső értelmezésre. Szellemes eszmefuttatásai felidézhetik számunkra Szegedy-Maszák Mihály rezignált intelmét: „az anyanyelviség nemcsak lírai verseknél, hanem bármiféle elbeszélő műalkotásnál is elengedhetetlen föltétel a sikeres befogadáshoz”.
Kezdettől fogva nyilvánvaló volt a züllöttsége
A félig-meddig provinciális szerzői lét – úgy tűnik – igencsak fogékonnyá tesz a centrum problémái iránt. Már csak azért is, mert a központ konfliktusainak hatása hamar eléri a perifériát is: „ha Washington megfázik, Kanada tüsszög”. Ennek alapján Atwood már régóta növekvő gyanakvással figyeli az Egyesült Államok demokráciájának megbízhatóságát, szilárdságát. A szolgálólány meséjének disztópiáját a múlt század nyolcvanas éveiben a reageni jobboldali fordulat néhány baljós fejleménye ihlette.
Több írásból kiderül, hogy a szerző súlyos – és mélyen megalapozott – aggodalommal figyelte Donald Trump 2016-os kampányát, majd elnöki regnálását, hiszen kezdettől fogva nyilvánvaló volt számára a figura egészének züllöttsége. A nők nemi szervének megmarkolására buzdító, „hangulatos” beszédrészlete is pregnánsan szemlélteti, hogy fellépései során „a nőgyűlölet olyan áradatát láttuk, amelyre a tizenhetedik századi boszorkányperek óta nem volt példa”. Cérnaszálon függünk – hangzik az ezt taglaló esszé nem túl biztató címe. Mi a művészet Trump alatt?, teszi föl a kérdést egy 2017-es írásában, s a válasz lényegét érthető módon az autonómia feltétlen védelmezése alkotja.
A körülmények bemutatása során Atwood nehezen vitathatónak tekinti azt, hogy „Donald Trump érdeklődése a művészetek iránt egy egytől százig terjedő skálán mérve valahol a nulla és a mínusz tíz között van – alacsonyabb, mint bármely elnöké az elmúlt ötven évben”. Bizonyos, hogy kártékonyságában e mérhetetlen kulturálatlanságnak is része van. S ez a minden tekintetben alkalmatlan ember 2020-ban, a hibát hibára halmozó elnöki évei után mintegy hetven millió szavazatot kapott. Ennek tudatában válhatnak számunkra igazán megalapozottakká Atwood Amerikát övező szüntelen aggályai.
Már a kezdetén hátborzongaó
A szerző több esszében is következetesen szembenéz azzal, hogy miként jöhetnek létre a diktatúrák. A folyamat már a kezdetén elég hátborzongató: a biztonság iránti elemi vágy – kiváltképp válságosabb időkben – sok-sok embert késztet szabadsága jó részének önkéntes feladására. Aztán már „a totális államok nagyjából ugyanúgy viselkednek, függetlenül attól, minek nevezik magukat. A céljuk a teljes, megkérdőjelezhetetlen hatalom; az eszközeik közé tartozik a hazugságok terjesztése, minél nagyobb, annál jobb; a független sajtó elhallgattatása, például újságírók megfojtásával, majd feldarabolásával; valamint minden olyan művész és író bebörtönzése vagy meggyilkolása, aki történetesen nem ért egyet velük; majd a független bíróságok felszámolása”, s így tovább egészen addig, amíg a hatékony ellenállás legparányibb esélyét is likvidálják. Atwood hajszálpontosan jeleníti meg valamely labilis demokrácia fokozatos átalakulását masszív diktatúrává.
Példákért nem feltétlenül kell a történelemkönyvekhez fordulnunk, néhány nyomasztó metamorfózis épp a szemünk előtt zajlik.
A demokrácia sérülékenysége mellett az esszék másik nagy nyomatékú témája a női emancipáció – napjainkban is igencsak aktuális – ügye. Atwood esszéi e tág és komplex problémakörben szintén világos álláspontot képviselnek: a folyamat még távolról sem fejeződött be, s a teljesebb társadalmi egyenlőségért – a legkisebb előrelépésért – időről időre keményen meg kell küzdeni. Ráadásul sosem szabad feledni, hogy az elért részeredmények könnyűszerrel visszavonhatók. A szerzőnek nincsenek illúziói a fundamentalisták természetét illetően: „Ha az igaz hívők azt mondják, hogy megtesznek valamit, meg is teszik, amikor lehetőségük nyílik rá.”
Államosítják a nők testét
Épp napjainkban elég fölkavaróan tanúskodnak erről az abortusztilalom fejleményei az USA néhány államában, ezek a jogi lépések – az író méltán utal rá – gyakorlatilag „államosítják” a nők testét. S persze, roppant retrográdak az olyan jól ismert – populista politikusok által is előszeretettel képviselt – nézetek, melyek szerint a nőknek a konyhában a helyük, hivatásuk tehát kizárólag a háztartásban és a gyerekszülésben teljesedhet ki. S miként több írás is hangsúlyozza: végeredményben elég megfosztani a nőket munkájuktól és bankkártyájuktól ahhoz, hogy a hímsoviniszta fundamentalisták rekapitulálják a rabszolgaság intézményét. S mint tudjuk: adott esetben bárhol, bármi megtörténhet – Atwood e nyomatékos szentenciája komoly történelmi tapasztalatokra épül.
Az esszékötetben kellő nyomatékot szereznek azok a szövegek, amelyek a klímaváltozás, a természetpusztítás sürgető kihívásaival foglalkoznak.
Ezek az író számára is félreérthetetlenné teszik: „a mostanihoz hasonló környezet megőrzése az irodalom előfeltétele”. Ez így elég lakonikusnak, ennyiben furának tűnik ugyan, pedig evidensen igaz: ha a jelenlegi folyamatokat extrapoláljuk, akkor valószínűleg egyszer majd nem lesz víz, nem lesz levegő, s akkor értelemszerűen literatúra sem létezhet, hiszen alkotója és befogadója egyaránt elpusztul. Mit tehetnek az alkotók? Atwood szerint nem kétséges, hogy az újabb és újabb műveikbe az írók a környezet egyetemes ügyét szükségképp megjelenítik, „mert a mesemondók mindig is kötődtek a világukhoz – a megfogható és a társadalmi világhoz egyaránt –, és a történeteik a világ változásával együtt változtak, márpedig a világunk nagyon gyorsan változik”. Igen, nagyjából ennyi, amit az irodalom tehet. Ez – a baj nagyságához képest – nem sok. De abban biztosak lehetünk: amennyi rajta múlik, azt feltétlenül meg is teszi.
MARGARET ATWOOD legutóbbi művei: Rendbomlás; Legvégül a szív; Macskaszem.
