James Powell: 2084 | Benedek Szabolcs kritikája
Orwell mintájára a kanadai geokémikus és klímakutató megírta a maga jóslatát, ami már nem lepi meg annyira a napi híreket követő olvasót. A képzelt riportokban a mai gyerekek szólalnak meg 2084-ben és mesélik el, hogy miként sodortuk magunkat, az emberiséget a pusztulás szélére.
Gyerekkoromban a savas eső volt az első számú környezetvédelmi para. Úgy szólt a fáma, hogy arról is a kapitalisták tehetnek, akik gátlástalanul kizsákmányolják nemcsak a munkásosztályt, hanem a környezetet is. Arról értekeztek hótkomolynak kikiáltott cikkek, hogy a nyugati vegyi üzemekből a levegőbe jutó mérgező gázok nyomán keletkező eső a szó szoros értelmében kilyuggatja a fák lombozatát. A béketábor pedig ennek ugyanúgy az elszenvedője, hiszen a szél és a felhők nem ismernek határokat. Úgyszólván nem ismerik a vasfüggönyt.
Aztán jött az ózonlyuk a sarkvidékek fölött. Műholdképeken ábrázolták, hogyan változik a méretük, és betiltották a kialakulásáért felelős freont. Egy idő után úgy tűnt, a probléma megoldódott, a lyuk zsugorodik, idővel begyógyul. A tiltásról kiderült, hogy ez mégse ennyire egyszerű: a gazdasági érdekek felülírják a környezeti ártalmak problémáját, és attól, hogy elvileg tiltanak valamit, attól még simán gyárthatják. Pénz és szervezés, na meg korrupció kérdése az egész.
A globális felmelegedésről bő harmincöt évvel ezelőtt, a lakótelepünk toronyházának tetején működő csillagászati szakkör keretein belül hallottam először. Akkor még főként üvegházhatásnak hívták, és a szakkörben a Vénusz volt az elrettentő példa, amelynek a légkörében annyi a szén-dioxid, hogy a Napból érkező hőt beereszti, kifelé azonban már nem jut semmi, ezért hiába hasonlít méretében és felszíni adottságaiban a Földhöz, a magas felszíni hőmérséklet valóságos pokollá teszi a bolygót. Ekkor került szóba, egyelőre csak a távoli jövőt érintő utalások formájában, hogy nekünk is óvatosnak kell lennünk, mivel az ipari forradalom kezdetei óta megállás nélkül okádjuk a levegőbe a szén-dioxidot, így a Földön is beindulhatnak hasonló folyamatok, mint amilyenek a Vénuszon zajlanak. Szerencsére annál valamivel kisebb mértékben, hiszen a Vénuszon mintegy kilencvenszerese a szén-dioxid koncentrációja a földi légkörnek. Ám így is bőven elegendő az itteni mennyiség ahhoz, hogy radikálisan átformálja a világ arculatát.
Ráadásul nem is a távoli jövőben. Nem kellett sok évnek eltelnie a csillagászati szakkör után, hogy a többek között egyre forróbbá váló nyarak és a négy évszak hagyományos ritmusának megbolydulása nyomán kiderüljön: a globális felmelegedés már nagyon is a jelen. Illetve a sarkába taposó, nyomasztó közeljövő, ahonnan visszatekintve íródott a geológus, geokémikus, klímakutató James Powell könyve, a 2084 – Az eltűnt jég nyomában. Ennek koncepciója szerint 2084-ben az oral history hagyományait követve átfogó jelentés készül arról, miként jutott el az emberiség odáig, hogy az egyértelmű figyelmeztető jelek ellenére önnön balgasága miatt a klímakatasztrófa áldozatává vált. (A cím nyilvánvalóan George Orwell regényére utal.)
