A feketemunkások hőskora

Lövétei Lázár László: Feketemunka | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Szinte már fogalommá váltak a Pesten dolgozó székely vendégmunkások, miközben keveset tudunk arról, hogy milyen világ is volt ez. Lövétei Lázár László új kötete a kilencvenes évek derekára repít vissza, a feketemunkások hőskorába, amikor mindenféle engedély nélkül gürizték össze az egész évre valót Magyarországon. Megindító, szikár és kemény versek ezek, „csontszáraz riportok” névtelenek eddig el nem mondott sorsáról.

Tudtunk róluk. Pesten („Magyarország minden szegletében”) dolgoznak, kulimunka, onnan küldik haza a pénzt a családnak. Nyáron gürizik össze az egész évre valót. Vagy ebből a pénzből tanul a kolozsvári egyetemen, mert az otthoniaknak nem futja albérletre, megélhetésre.

Úgy mesélték, hogy ha Pesten egy nem annyira frekventált helyen való építkezés előtt megállsz egy pillanatra, előbb vagy utóbb megüti a füled a székely beszéd. Várni kell, mert keveset fecsegnek, inkább dolgoznak. Meg azt is mondták, nem kis büszkeséggel, hogy nélkülük leállna ott minden, mert a magyar melós kezéből kihull a vakolókanál. És nem is nagyon akarja felvenni.

Elhittem mindent, mert az én életemben úgy hozta a szerencse, hogy soha nem kellett feketemunkásként Pestre mennem. A kilencvenes évek elején, közepén, a „hőskorban” elinduló első nagy hullámát – pedig igencsak adná magát – még nem nagyon dolgozta fel az irodalom.

Talán csak egy-két próbálkozás akad (Tóth Krisztinának van egy remek novellája például a székely vendégmunkásokról, a Játszódjatok!), de önálló kötet, netán regény biztosan nem. Lövétei Lázár László is húsz éve jelenteti meg a maga „csontszáraz riportjait” erről az időszakról, amikor maga is belekóstolt ebbe az életbe. Sőt az édesapja is dolgozott fekete munkásként, „amikor a hargitafürdői kaolinbányából elhelyezték Albești-re egy lignitbányába / Életedben nem láttál olyan koszos (fekete) munkást / Mint amilyen ő volt amikor végre hazajött”. De néhány hétig (vagy hónapig?) a Rózsadombon is melózott, s közben egy Daciában lakott.

Innen még inkább érthető az írói szándék, hiszen „tartoztam ezzel a könyvvel magamnak is, a népes rokonságnak is”, amelynek tagjai tartózkodási és munkavállalási engedély nélkül, vagyis teljesen illegálisan vállaltak el mindenféle munkát, mert még így is megérte. A székely különben sem az a fajta, aki megijedne a saját (vagy a hatóság) árnyékától. Egyszerre megindító és ironikus pillanat, amikor „harmincvalahány lövétei lazul” az Omszki-tónál (amikor az még nem volt „Budapest tengerpartja”), és a tudtukon kívül, de hexameterben beszélnek.

A versekben szereplő Lacinak (aki minden bizonnyal a szerző alteregója), amúgy is különleges a helyzete a csapatban. Egyrészt ő az, aki kihallja a költészetet az amúgy igen egyszerű beszélgetésből, de ő az is, aki a Krumplis gulyásban a Macbethet olvassa a munkásszállón, miközben három kapatos társa bárányhúsos kutyakonzervből készül vacsorát főzni. És akire többször is rászólnak viccesen, gorombán, hogy „ne olvass annyit, mert megbolondulsz!”. Ráadásul ő az, aki naplót is vezet „egy vagon azbeszt hullámpala kipakolása után”, s ebben már az emlékek feldolgozására készülődő majdani költő is ott van.

Nem túl sok mindenhez értő segédmunkásként amúgy is a hierarchia legalján van, a betonkeverés tudományát is el kell sajátítania. „Ha így folytatod / Lacika / Egykettőre kifingasz / S a betont is elcseszed” (Himnusz egy lapáthoz). Ritmusra kell járjon a lapát: egy imádság jól ismert soraira szórja hát bele a homokot, és egy életre megtanulja a jó beton arányát. A visszaemlékezés keserű-édes nosztalgiájával átitatott „riportokat” számozott vignetták törik meg, amelyek apró monológok a feketemunkás-lét mélyéből, hiteles történetek (vagy szilánkok) a vele együtt, vagy máshol dolgozók mindennapjaiból. Néha egy fél regényt is kitevő tragédia is lappang ebben a pár sorban: „Egy csomó papírmunka / Aztán áthozni a koporsót a határon / Hallgatni itthon / Hogy ordít a felesége / Beszökni a templomkertbe / S megkongatni a harangokat / Szóval rendesen megbonyolította az életemet / Amikor a koma / Felakasztotta magát” (Huszonkettedik vignetta).

Lövétei költészetét már az indulás pillanatában is higgadt, szikár versbeszéd, a vállalt eszköztelenség jellemezte, ez mára még inkább letisztultabbá, még visszafogottabbá vált.

Az emlékek monoton esőcseppekként dobolnak a papíron, a költő szerepe inkább a riportra induló újságíróéra hasonlít, aki a hitelesség kedvéért maga is a feketemunkások életét éli, miközben őket kikérdezi. Arra, hogy a versek nyelve még inkább levetkőztette az írói trükköket, a túlhabzó jelenlétet, ő maga is ironikusan reflektál, amikor felidézi az „emlékezetről papoló” régi énjét, aki még imádott „okoskodni” az irodalom kapcsán. Ettől „ma már a hideg is kiráz” (Tide).

A Feketemunka kemény és kompromisszumoktól mentes kötet. Olyan látlelet és kordokumentum, amelynek kapcsán csak úgy cikáznak a befogadóban az érzelmek: a kiszolgáltatottság keserűsége és megannyi lemondása; a „hőskor” iránti finom nosztalgia, ahogy a hadak útját megjárt férfiak mesélnek a tűz körül; a külföldi, idegen világgal való ismerkedés varázsa és életeket meghatározó, hol jó, hol rossz élménye. És persze benne van a „hátország” élete is: egyrészt a hazagondolók aggodalmán és szorongásán (mi történik az asszonnyal, amíg a férfi kint dolgozik) keresztül, és persze az otthoniak árvasága is. Illetve arról, hogy a kiszolgáltatottság mindmáig nem szűnt meg, mert a szép új világban a „fiúknak” ma sincs munkaszerződésük.

A kötet darabjai maguktól adják meg a választ a fülszövegben megfogalmazott kérdésre: „vajon sikerül-e annyi vért (érzelmet?, lelket?) diktálni” a szövegekbe, hogy „megmozduljanak, és versként kezdjenek viselkedni”.

LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ legutóbbi művei: Miféle harag; Alkalmi; Az idők mérlegén.