Steve Brusatte: A dinoszauruszok tündöklése és bukása | Falusi Dóra ajánlója
Ez a könyv ékes bizonyítéka annak, hogy itt az idő félretenni az sztereotípiáinkat vagy az érdektelenségünket a paleontológiával kapcsolatban. Steve Brusatte tartogat néhány meglepetést azoknak, akik eddig csak múzeumi különlegességként vagy moziszörnyként tekintettek a dinoszauruszokra. A szerző a tudományos ismeretterjesztés egyik úttörője: minden elhivatottsága megvan ahhoz, hogy világraszóló felfedezéseket tegyen, miközben eredményeit érdekfeszítően tárja a nagyközönség elé.
A világ érdeklődésének felkeltésében persze nagy szerepe volt Hollywoodnak is, de a dinók iránti figyelem jellemzően meg is ragadt a mozi digitális látványosságai szintjén. Ezek az állatok „lényegében csak lődörögtek ide-oda, mulatták az időt, aztán végül kihaltak. Az evolúció tévedései voltak. Az élet történetének zsákutcája.” Az elmúlt pár évtizedben azonban felnőtt egy új paleontológus nemzedék, akik már egészen más szemmel tekintenek rájuk.
Közülük is az egyik legkiválóbb az 1984-es születésű amerikai Steve Brusatte, aki számos tudományos publikáció és tankönyv szerzőjeként (és naná, hogy az idén moziba kerülő Jurassic World 3: Világuralom tudományos konzulensként) az egyik legismertebb kutatója a dinoszauruszoknak. Csak eddig több mint 15 új fajt fedezett fel és nevezett el. Kutatási területei közé tartozik a dínók és a madarak közötti evolúciós átmenet, és bár a téma távol áll az elsődleges érdeklődési körünktől, a könyvét olvasva nyugodtan kijelenthetjük, hogy kevés izgalmasabb dolog van a világon, mint a dínókutatás.
Belegondoltak már például abba, hogy abban a nagyjából 150 millió (!) évben, amely idő alatt ezek az élőlények ugyanezt a bolygót lakták, mint most mi, mennyi szélsőséges éghajlati változást, gigantikus vulkánkitörést (amelyek akár több millió négyzetkilóméternyi lávával is eláraszthatták a földet, és akkor még nem beszéltünk az ezt követő forróságról), meteoritzáport, tengerszint emelkedést és süllyedést, vagy épp kontinensmozgást kellett átvészelniük? Azonban fejlődéstörténetük során sikeresen alkalmazkodtak mindehhez, ráadásul úgy, hogy közben évmilliókon át megőrizték vezető szerepüket.
Pedig a nagyjából 230 millió évvel ezelőtti megjelenésükkor még „nem voltak igazán ígéretes kompánia”, és ez még röpke 30 millió évig így is maradt. Utána azonban páratlan evolúciótörténet vette kezdetét. Nagyjából 170 millió évvel ezelőtt már kifejlődtek a szauropodák, azaz a 10-20 tonnás (a mai elefántok tömege átlag 5 tonna), hosszú nyakú, növényevő dinoszauruszok. 1820-ban, amikor először bukkantak a maradványaikra, akkora megdöbbenést váltottak ki a hatalmas méretű csontok, hogy egész egyszerűen bálnának vélték azokat. A szerző számos izgalmas kérdést tárgyal velük, illetve a Tyrannosaurus rex kapcsán is. Például hogy mire volt jó az a két kis kurta mellső lábacska, amely olyan viccesnek hat egy ekkora ragadozó testén. Nos, a válasz épp olyan logikus, mint amilyen vérfagyasztó.
Megtudhatjuk, hogyan tudtak életben maradni ennyi időn keresztül, valamint hogy kihalásuk mikéntje miért a dinoszauruszkutatás legellentmondásosabb kérdése.
Kalandosan meséli el, milyen egy régészeti kutatás, ott lehetünk, amikor az evolúciótörténetet átíró felfedezéseket tesznek, miközben kívülről úgy tűnik, mintha puszta köveket nézegetnének egy elgyomosodott kőfejtőben. Megismerhetjük a Föld mai napig aktív ún. forrópontjait, és még egy sor földtörténeti esemény jelentőségét. Még a saját szakmájáról is képes humorosan beszélni: „megszállott kövületvadászok vagyunk, és köztudott rólunk, hogy nagyon sokra (néha eszement módon sokra) hajlandóak vagyunk egy-egy újabb maradvány föltárása érdekében”.
