Viorel Achim: Dnyeszter-melléki (transznisztriai) kényszermunka | Pető Iván kritikája
Ha a második világháború alatti magyarországi zsidóság és cigányság sorsát, és ebben a magyar állam szerepét reálisan kívánjuk értékelni, mindig tanulságos az összehasonlítás a más országokban történtekkel. Ennek tudatában is adódik a kérdés, vajon miért éppen ezt a románul 2015-ben megjelent, füzetnyi méretű tanulmányt látták érdemesnek a kezdeményezők Magyarországon önálló kiadványként megjelentetni?
A könyv érdemben egy egészen különleges sorsú, a második világháború idején néhány évig Romániához tartozó, magyar megyényi területen történtekről szól, ezen belül is döntően egy rövidebb időszakról (1943-ról) és egy meglehetősen szűk témáról (a kényszermunka szabályozásáról). Ugyanakkor a tanulmány a körülmények – egyebek között a háború alatti romániai politika, azon belül is a zsidókkal és cigányokkal szembeni fellépés – alapos ismereteit feltételezi, vagyis a szöveget a témában járatos romániai olvasóra kalibrálták.
Akik indokoltnak látták, hogy éppen ezt az írást jelentessék meg, akkor jártak volna el helyesen, sőt illendően, ha a magyarországi kiadáshoz készül egy tájékoztató bevezető. Nem sok – a romákkal (is) foglalkozó – hasonló tárgyú mű jelenik meg, márpedig a hazai publikálásban nyilván a cigányságot érintő tematika lehetett a meghatározó szempont. Ezt jelzi, hogy a kiadást a Romano Instituto Alapítvány támogatta, gondolom, kezdeményezte is. És örömmel karolta fel a szintén támogató Nemzeti Kulturális Alap, valamint támogatta az EMMI miniszteri kerete, hiszen a könyvecske szerény költségével felmutatható, hogy patronálják a romaügyet.
A tanulmány egy vázlatos térkép közlésén túl nem foglalkozik a viharos előéletű helyszín bemutatásával.
A Dnyeszter folyótól keletre fekvő Transznisztria, más néven Dnyeszter-mellék nagyjából a ma bizonytalan státuszú, Moldáviából kiszakadt Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság területével azonos. Azzal a lényegi különbséggel, hogy a második világháború alatt ide tartozott Odessza is, tehát délen a Fekete-tenger jelentette a határt. A román olvasó számára ezen túl nyilván az is evidens, hogy az első világháborút lezáró békerendszer alapján 1940-ig csak ez a terület volt olyan, amely a második világháború utáni szovjet Moldáviától előbb Ukrajnához került, majd a Szovjetunióhoz és azon belül az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz tartozott. Névleg autonóm egységként.
A könyv 1941-ben veszi fel a történet fonalát (a fordítás Koszta Gabriella érdeme), de az 1942 végéig történt eseményeket más feldolgozásokból ismertnek tekinti. Így azt sem említi, hogy a Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop-paktum jegyében 1940-ben bekebelezte az első világháború után Romániának ítélt Besszarábiát és Észak-Bukovinát, majd 1941-ben, a német támadás után a háborúba nagy erőkkel bekapcsolódó Románia visszavette ezeket a területeket, és egyúttal megkapta a korábbi Szovjet-Moldáviát is. Jó, ha a magyar olvasó tudja, amit a tanulmány szintén nem említ, hogy ekkoriban a Dnyeszter-melléki terület nem egészen félmilliós lakossága etnikai értelemben igen vegyes volt, közel 50 százaléka ukrán, 30 százaléka román (moldáv), nagyjából azonos arányban, 8-9 százalékban pedig orosz, illetve zsidó.
A szerző, Viorel Achim csak röviden tér ki a régió ügyében 1941 augusztusában született, a Tighinában (oroszul Bender) kötött német–román megállapodásra (az írásban egy helyen tévesen Tinigha szerepel), a Dnyeszter-melléke igazgatási, gazdasági és biztonsági kérdéseire. Ezek ismerete szintén nem evidens a magyar olvasó számára, mint ahogy az sem, hogy a megállapodás előtt a terület német katonai megszállás alatt állt, és ekkor került román igazgatás alá. Azzal tételesen is foglalkozik a tanulmány, hogy az egyezmény rögzítette, a hadműveletek végéig Románia nem tudja a területen összegyűjtött zsidókat áttenni a Bug folyón, Transznisztria keleti határán túlra, vagyis a német ellenőrzés alatt álló ukrán földekre. Ameddig meg nem nyílik ez a lehetőség – mondta ki a megállapodás –, munkatáborokba zárják őket.
Ezt a passzust az motiválta – s ennek említése szintén elmarad –, hogy az Ukrajnában zsidókat összegyűjtő, gyilkoló Einsatzgruppe D túl nagy területen ügyködött, így a kapacitása nem volt tovább terhelhető. Az azonban kitűnik a tanulmányból, hogy román részről azért alkalomszerűen megszegték a tilalmat, és átkényszerítettek zsidókat a Bug keleti partján túlra, jószerivel a megsemmisítés szándékával. Itt a magyar olvasót érdemes emlékeztetni az említett megállapodással lényegében egyidejű Dnyeszter-mellékéhez közeli kamenyec-podolszkiji tömegmészárlásra, a magyar zsidó holokauszt első felvonására. Az Ukrajnát megszállva tartó német katonai hatóságokat ekkor az imént említett okok miatt készületlenül érte a nagyszámú zsidó civil átdobása Magyarországról. A tighinai megállapodás egyébként azt is lehetővé tette a német hadsereg számára, hogy „különleges munkák” érdekében, utalva a zsidó lakosság elleni tervezett akciókra, rendszeresen belépjen a transznisztriai régióba.
