Dezső András: Magyar kóla | Péli Péter kritikája
Igen érdekfeszítően és újságírói profizmussal mutatja be az ex-indexes Dezső András könyve a kokain magyarországi történetét. Szinte egy szuszra végig lehet olvasni, de a második olvasatra sem kopik el. Ám ha valaki politikusok vagy celebek szaftos lebuktatására vágyna, akkor azt ne itt keresse.
A leleplezés olcsó és bulváros csábításának nem enged Dezső András. A téma kényessége miatt a spekuláció, de még a triviálisabb következtetések levonása is az olvasóra marad. Ez utóbbiból néhányat azért érdemes egy ilyen értékelésben is számba venni.
A Magyar kóla oldalain mintha egy Rejtő-regény fantasztikus figurái elevenednének meg. Itt van a húszas évek Kokós Lexije, a vendéglátós Bello, az igazi Trebitschre hajazó Hargitay, az orgazdaként induló Hurka, Öreg Laci bácsi, Óbudai Árpi és a 2000-es években a celebeknek terítő „Jenő” a legendás Subarujával. Ám Dezső túllép az önmagukban is szórakoztató történetek elmesélésén, és rajtuk keresztül a kokainkereskedelem bonyolult társadalmi és gazdasági összefüggéseire világít rá.
A téma természetesen hatalmas, és nem mindenre marad elég hely. Azt, hogy mekkora nagy biznisz a kokain, már önmagában is nehéz felfogni.
A könyvben mindössze fél bekezdésnyire korlátozódik a banán és a kokain kapcsolatának tárgyalása. „Európában tonnaszámra mozognak ilyen szállítmányok, a rendőrség ezeknek csak a töredékét deríti fel” – ér véget a szűkszavú összefoglaló. A kézirat befejezése utáni, júniusi hír – így Dezső már nem is említheti – épp egy magyarországi címre szánt, azonban Rotterdamban elfogott banánszállítmányról szólt, amelyben két tonna kokaint rejtettek el. A fogás becsült utcai értéke elképesztő: mintegy 51 milliárd forint. Ez már nemzetközi szinten is igen kiemelkedő mennyiség. A pár száz kilós banán-kokain árukapcsolásos lebukások viszonylag rendszeresek a világ kikötőiben. Gigásziak ezek a számok, beszéljünk róluk akár forintban, akár euróban. Ennél sokkal kisebb összegek is kényelmes befolyást és védettséget képesek garantálni. Ne is lepődjünk meg, ha erről a fogásról és a további nyomázásról se fogunk hallani többet a továbbiakban.
Érdemes megemlíteni, hogy a világ banánfogyasztása 110 millió tonna (évi 15 kilogramm fejenként), ebből pedig az exportra szánt banán értéke 25 milliárd dollár. Na, és hogyan áll ehhez képest a „mindössze” kétezer tonnás össztermelést magáénak tudható kokain? Az utcai értékét bizony jóval többre, 110 milliárd dollárra becsülik. Érték szempontjából tehát a banán, mondhatni, tényleg csak csatolt áru a Dél-Amerika és Európa közötti hajóútvonalon.
Dezső egyik Tamara nevű forrása, aki volt kolumbiai közvetítőként nyilatkozik, néha túl vagánynak tűnik. Érződik rajta, hogy élvezi a „szakértői” szerepet, és kicsit lazán mesél a kolumbiai helyzetről. De amikor határozottan állítja, hogy „a kolumbiaiaknak […] megvannak a saját, beépített embereik. Mindenhol a világon” – akkor bizony hajlamos vagyok hinni neki.
A szerző jó érzékkel választotta ki a többi interjúalanyát is. Akad köztük futár, rendőr, ügyvéd, díler („végponti elosztó”) és már leállt vagy még függő fogyasztó is. Ezeknek az embereknek a többsége – érthető okokból – csak név nélkül vállalta a beszélgetést. Az újságíró maximálisan tiszteletben tartotta a még így is nem kis kockázattal járó szerepeltetésüket, a szavahihetőségüket sem kommenteli. Az olvasó azonban jóízűen felnevethet magában, amikor arra a kérdésre, hogy: „El tudja képzelni, hogy kikerülhet a piacra a rendőrségtől [lefoglalt] áru?”, azt feleli a rendőrből lett ügyvéd: „Nem tudom elképzelni.” Egy általam fellelt forrás szerint (IndexMundi) a magyar rendőrség az iráni és az olasz között helyezkedik el korrupció szempontjából. Európában pedig minden felmérés szerint sereghajtónak számítunk. Értem én, hogy az említett ügyvédet – aki történetesen a nevét is adta az interjúhoz – vagy a nevének felvállalása kényszerítette ilyen nevetséges kijelentésre, vagy marad a másik verzió: a fantáziája volt igen szegényes. Talán jobb lett volna, ha ő is név nélkül nyilatkozik, de legalább őszintébben.
A híresebb, lebukott magyar kokainbárókat külön-külön is bemutatja a könyv.
