A gyönyör gazdag húslevese

Alice Munro: A Jupiter holdjai | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Tizenkét új történettel gazdagodik az Alice Munro-gyűjteményünk A Jupiter holdjaival. A régi olvasók szinte már rutinosan merülhetnek el a szívzűrökben, fellobbanásokban és kihunyásokban, a mindennapi történések önfeledtségeiben és drámáiban, amikor az élet épp kisiklani látszik, ám aztán mégis visszadöccen. Az új olvasók pedig örömmel fedezhetik fel maguknak a klasszikus elbeszélés legbiztosabb kezű kortás képviselőjét. Megéri.

A tollak jutnak eszembe folyton Alice Munro elbeszélései, novellái kapcsán. De nem a könnyűsége vagy súlytalansága miatt. Hanem a lebegés! És ami szinte már álomszerűvé teszi ezt a képet, ha megérinteném vagy meg kellene fognom ezeket a tollakat, akkor igazából az derülne ki, hogy igencsak nehezek. Mintha vasból lennének. Csupán valami különös tréfa, gravitációs anomália miatt lebegnek igazi tollúként.

A kanadai írónő idén júliusban töltötte be a kilencvenedik életévét, és tagadhatatlanul a klasszikus elbeszélések legbiztosabb kezű szerzője, Csehov, Hemingway vagy épp Fitzgerald reinkarnációja. Szerencsére messze nem kell őt bemutatni a magyar olvasók előtt, hiszen A Jupiter holdjai immár a tizenharmadik magyar nyelvű kötete. Még most is biccentek egyet magamban a Park kiadó előtt, amiért 2006-ban volt annyi bátorságuk, hogy a Szeret, nem szeret… című kötettel elkezdték bevezetni, megismertetni őt a novellára kevésbé fogékony hazai olvasóközönséggel. Akkor, amikor a Nobel-díj még a kanyarban sem volt. Már őt könyve is olvasható volt magyarul, amikor a rangos irodalmi díj visszaigazolta őket (és másokat is), és bizonyította be mindenki előtt, hogy nem csak nagyívű regényekkel lehet valaki figyelemre méltó.

Más kérdés, hogy azóta Bob Dylan és Szvetlana Alekszijevics kapcsán az is kiderült, hogy ezt a határt még jobban lehet tágítani, a dalszövegekkel és fontos kérdésekkel (vagyis újságírói munkával) is el lehet jutni a szépirodalom csúcsára. 2013-ban viszont kimondottan örültem, hogy a vers és a regény közé, valahova a senki földjére szorult elbeszélés is megkapta a maga rangját, és se nem előszobája többé semminek, se nem csupán az iskolai irodalmi órák kényszerű emléke. De térjünk vissza a lebegéshez.

Kevés olyan szerző van, aki ilyen finoman lenne képes lezárni egy-egy szöveget. Nem csattanóval (a Szívfacsaró történetekben kicsit oda is szúr ennek), nem is olyan, mintha ollóval vágnák el, hanem olyan, mintha egy nagyobb teret nyitna ki hirtelen, ahová némi idegenvezetés után szépen beengedi az olvasót, ezzel is jelezve, hogy az ő munkája ezzel véget ért. Tessék csak kiszínezni, belakni ezt a tágasságot. Ilyen a Pulykaszezon végére komponált éneklés a hóban, nem sokkal a karácsonyi üzemi buli után, amikor hazaindulnak a szereplők, vagy az álmodozás a Szívfacsaró történetek végén, amikor azt fontolgatják a nem túl szívderítő történeteket mesélő szereplők, hogy mire költenék a hitelkártyák csábító keretét.

