Zoltán Gábor: Levegőt venni | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Több mint húsz éve nem adott ki novellákat Zoltán Gábor, akit az Orgia, majd a Szomszéd sikere repít a fontos és megkerülhetetlen szerzők közé. A kötet szövegei ismertebb és ismeretlenebb tájakra is elkalauzolnak, egyszerre látjuk az életmű forrásvidékét és a beérkezés dús tartományait. A biztos kezű válogatás nem okoz csalódást.
Kalligram, 216 oldal, 3990 Ft
Tudom, a közvélemény szereti aszerint megítélni az írókat, hogy milyen vaskos könyveket hagytak hátra az utókornak. Balzac regényfolyama, Tolsztoj nagy lélegzetvételei, Proust vagy Jókai hömpölygése. Persze több száz, vagy ezer oldalt megírni már önmagában is teljesítmény, én mégis attól leszek egészen libabőrös, amikor fél oldalon is sikerül egész világokat megteremteni. Ezért is tartom igazi fokmérőnek a rövidprózát, és ennek kiemelt műfaját, a novellát.
Zoltán Gábor, ahogy mondani szokás, az Orgiával elfoglalta méltó helyét az írók között, méghozzá azok társaságában, akiknek minden új sorára, könyvére érdemes odafigyelni. A Levegőt venni húsz év termését gyűjti össze, és kronologikusan, vagyis a szövegek keletkezési idejét figyelembe véve, közli azokat. Így kirajzolódik egy érdekes ív, ami például jobban engedi látni a kisebb elmozdulásokat a stílusban és a mondatokban, a témák kezelésében, poétikában és felfogásban, vagy abban, hogy bizonyos témák/traumák nem hagyják nyugodni, újra és újra felbukkannak, mintegy egyszerre kísérelve meg feldolgozásukat az olvasóval.
A fejlődéselméletek híveinek, pontosabban azoknak, akik mindenhol valamiféle fejlődést szeretnek kimutatni, viszont úgy gondolom, csalódniuk kell. Az 1999-es, akkor már majdnem negyvenéves Zoltán Gábor cseppet sem marad el a 2019-estől, legalábbis zárlatot ugyanolyan parádésan tud odatenni egy zsákutcába tévedt író, későbbi orosz tanár történetének végére (Az első író), mint ahogyan képes kihegyezni a második világháborús házmester felkavaró monológját (Istenadta). Az előbbi inkább már az emlékei között kutató, esszéisztikusabb Zoltánt idézi, aki igen pontosan festi fel vissza a saját hatalmával – vagy inkább megkeseredettségével – visszaélő pedagógus portréját. Amúgy ő volt az első író a még iskolába járó Zoltán Gábor életében, aki ugyan képtelen volt megszerettetni vele az orosz nyelvet, de tőle vette első leckéjét íróság tekintetében: nem kell Ádámtól és Évától kezdeni egy történetet. Olvasóként könnyen igazolhatjuk, hogy az immár felnőtt és íróvá lett Zoltán elsajátította ezt.
A kötetet záró novellában, az Istenadtában pedig felsejlik az Orgia nagy témája iránt érdeklődő író, hiszen már itt felbukkannak a „csillagszemű fiúk”, akiket a második világégés utolsó évéig nem vettek semmibe, és akik az ölükbe pottyant hatalmukat főként arra használták, hogy kiéljék embertársaikon elfojtott, szadista ösztöneiket. Valahogy úgy, ahogy kicsiben és ártatlanabbul az orosz tanár az iskolában, aki a számára nem szimpatikus diákokat buktatja meg különösebb magyarázat nélkül. De a 2013-as Három kő is olvasható a híres regény előzményeként, amolyan mellékszálként a XII. kerületi nyilasok rémtetteihez és az utókor felelősségéhez. Hiszen a budai leszármazottak „karján, nyakában, fülében csillognak most azok a fémek és ásványok” ékszerek képében, amelyekhez nem kevés vér és fájdalom tapadt.
A kedvenc szövegeim mégis az apanovellák. A Nadrágot venni, amelyben a már vagy talán soha nem létező apa alakját idézi fel egy szívbemarkolóan kedves történettel, amelynek banalitásai egészen más fénytörésbe kerülnek a hiány miatt. Ugyanilyen erős szöveg a Sacher, amelyben az apa még magatehetetlenebb, így a gondozása szinte önkéntes rabsággal ér fel, és nem is nagyon tudni már, hogy mi az erősebb érzet: a szabadság egynapos, véletlen megélése, vagy a visszatérés a régi keretek, és így a szeretet négy fala és láthatatlan rácsai közé.
De ugyanilyen érdekesek azok a szövegek, amelyek több kérdést hagynak maguk mögött, mint választ (Földszag, Próbák könyve). Ezek titokzatossága, többrétegűsége jóval kreatívabb olvasót kíván a többi novellákhoz képest, de érdemes eljátszani a kirakós darabjaival. A címadó szöveg is – egy negyvenéves, beérkezett, vezető beosztású férfi monológja – a kedvelt toposz továbbgondolása: az alá- és fölérendeltség hatalmi kérdése, a kiszolgáltatottság és az erőfölény egyoldalú párharca, a semmiből kibontakozó gyűlölet finom íve. A furcsa barátság kezdetben ironikus története fokozatosan komorul el a zárlat különös megkönnyebbüléséig, ami egyben az indulat végpontja is.
Húsz év tizenhét története sorjázik ebben a kicsi, kézbe simuló könyvecskében.
Ha nem is mindegyik antológiadarab, de az is biztos, hogy nem morzsák és nem melléktermékek, nem a regények közötti tűnődések.
A pályakezdő novellista (1999-ben jelent meg az utolsó rövidpróza-gyűjtemény, az Erények könyve) tér itt vissza érettebben, letisztultabban, ereje teljében. Egyszerre kalauzol el az életműből már jól ismert ösvények, mint ahogy egészen váratlan tájak felé, egyszerre hűvös és érzelmekkel teli, pontos és titokzatos. Remek körkép, biztos kezű válogatás.
ZOLTÁN GÁBOR korábbi művei: Szép versek 1944; Szomszéd; Orgia.
