Haász János: Mire felnövünk | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Mindig is azt vallottam, hogy az az igazi művészet, ha kevés szóval és megkapó egyszerűséggel adjuk vissza azt, amit bonyolultnak hiszünk. Például anya betegségét, amiért hosszú időre kórházba kerül. Vagy azt, ha beleszeretünk valakibe a suliban. És azt is jó lenne megérteni, hogy miért kell iskolába járni, ha felnőttként úgyis meghülyülünk. Haász János megkapó könyve gyerekszemmel pillant be a nagyok világába.
25% kedvezmény a TERASZ5 kuponkóddal
Apa fura szerzet. A hasától nem tud lehajolni és rosszul szerelték be a fejébe a dzsípíeszt. Vagy újságot olvas, vagy folyton dolgozik. És miután hazajött a munkából, akkor is folyton a telefonját nyomkodja. Arról nem is beszélve, hogy amikor nagy dérrel-dúrral leül a nagyobbik gyerekkel matekozni, mert nem tanul eleget, végül Fanninak kell elmagyarázni, hogy voltaképpen mit is akart neki tanítani. De most ő anya helyett is apa. Mert anya beteg.
Haász János verseskötete csak látszólag verseskötet, senkit ne tévesszenek meg a rövidre tördelt sorok. Ezek sokkal inkább felvillanó, hol vidám, hol szomorúbb életképeket rejtenek a maguk megkapó egyszerűségével és leheletfinom költészetével. A pillanatképek – egy négytagú család hétköznapjai – sora vezet végig egy kisiskolás fiú életén, amely tele van felfedezéssel, a felnőttek furcsa dolgaival és különös szavakkal. A napokat összeköti a Dóri iránt érzett gyermekszerelem, némi kárörvendés a nővérén, ám legfőképpen az anya miatt érzett nem szűnő aggodalom: vajon mikor jön haza a kórházból?
A család boldog életét ugyanis beárnyékolja az, hogy anyának túl gyakran fáj a feje, és nem úgy, ahogy eddig. „Ez már igazi betegség. / Annyira, hogy elvitték kivizsgálni”. Persze már ez utóbbi kifejezés is érthetetlen, a felnőttek találták ki, hogy ne a fontos dolgokkal foglalkozzanak: „Én, ha orvos lennék, / nem kivizsgálnám a betegeket, / hanem meggyógyítanám” (Anya baja). De ez az igazi betegség komolyabb mindennél, túl sokáig marad távol, és még a haja is kihullik a kezelés alatt. Csak reménykedni lehet benne, hogy „nem a haja volt beteg”, mert „azt nem élném túl, ha kiderülne, hogy / miattam lett beteg, / mert túl sokat állt égnek a haja” (Anya haja). Ugyanis, korábban mindig azt mondta, amikor felbosszantották a gyermekei, hogy égnek áll tőlük minden hajszála.
Haász János nagy érdeme, hogy ezekről a felnőtt és torokszorító dolgokról képes ártatlanul, a gyermek szemszögéből mesélni, akinek még mindez rettentően szokatlan, és emiatt tele van ki nem mondott fenyegetéssel, leselkedő fájdalommal. Érzi, hogy bármikor felhasadhat az a „minden rendben lesz” mantrával fenntartott burok, amelyben apa próbálja együtt tartani az otthon várakozó családot. Az egyik legmegkapóbb és legdrámaibb versben (Én nem tudom, mi van) egy pillanat erejéig apa kiesik a szerepéből. A kisfiú a szülés képét (a szomszédban egy néniből kivették a kisbabáját, de már hazajöhetett) vetíti rá az anya betegségére (vajon belőle is kivesznek valamit), és a rákkal való összecsengés miatt apa hirtelen nem is tud válaszolni, csak könnyes lesz a szeme. A zárlat pedig még képes fokozni az amúgy is nehéz helyzet feszültségét: „Én nem akarom, hogy / ne hihessek apának soha többé”.
S bár a verseken végighúzódó történet gerincét anya betegsége és gyógyulása adja, a Mire felnövünk tele van mókás félreértésekkel, diákcsínyekkel, a felnőttvilágot kifigurázó gyerekszájjal. Kimondottan jogos kérdés például, hogy miért járunk suliba, ha felnőtt korunkra úgyis hülyék leszünk.
Hiszen apa szerint hülye a szomszéd, a postás, az autósok a reggeli dugóban és mindenki a munkahelyén. Ezért tényleg nem érdemes felnőni.
De ugyanígy van magyarázat a fizika nyelvén apa és anya veszekedéseire, illetve a köztük lévő feszültségre, meg arra, hogy apa a tisztánlátás kedvéért olvas újságot. Kicsit érthetetlen, hogy a sörtől miért nem lehet elkapni a csuklást, és az is vicces, hogy a jó levegőért viszik őket sétálni a Margitszigetre, ám az autókkal zsúfolt hídon keresztül vezet az út kipufogógázban.
A leginkább szívmelengető részek pedig a gyerekszerelmet járják körül. Néha csak pár szóban, de a lényeget: „Dórira jó ránézni. / Olyankor mindig / boldog a szemem”. A jó tanácsok pedig itt is kész bonyodalmakhoz vezetnek. Fanni szerint ugyanis a lányok nem szeretik, ha a fiúk túlságosan sokat foglalkoznak velük, de abban mi a jó, ha ezt betartva két napig nem is szólnak egymáshoz? A szerelem ráadásul csupa áldozat: még az utált pólót is felvesszük majd minden nap, ha egyszer Dóri szerint cuki.
A Mire felnövünk csupa olyan témáról beszél, amelyről igen könnyű hamisan beszélni. Túlgügyögni, szétritmizálni, elérzelmeskedni, netán túlkomolykodni, és hosszú oldalakat pazarolni rá. Nos, Haász János ezeket a csapdákat igen látványosan kerüli ki, miközben egyetlen érzelmet sem spórol el, egyetlen helyzetet sem hagy ki. Olyan magától értetődően hidalja át a felnőttek és gyermekek között tátongó szakadékot, hogy teljesen el is feledkezünk róla. Ez az egyszerű, szikár nyelv, a mindenféle trükktől mentes beszéd segít abban, hogy mi magunk is – a gyermekünkkel együtt – egy pillanatig egyszerűbbnek lássuk a magunk túlbonyolított életét. Egri Mónika pompás és kifejező rajzai, finom humora pedig felteszi az i-re a pontot: jobban értjük velük a fájdalmat, és jobban a boldogságot is.
HAÁSZ JÁNOS korábbi műve: Felnőtteknek nem.