Több megszólaló is igyekszik érzékeltetni – amit az olvasók egyébként is érezhetnek –, hogy az elosztóhálózat minden szintjén akadnak olyanok, akik speciális védelmet élveznek valamilyen okból. Mások meg időben kiszállnak és legális üzletekbe fektetik a hasznukat. A könyv nem mondja ki, inkább csak a sorok között lebegteti, hogy a jelenlegi – gyakran szelektíven alkalmazott – jogszabályok, amelyek a köznépi fogyasztást kriminalizálják, valójában szükséges feltételei a továbbra is virágzó illegális drogkereskedelemnek.
A könyvnek formailag két drámai haláleset ad keretet, amelyek egyértelmű állásfoglalások a kokain dicsőítése ellen. Az első még az 1920-as években kezdődött kokainhasználat első nagy port kavaró botránya lett. Báró Kövess Jenő halálának ugyanis a kokain mellett feltételezhetően szadomazo vonatkozása is volt. A sokkal mondénabb zárótörténet pedig fájdalmas realitással illusztrálja a kokain mai, hétköznapi pusztítását egy magyar vidéki kisvárosban. A két esetet az is összeköti, hogy mindkét eset bírói felmentéssel végződött, még a laikusok számára kellően terhelőnek tűnő bizonyítékok ellenére is. Itt inkább a nagy – bár nem meglepő – konklúzió az, hogy szinte sosem kifizetődő beismerő vallomást tenni.
Ezt látszik igazolni a rendőri védelem vélelmében a társait önként feladó, Yugovich álnevű vajdasági magyar maffiózó esete is. Nem hiába nyomatékosítja a korábban már említett magyar ügyvéd, hogy az USA-ban ugyan régóta általános a vádalku fogalma, ám az alkalmazása még gyerekcipőben jár Magyarországon. Nemcsak az ígért inkognitót nem kapta meg Yugovich, de később a hozzátartozóit is kizárták a tanúvédelmi programból. Végül a magyar rendőrség csak a strasbourgi bíróság döntése nyomán változtatta meg a döntését.
Dezső nemcsak a saját kutatásaiból és interjúiból indul ki, helyenként történészeket is idéz. A szocializmus évei alatt a kábítószerek erősen visszaszorultak, helyüket inkább az alkohol és a nyugtató kombinációja váltotta fel. A könyvben is említett 1966-os kokainlopás az Alkaloida Vegyészeti Gyárból jól mutatja, hogy a probléma valószínűleg mindig is jelen volt, de a téma akkori tabujellege megnehezítette a tényfeltáró kutatást. A kor egyik meglepő, hazai droggal kapcsolatos, állami szintű üzletelését csak nemrég fedezte fel a történész Orbán-Schwarzkopf Balázs, a szerző az ő kutatási eredményeit is ismerteti.
Ezek szerint a magyar katonai titkosszolgálat komoly kábítószercsempészetben lehetett érdekelt a hetvenes évek végén. Az egyik akkori legmenőbb, „combnyitónak” is becézett parti- és szexdrog a Quaalude volt az USA-ban, ennek másik neve a metakvalon. Ezt a szert a magyar gyógyszeripar nagy mennyiségben gyártotta legális exportra, de a jelek szerint ennek többszöröse jutott ki Svájcon keresztül illegális áruként. Érdekes belegondolni abba, hogy a legendás KISS tagjai, vagy a nemrég nemi erőszakért elítélt Bill Cosby is magyar gyártmányú drogra bulizhatott akkoriban.
A könyv kevés hiányossága közé tartozik a magyar drogkereskedelemben tevékenykedő külföldiek – vietnámiak, nigériaiak, albánok – világának életszerű bemutatása. Bár egy egész fejezet próbálja taglalni mindezt, a nyelvi és kulturális különbözőségek miatt itt hiányoznak a háttérinterjúk. Valószínűleg a rendőrség is ezen okok miatt talál nehezebben fogást rajtuk.
Így a magyar olvasó se kerül sokkal közelebb a külföldi bandák szerepének és motivációinak megértéséhez.
Akár botrányos történeteket szeretnénk olvasni kemény bűnözőkről, akár mélyebben szeretnénk megérteni egy mára már elharapózott társadalmi jelenséget és annak hátterét, a Magyar kóla mindkét esetben megállja a helyét. Ugyanakkor kiindulási pontként is szolgálhat az érdeklődők, szociológusok és törvényhozók számára. A kokain persze csak a drogjéghegy csúcsa, az elit szórakozása, és nem a legnagyobb probléma hazánkban. Ahogy az epilógusban Dezső András is megjegyzi, itthon a sokkal olcsóbb és reménytelenül nehezen szabályozható szintetikus szerek jelentenek inkább veszélyt a többségre. A drogkereskedelem logikája és működése azonban valószínűleg kérlelhetetlen hasonlóságokat mutat.
DEZSŐ ANDRÁS korábbi műve: Maffiózók mackónadrágban
