Martyn Rady: A Habsburgok | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Nem azt mondom, hogy most már rajongok értük, de az angol történelemprofesszor könyve után sokkal pontosabban látom, hogy mit is köszönhetünk Európa egyik leghatalmasabb dinasztiájának. És annak az eszmének, amelyet hol jól, hol rosszul képviseltek. Az elmúlt éveket tekintve pedig akár némi nosztalgia is megpendülhet bennünk.
Helikon, 398 oldal, 6499 Ft
Nálam nem kis hátránnyal indultak. Őket láttam ez ellenséges és kissé ostoba labancok képében A Tenkes kapitányában, aztán jött Petőfi és március idusa, legfőképpen pedig Haynau, a bresciai hiéna, majd A walesi bárdok. Hogyan is lett volna esélyük ilyen előzmények után a Habsburgoknak kitörniük a rossz fiúk szerepköréből? Persze tudtam, hogy Európa egyik legpatinásabb és legnagyobb hatalmú dinasztiája az övék, hogy bármerre nézek a Kárpát-medence jelentősebb városaiban, ott látom a kéznyomukat az épületeken és a tereken, illetve, hogy a kiegyezés után már úgy-ahogy szót tudtunk velük érteni, ez mind nem segített. Egy kuruc nem alkuszik.
Egy ideje már Bécsben élünk, és itt bizony nehéz, ha nem lehetetlen kivonni magunkat a hatásuk alól. De csak a londoni professzor, Martyn Rady könyve, A Habsburgok nyomán jöttem rá, hogy közép-európai polgárként nem is szabad, hiszen ezzel olyan örökségről mondanék le, ami egyrészt a kultúra különböző hatásai révén már réges-rég beépült az identitásomba. A Habsburgok ugyanis – hol jól, hol rosszul – olyan egyetemes eszmét képviseltek, amely nélkül szinte lehetetlen elképzelni magunkat sem a szűk régió, sem az egész kontinens keretei között. Hiszen „kiálltak a nemzetközi barokk ékesszóló díszítményei mellett, elhozták a felvilágosodást az alattvalóiknak, megerősítették az állam intézményét, megóvták Európát a forradalomtól, univerzális kifejezőeszközzé tettek egy építészeti stílust, valamint civilizációs küldetést hajtottak végre területeiken és azon is túl.”
Területből pedig nem volt kevés, hiszen övék volt az első birodalom, amelyben soha nem nyugodott le a nap.
S bár a University College London egyetemének közép-európai történelemmel foglalkozó professzorán érződik némi elfogultság a tárgya iránt, mégis képes igen objektív tablót festeni a 10. századig visszanyúló dinasztiáról. Ő maga is készséggel elismeri, hogy a majd ezeréves históriában szerepelnek csalók, tökfilkók, véres kezű zsarnokok és álmodozók is, de ugyanígy ott vannak a „népeik jóléte iránt érdeklődő uralkodók”, a művészetek patronálói és a tudományok támogatói, nagy kastélyok és templomok építői.
Az első Habsburg-vár Aargauban
Egy olyan szellemi konglomerátum, amely hosszú századokon át meghatározta és formálta a kontinens szellemi, politikai és társadalmi viszonyait. Ahhoz, hogy mindezt ne csak értsük, de lássuk is, a szerző azt javasolja, hogy keressük fel Bécsben a VI. Károly idején, az 1720-as években megépült könyvtárat, amely ma többé-kevésbé ma is ugyanúgy fest, mint annak idején. Itt nem csupán azt érhetjük tetten, hogy miként gondolkodtak a Habsburgok önmagukról, a világban betöltött szerepükről, hanem arról is, hogy mi mindent hagytak az utókorra (lásd még, mit köszönhetünk a rómaiaknak – Brian élete).
Sokan talán el is buknának azon a kérdésen, hogy honnan ered a dinasztia. Bevallom, én magam is valamilyen osztrák tartományt jelöltem volna be, holott minden a mai Svájc területén, Dél-Svábföldön kezdődött, amely terület akkoriban a Német-római Birodalomhoz tartozott.
Itt, Aargauban állt az első Habsurg-vár, amelynek egy része (a 12. században épült torony, a hozzá csatolt nagyterem és egyéb lakrészek) ma vonzó turistalátványosság. A dinasztia őse egy bizonyos Kanzelin (vagy Lanzelin) volt a 10. században, de pár századot még kellett várni, hogy az 1218-ban született Rudolf, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, a Német-római Birodalom királya és egyben a dinasztia első uralkodója legyen.
Jól sáfárkodtak a hamis múlttal
Jó tudni, hogy a Habsburg név igazából csak a 18. században került előtérbe és vált divatossá Schiller népszerű történelmi balladája révén (Habsburg grófja). Addig az egyetlen család, amely következetesen használta a nevet, Angliában élt, és igazi parvenünek számítottak, bár mindent megtettek, hogy a nevet hamisított címekkel és „ambiciózus családfával” igazán fényessé tegyék. A csalás egyébként a Habsburgoktól sem állt távol. Az 1339-ben született, s mindössze huszonöt évet élt Rudolf – akit amúgy „Alapítóként” is hívnak – volt az, aki némi bosszúvágyból nem csupán osztrák főhercegi címet, de a rómaiakig, egész pontosan Julius Caesarig visszanyúló múltat hamisított a dicső dinasztia mögé. A csel bejött, olyannyira, hogy csak a 19. század közepén sikerült bebizonyítani az utolsó, mindezt alátámásztó oklevélről, hogy puszta hamisítvány. Ám ekkora már a tartomány első uralkodóit, a Babenbergeket is beolvasztotta a saját múltjába a teljesen más vidékről érkezett, idegen Habsburg-ház.
Martyn Rady könyve nevektől és adatoktól sűrű szöveg, ám így is lehengerlő olvasmány (Illés Róbert fordítása). Hiszen a dinasztia történetében ott van a kontinens, a tudományok és a művészetek története – és ott van a miénk is. Mire a könyv, vagyis a dinasztia hatalmának és a monarachia felbomlásának végére érünk, mi magunk is igazat adunk Kosáry Domokosnak.
Jobban jártunk volna? – Mária Terézia és családja
Ehhez elég végignéznünk az elmúlt száz éven, a Hitler és Sztálin befolyása alatt nyögő országot, vagy akár csak az utóbbi időket, amelyekről Martyn így ír: „Alig egy évtized leforgása alatt a magyar közélet a politika szemétdombjává vált, ahol a milliomos politikusok új nemzedéke fosztogatta az állami vállalatokat és a nemzetközi segélyeket, a lopott pénzzel saját családjukat és barátaikat tömték ki, nem ritkán a szervezett bűnözéssel is összejátszva.” És nagyjából ez jellemző a régió más országaira is, ahol „visszatért a cenzúra, a bíróságok befolyásolása, az államilag szponzorált antiszemitizmus és a politikai erőszak”. Szóval igaza lehet a magyar történésznek: egy Habsburggal sem jártunk volna rosszabbul.