Az 1977 és 1981 között születő szövegek nagy része Torontóba kalauzol el, és elég sokszor bukkan fel benne egy írással, szerkesztéssel foglalkozó alteregó (néha első szám első személyben). A kísértés olyan nagy, hogy Munro az Előszóban szögezi le, hogy bár sokszor támaszkodnak önéletrajzi elemekre a novellák, azért ne essünk bele az irodalom szokványos csapdájába: annyira még sem állnak közel az életéhez, mint amennyire szeretnénk gondolni. Vagyis soha nem ő maga bukkan fel ezekben a szövegekben, amelyek különben messze nem az írással kapcsolatos nyűglődésekről szól (Munro kerül minden efféle posztmodern húzást), csak érinti az ezzel kapcsolatos problémákat. Ismertséget és elismertséget, de ez soha nem lesz központi eleme a szövegeknek.

Sokkal érdekesebb az, amikor beavat minket a műhelytitkaiba, és elmeséli, hogy a Pulykaszezon milyen változatokon át jutott el a végső formájáig, mert eredetileg egy bankban játszódott volna hasonló karakterekkel. Évekig birkózott a szöveggel, és nem tudott vele dűlőre jutni, míg egy régi fénykép (egy pulykafarmról) segített neki kilendülni a holtpontból. A képet bele is illesztette a szövegbe.

De amikor tragikusabb színezete is ölt egy-egy szöveg, valahogy akkor is sikerül ez a lebegés.

A címadó novellában (amelyben az apja halálát dolgozza fel) is, bár finoman jelzi a szöveg, hogy a műtét nem sikerült, az elbeszélő mégis magától értetődően, szinte bizakodva indul vissza a zárlatban a kórházba. A planetáriumi látogatással pedig szépen egymásra vetíti a felfoghatatlan végtelenségeket (millió és millió galaxis) a szintúgy felfoghatatlan végességgel, az apja szívét már csak az operáció tudná megmenteni.

Az alaposság, a magabiztos tudás, a mindig életszagú szereplők és helyzetek, és persze a részletek teszik ezeket a szövegeket olvasóbaráttá. Mert valahogy őrzik az elbeszélés ősiségét, amikor még a tábortüzek mellett mondtak hasonló történeteket, beszéltek az életükről, vagy csak arról, ami épp aznap esett meg velük. Nem is mindig a tanulság volt a fontos, hanem az elbeszélés finom varázsa, ami összekötötte a más világokat közel hozó elbeszélőt a hallgatóságával.

A Pulykaszezonban a belezésről, a Mrs. Cross és Mrs. Kiddben egy idősotthon mindennapjairól, A bardoni buszban vagy a Szívfacsaró történetekben pedig a szívzűrökről beszél a beavatott biztonságával. És milyen plasztikusan! „A szobát csordultig tölti a gyönyör és a hála, a szerelem gazdag húslevese, a szerelem aranyló félhomálya. Igen, igen, inni lehet a levegőt”. Vagy: „Öngyilkosokról hallani mindig olyan, mint amikor egy bemetszés alól hirtelen kitüremkednek a zsigerek: gyorsan vissza kell tömködni őket, és vattát szorítani a sebre.” A szöveg minősége most is hibátlan, pedig az új kötettel új Munro-fordítót is köszöntünk: a már rutinos Mesterházi Mónika (hat kötet), Rakovszky Zsuzsa (három kötet) és Lukács Laura (két kötet) után most Elekes Dóra hangján halljuk a szövegeket.

Ahogy a korábbi kötetek, úgy A Jupiter holdjai sem okoz csalódást. Alice Munro igen megbízható színvonalon dolgozik valahol a jó és a nagyon jó között, képtelen ez alá menni, mint ahogy antológiadarabokra se nagyon törekszik. Mármint látványosságra, tűzijátékra. Ez a sűrű, finom próza, az író tekintet nyugalma nem ismeri a zaklatott kilengéseket sem fölfelé, sem lefelé. Attól mesteri, hogy megbízható. És mindig pontos. És mindig felemelkedik a földről.

ALICE MUNRO legutóbbi művei: A kolduslány; Kilátás a Várszikláról; Juliet.