A guminőtől a selyemharisnyáig

Czingel Szilvia: A női test alakváltozatai 1880–1945 | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Hogyan nézett ki egy a nő a Monarchia előtt? Milyen volt a selyemharisnyás cseléddivat? Hogyan vált szokássá a női test tisztán tartása? Ezen izgalmas kérdésekre ad többek között választ Czingel Szilvia munkája, amely messze nem csak nőknek szolgál izgalmas tanulságokkal.

A nagymamám rajongott Sissiért. Vagyis az iránt az idealizált képért, amit a tévé és a filmes feldolgozások sugároztak. És természetesen minden magazint és könyvet elolvasott, amelyben róla ejtettek szót. Ám azt vélhetően ő sem tudta, hogy Wittelsbach Erzsébet magyar királyné „mai szemmel nézve anorexiás volt, és súlyos testképzavarban szenvedett”. A 172 centis magassága mellett élete végéig próbálta tartani az ötvenkilós súlyát, nem akármilyen gyötrelmek mellett. Drasztikus koplalókúria miatt majdhogynem egész életében éhezett, volt, hogy csak naponta egy narancsot, vagy írót és kecsketejet fogyasztott, miközben egy pillanatig nem állt meg. Vívott, hegyi utakon sétált hosszú órákat és lovagolt.

Mindez Czingel Szilvia pompás könyvéből derül ki, amely a női test tudatos vagy kényszerű alakváltozatait követi nyomon a „boldog békeidőktől” az első világháború jelentette törésvonalon át a második világégés végéig. A magyar női testet két korszak fényében vizsgálja: a Monarchia előtt és után. Az előbbiben a hamvas, fehér, naptól óvott bőr volt a sikk (mármint az úriasszonyok és nem az alsóbb rétegek körében). Mivel a nők szabadidős tevékenysége még erős kontroll alatt volt, ez szinte magától ment. Úszást, fürdést csak évente néhány napon engedélyezte a férfiak uralta társadalom és állig felöltözve, igazából már az is „meglehetős merészségnek” számított, hogy nem csupán az ujjukat mártották a vízbe. 1920 és 1928 között viszont már „igazi csata” bontakozott ki a strandokért. Ekkor már a napbarnított bőr számított divatosnak, de nem ez volt az egyetlen változás. A nők megszabadultak már az orvosok által is nem kívánatosnak minősített fűzőktől, „levágatták a hajukat, púdert és rúzst vásároltak”, és Sissihez hasonlóan ők is az életük részévé tették a diétát. Ekkor már nem a fűző előállította homokóraalkat volt a követendő ideál, hanem a nagyon vékony, szinte már fiús nő, a „sportlady”.

A fűzőt felváltó „reformruha” viszont hirtelen eltüntette a mindenáron elérni vágyott darázsderekat, vagyis azt az időszakot, amikor a női formákat uniformizálta a satunak is beillő ruhadarab. Amint eltűnt a szekrényekből, és az új divat egyre többet engedett látni a természetes női testből, már nem lehetett elkendőzni a különbségeket. Ezzel pedig mindmáig a nők életének részéve vált a szorongás és a frusztráció, amely az adott és vágyott testkép között feszül. Ezt a maró érzést a forradalmi változásokat erős lemaradással követő sokszoknyás, pendelyes, sokszor izzadságszagú, kizárólag hosszú hajú parasztlányok élhették át először.

A néprajzkutató és kultúrantroplógus Czingel könyve kimondottan élvezetes olvasmány – és nem csak nőknek! Férfiszemmel is érdekfeszítő követni a fűzőháborút, elmorfondírozni a modern melltartó vagy a selyemharisnya megjelenésén, de még a menstruáció jelentette gondok kivédésére kitalált havikötő is van annyira érdekes, mint a legnagyobb csaták haditettei.

A női test alakváltozatai az utóbbi évtizedekben megjelent és ma már messze nem lenézett folyamatba illeszkedik, amely a nagy történeti elbeszélések mellett a mindennapi élet feltárását, „históriáját” beszéli el.

Hiszen nem csupán a békekötések, paktumok és politikai manőverek alakították az életünket. Bármilyen profán is a gondolat, de a női fehérnemű (és a női testkép) alakulásában ott lappang a nagybetűs história is, hisz ezek az „apróságok” nem egyszer a nagyobb eseményekből következtek, azokból csapódtak le, sokszor pedig vissza is hatottak rájuk. Ezért izgalmas a saját, mindennapi életünk alakulását nyomot követni a hasonló könyvekben, mert így sokkal jobban ráismerünk a máig kiható folyamatokra.

Czingel könyve pedig csak úgy ontja az érdekes adalékokat. Megtudjuk például, hogy a német meztelentest-kultúra vezetett el az első naturista strand megnyitásáig Sylt szigetén 1920-ban (rá öt évre már több ezren jártak oda nyaralni), illetve a nemi betegségek elkerülésére kitalált „harctéri higiéniai bábu”, a guminő ősének egyik verzióját (a barnát a szőke „árja verzió” mellett) Nagy Kató színésznőről mintázták volna. Meg azt is, hogy az etalonnak számító francia nők teste „inkább esztétikai kategória volt, mintsem tiszta és egészséges vagy izmos. A kötet utolsó nagy fejezete pedig az első szépségkirálynő-választást (1929) járja körül a manöken fogalmának megjelenésétől Simon Böske esete (nem csupán az első Miss Hungária, de ugyanabban az évben Miss Európa címét is bezsebelte) körül csapdosó politikai ideológiát – mivel az első magyar szépség zsidó származású volt.

Azt nem tudom megítélni, hogy az évszámok és nagy tettek bűvöletében élő történészek számára milyen tanulságokat rejthet Czingel Szilvia munkája, de a „civil” olvasók és a történelem apróbetűs részei iránt érdeklődők számára kihagyhatatlan élmény. És abban is biztos vagyok, hogy a nagymamám se tudta volna letenni.

CZINGEL SZILVIA korábbi művei: Ünnepek és hétköznapok – Zsidó vallásnéprajz a Kárpát-medencében; Szakácskönyv a túlélésért.