Nem utolsó sorban pedig ismét büszkék lehetünk magunkra: az egyik legkülönlegesebb dinoszauruszcsont gyűjtőnek az erdélyi arisztokrata családból származó felsőszilvási Nopcsa Ferencet tartja, akit nemes egyszerűséggel csak a Dinoszauruszok Bárójának nevez. Elismerően és hosszan ír kalandos életéről és munkásságáról: az Osztrák–Magyar Monarchia kémjeként azt a feladatot vállalta, hogy információkat gyűjt az Oszmán Birodalomról, ám közben a dinócsontok szenvedélyes gyűjtőjévé vált. Az MTA is tagjai közé választotta, mert amellett, hogy ügyes kém, képzett nyelvész és antropológus is volt, aki rendkívüli meglátásokkal gazdagította a paleontológiát.
Elsőként jött rá arra, amit később a műszeres kutatások is igazoltak, hogy a több millió évvel ezelőtt létezett szigetek épp úgy működtek, mint egy mai laboratórium (ez a teória köszön vissza a Jurassic Worldben is). Ezeken a helyeken sok tekintetben eltérő evolúciós szabályok érvényesültek, és ennek egyik folyományaként az itt élő állatok jellemzően nem tudtak túl nagyra nőni – ez az úgynevezett „szigethatás” (a filmben ez persze nem jelenthetett akadályt).
Nopcsa halála után pedig egy másik kalandos életű, szintén erdélyi polihisztor, a szerző barátja, a 2020-ban fiatalon elhunyt Vremir Mátyás geológus mérnök, paleontológus és archeozoológus oldotta meg annak rejtélyét, hogy volt-e ellenségük ezeknek a kis növésű, növényevő dinóknak. Az ő eredményeiről is részletesen olvashatunk. „A legjobb szimatú kövületvadász” – jellemzi őt Brusatte. „Járjuk Romániában a terepet, rajtam drága terepi cuccok lógnak, ő meg csak rövidgatyában, a szája sarkában fityegő cigarettával lődörög, mégis mindig ő veszi észre a legjobb fosszíliákat.” Neki köszönhető egy igen ritka lelet megtalálása is, amelynek okán New Yorkból egy egész szakmai delegáció (Brusette-vel együtt) repült át Romániába. De nem hagyja ki Csiki-Sava Zoltán nevét sem, aki Európa egyik vezető dinoszauruszkutatója a Bukaresti Egyetemen. A velük közösen tett izgalmas felfedezéseket olvasva egy kicsit megdobbanhat minden magyar szíve.
Külön fejezetet szentel annak, hogy bár a dinók regnálása úgy 66 millió évvel ezelőtt véget ért, a mai napig itt élnek velünk, és az ökoszisztéma fontos szereplői. Az ő szavaival: „Ez olyan nagy horderejű kijelentés, hogy jó lesz megismételnem. Tehát: a madarak is dinoszauruszok.” Ez a tudományos eredmény, bár már Charles Darwin is utal rá, csupán 1969-ben nyert bizonyítást.
Steve Brusatte remek érzékkel, fiatalos lendülettel és izgalmas okfejtésekkel tárgyalja a fajok fejlődéstörténét épp úgy, mint egy új dinoszaurusz csontváz felfedezését. (A fordítás Főzy István és Vasvári Tamás, a szerkesztés ifj. Vitray Tamás munkája.)
Még soha nem jutott eszembe olyan gyakran, mint e könyv olvasása közben az a tény, hogy mi, emberek milyen jelentéktelenül kevés ideje vagyunk jelen ezen a bolygón, és mennyire nevetségesen kevés esztendeje van írott történelmünk és kultúránk.
Persze valaminek a jelentősége mindig viszonyítás kérdése, de Brusatte könyvét olvasva a dinoszauruszok kapcsán nagyon is egyet lehet vele érteni: „nem kétséges, hogy földi pályafutásukból nekünk is bőségesen van mit tanulni”.