A tanulmány kiemelt témája – erre még visszatérek –, hogy 1942 vége felé fordulat következett be a Dnyeszter-melléki területre deportált zsidók és romák sorsában. Ám arról tételesen nem esik szó, hogy Ion Antonescu, Románia vezetője addig azt tervezte, hogy az elüldözött, megsemmisített zsidók és romák helyére románokat telepítenek. A magyar olvasó számára egyáltalán nem kézenfekvő, hogy amikor a Romániából a Dnyeszter-mellékére deportált romákról és zsidókról esik szó, az döntően a Besszarábiában és Észak-Bukovinában összegyűjtötteket jelenti.
A szerző ismertnek feltételezi a háború alatti romániai zsidóüldözés folyamatát is. Így nem említi, hogy 1941 júniusában előírták negyvenezer zsidó városi gettókba és elkülönítő táborokba való deportálását, és a hónap végén hajtották végre Jászvásárban (Iaşi) a zsidóság történetének egyik legvéresebb pogromját, amelyben román adatok szerint 13 ezer személyt öltek meg. Antonescu minden egyes román és német tisztért, aki 1941. október 22-én az odesszai parancsnokságnál történt robbantás áldozatául esett, kétszáz-kétszáz zsidó kivégzését rendelte el. Másnap a városban 25 ezer helyi zsidót végeztek ki.
A mű tárgya a Romániából, Besszarábiából és Bukovinából 1941. október 19. és 1942. október eleje között, több hullámban a Dnyeszter-mellékre deportált 160 ezer zsidó és 25 ezer roma sorsa. Ők együtt laktak és dolgoztak a helyi zsidók és romák azon részével, akik túlélték a deportálások említett évében elkövetett mészárlásokat. Az 1941 és 1944 között román csendőrök és katonák, helyi német és ukrán rendőrök által legyilkolt, vagy az életkörülményeik miatt elpusztult zsidók számát összesen 105 és 120 ezer közé teszi a könyv, amihez hozzászámítva a máshol lemészárolt embereket, 115–180 ezer romániai zsidó áldozatot említ. A Dnyeszter-mentén, főként a nélkülözésekbe meghalt romák száma 11 ezer lehetett.
A dolgozat bizonyítja, hogy a zsidók és romák Dnyeszter-melléki deportálásának nem a munkaerejük felhasználása, hanem a megsemmisítésük volt az eredeti célja. A státuszuk ezért 1942 decemberéig rendezetlen maradt. Az ellátásukról, esetleges munkára fogásukról sem születtek központi rendelkezések, hiszen az egész állapotot provizórikusnak látták, amíg a Bugon túlra nem lehet őket szállítani. A helyi közigazgatás saját belátása szerint cselekedett, így a költségek megtermelése érdekében több helyen igyekeztek munkalehetőséget biztosítani. Azoknak egy része, akiknek használható képzettségük volt, tudott dolgozni, a mezőgazdasági alkalmazás is jellegzetessé vált. A deportáltak bérezése szabályozatlan maradt. Mindennek következtében a szerző fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy nem kötelező, hanem kényszermunkáról volt szó.
A könyv terjedelmének nagyobb hányada az 1942 vége felé bekövetkezett változással és döntően ennek szabályozási következményeivel foglalkozik.
Ekkorra tudatosult a román vezetésben – írja a szerző –, hogy a zsidók további megsemmisítése nem áll Románia érdekében, mert az ország majdani megítélésében ez kedvezőtlen következményekhez vezetne. Már szeptember végén lemondtak arról, hogy a régi királyság és Dél-Erdély területéről német lágerekbe deportálják a zsidóságot. Ennek következménye lett az a meglehetősen ismert tény, amiről a tanulmányban szintén nem esik szó, hogy az erdélyi magyar identitású zsidóknak nagyobb esélyük volt a háború túlélésére román fennhatóság alatt, mint a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben.
Románia ugyanekkor, 1942 októberében azt a tervet is feladta, hogy a Dnyeszter-mentén összegyűjtött zsidókat és cigányokat a Bugon túlra szállítják. Ez azonban nem jelentette, hogy az ilyen természetű helyi akciók teljesen abbamaradtak volna. 1942 decemberében a politikai fordulat részeként szabályozták a transznisztriai zsidók és romák munkavégzését, ami, az addigi esetleges intézkedések után, lehetővé tette munkájuk szervezettebbé, életük elviselhetőbbé válását. A kutatás jelenlegi állása szerint – adatok hiányában – azonban nem mérhető fel, hányan is jutottak munkához. Ugyanakkor az bizonyítható, hogy a helyi hivatalos szervek egy része ez ügyben egy ideig ellenállást tanúsított, továbbra is a deportáltak megsemmisítését tekintette feladatának.
Műve érdemét Viorel Achim abban látja, hogy a kutatások előtte a Dnyeszter-mellékre deportáltak ügyében az 1941–1942-ben elkövetett mészárlásokra, gyilkosságokra fókuszáltak, és nem vették figyelembe a 1942 őszétől bekövetkezett, általa feltárt változásokat. Mivel az előzmények Magyarországon kevésbé ismertek, a tanulmány viszont a Romániában megjelent információk ismeretéből indul ki, az olvasó úgy érzi, mintha egy történetet a közepén kezdene el olvasni.
