A fordított sellő

Halász Rita: Mély levegő | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Igazi mai kisregény Halász Rita első kötete. Néha szinte fel is nevettem: az nem lehet, hogy másnál is ugyanígy történt mindez. Egy magába roskadó házasság, majd az újrakezdés kacskaringói. Semmi trükk, semmi felesleg.

„Azon gondolkodom, hogy mi lesz, ha soha többet nem tudok nagy levegőt venni” – fogalmazza meg magának a kínzó dilemmát a Mély levegő főhőse, Vera. Főhőst írtam, ez talán még a régi magyarórák visszatüremkedése, hogy minden műnek van egy ilyenje, főszereplője, ha úgy tetszik, és ő testesíti meg az írói szándékot, őt viszik bele mindenféle kalamajkába az olvasó okítása végett. Vera a fenti kérdésbe a gyermeke születésnapján ütközik, amikor kilóg a konyhába az odabent diszkréten veszekedő család elől, hogy egy kis pálinkával oldja fel a mellkasára telepedett sűrű pókhálót. A stresszt, a takaréklángon égő kétségbeesést, a vajonmileszholnap reménytelenségét. Mintha ez ilyen egyszerű lenne.

Vera egyébként nem igazán főhőstípus. Az élete sokáig a pesti értelmiségi középosztály biztonságos medrében csordogált. Úgy tűnt, megtalálta az ideális férfit, szült két gyermeket, és látta magukat szép csöndben megöregedni. Aztán eljön a nap, amikor rádöbben, hogy nem maradhat otthon, nem maradhat a férje oldalán. Péter másodjára bántalmazta, most már durvábban. Meg akarta fojtani hirtelen támadt dührohamában, mert ez maradt a szerelem helyén: frusztrált düh és egyre féktelenebb agresszió a férj részéről, lassú elhidegülés és egy menekülésnek is beillő viszony a feleség részéről.

A kisregény (vagy hosszabb elbeszélés) is a meneküléssel indul: az apjával autóznak a régi, családi otthon felé, amely ma már inkább egy öreg legény- vagy inkább özvegylakás. Vera szülei ugyanis elváltak, és ahogy lassan berendezkednek a húsz négyzetméteres szobában, és megpróbál némi lakályos rendet varázsolni a „minden úgy jó, ahogy van” és a „semmit nem dobunk ki, amíg működik” csöndes káoszában, maga is rájön: ez a sors vár rá is. De vajon össze tudja rakni megint az életét? Vár rá még szerelem vagy csak a pótlékok sora? Vissza tud még térni régi álmához, egykori hivatásához, a képzőművészethez? Meg tudja-e még tölteni a tüdejét friss levegővel?

Halász Rita prózájában az a rendkívüli, hogy nincs benne semmi rendkívüli. Nincsenek nagy fordulatok, váratlan csavarok, maga a szöveg is látszólag eszköztelen: feszes mondatok visznek, sodornak el. Nem minimalizmus ez, de nem is barokk indázás, talán úgy mondhatnám, pont annyi szó és mondat van, amennyi kell. Ám a Mély levegő nem csupán az arányérzéket dicséri. Ha jobban megvizsgáljuk, ez a próza tele van sok-sok finom játékkal, egymásra rímelő epizódokkal, amiket igen jó érzékkel illeszt össze. Miközben Andersen meséjét olvassa a gyerekeknek (A kis hableány), ő maga – fordított sellőként – az uszodában küzd meg az idegen közeggel, a vízzel, hogy ismét megtalálja a maga természetes ritmusát. Mert az ő jutalma nem a királyfi, hanem az „egyenletes ritmusú” élet: a nyugalom. Ami lehet, hogy nem mesébe illő végkifejlet, de kezdetnek megteszi. Közben finom humorral emel be a Csillagok háborújából is vendégszövegeket a kisregénybe.

Két jelenet pedig igazi kis remeklés. Az egyikben párterápiára mennek a férjével, ám ez a lehetséges feloldás helyett inkább a képmutatások és önbecsapások ingoványos területére viszi őket.

Mintha lassú, okosan megkomponált táncot látnánk, nem is tudom, talán egy inverz tangót.

Mert ez nem a szerelemről, az izzó szenvedélyről, hanem a visszafordíthatatlan elhidegülésről szól fojtott indulattal, civilizáltan. A másik a fent már említett születésnap, ahol Vera szüleiből buggyan ki mindaz, ami az ő válásukhoz vezetett. Egy másik tánc, másik vereség. A lányuknak pedig közben egyre fogy és fogy a levegője. És akkor jönnek a csábítónak tűnő zsákutcák: sehova nem vezető kaland, sehova nem vezető függőség.

Igazi mai regény a Mély levegő. Csupa olyan epizóddal, amely annyira ismerős, hogy szinte felnevettem: az nem lehet, hogy másnál is ugyanígy történt mindez! Az nem lehet, hogy ennyire belém lát. Így két délután alatt átsuhantam a kisregényen, élveztem ezt a hirtelen kinyílt ablakot, amely Vera és Péter életén át az enyémre nyílt. Azokra a pillanatokra, amikor én is kapkodtam a levegő után.

Vannak olyan szakmák, amelyben az számít a legnagyobb dicséretnek, ha észre sem vesszük. A bíró a pályán addig jó, míg be nem néz egy tizenegyest, a korrektor, míg nem hagy valamilyen ordító hibát a szövegben, a takarító a szállodában, amíg fel nem tűnik egy hajszál a kád szélén. Halász Rita prózáját is ehhez tudnám hasonlítani: szinte fel sem tűnik a nyelv, a finom játékok, az érzékeny ábrázolás. Gond nélkül vezet el az utolsó mondatig. Nem érezni az anyagot, szinte észrevétlenül lebeg előre a történet. De első kötetnél ez a gond nélküliség, ez az anyagtalanság sokkal több mint erény: igazi tehetség.