Az ötlet jó. A műfaj nehezen meghatározható. Egyrészt tényirodalom, sajátos tudományos fikció, amely irodalmi eszközökkel, kitalált riportok formájában tálalja a dermesztő valóságot (N. Kiss Zsuzsa fordítása). Az elbeszélő fejezetről fejezetre interjú formájában szólaltat meg egy-egy figurát, aki elmeséli, hogyan hullott darabokra elképesztő gyorsasággal, alig pár emberöltő alatt a paradicsomi állapot. A helyszínek változatosak: New Orleans-tól Tuvalun át Rotterdamig kalauzol el minket, mind-mind a globális felmelegedést követő olvadás nyomán megnövekedett tengerszint áldozata.
A borítószöveg ugyanakkor disztópiáról beszél, mintha sci-fit olvasnánk. Ezzel lehet vitatkozni.
Az egyetlen sci-fis vonás a könyvben, hogy hat és fél évtized távlatából, az előrevetített jövőből szól hozzánk, jobbára olyan szereplők szájába adva az észérvekkel alátámasztott tudományos mondanivalót, akik mostanság, azaz a könyv megjelenése idején még gyerekek. Egyébként amiről szó van: az a kőkemény valóság.
Pont itt van ennek a részbeni hátulütője. Ahogy egy jó horrorban se lehet a végletekig tolni a borzalmakat, egy idő után itt is sok lesz belőle. Powell a téma szakértőjeként elképesztő részletességgel mutatja be azokat a folyamatokat, amelyek a globális felmelegedés következményeként várnak ránk: áradások, a jég eltűnése, forróság, kiszáradás, illetve a mindezeket követő gazdasági és politikai bizonytalanság, tömeges elvándorlás, a városok élhetetlenné válnak, feléled a fasizmus, általánossá válik az egészségügyi visszaesés. (Az egyik interjúalany egyenesen a halál évszázadának nevezi a 21-et.)
Nem kétséges, hogy amiről az interjúalanyok beszélnek, az úgy, ahogy van, igaz, vagy a dolgok jelenlegi állása szerint azzá fog válni. A sokadik elmesélt sztoriba azonban belefáradunk. Végül is ugyanazzal találkozunk minden fejezetben: pusztulás, romlás, végítélet. Az olvasónak egy idő után már sem borzongani, sem megijedni nem marad elég energiája. Nem beszélve arról, hogy a fejezetek egy srófra készültek: a boldog múlt felvázolását követően a hibás és szemellenzős döntések fölsorolása jön, majd beüt a kataklizma.
Mindazonáltal ez a legrémisztőbb momentum, amit a könyv megmutat: az ásító közöny. Miszerint tudomásul vesszük, hogy ez vár ránk és az utódainkra, egy idő után mégis fásultan belesüppedünk a tények nyomasztó felsorolásába. Powell a tudósok alaposságával szedegeti össze a puzzle legkisebb darabjait, a nagy egész mégse akar összeállni. Miközben a megcáfolhatatlan tények elvesznek a részletekben, az egyes jelenetek és színhelyek minél alaposabb megfestésében, az összkép elnagyoltnak tűnik. Ez nem föltétlen a könyv hibája, inkább arról van szó, hogy noha már most tisztán látjuk, hogy a folyamatok hová fognak kifutni, a végeredményt mégsem hisszük el. Mintha valamilyen csodában reménykednénk az utolsó utáni pillanatig.
Éppen ezért sajnálhatjuk, hogy a ziccer részben kihasználatlan maradt. A szerző keresetlenül vágja az arcunkba, hogy mit műveltünk magunkkal, elénk szórja az összetört egész összeilleszthetetlen részeit, azt azonban nem árulja el, hogy mihez kezdhetünk velük. És most nem is föltétlenül arra gondolok, hogy miként lehetne megállítani a globális felmelegedést, elvégre az utolsó fejezetek tesznek erre, tényekkel alátámasztott, ugyanakkor irodalmi értelemben kissé erőltetettnek tűnő kísérletet. A könyv egyébként azt sugallja, hogy legalábbis egy darabig sehogy.
A folyamat még generációkon át visszafordíthatatlan marad, egyetlen lehetőségünk megtanulni alkalmazkodni.
Ezzel együtt nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mi hiányzik a szövegből. Valószínűleg az, hogy a sokkon már amúgy is túl vagyunk, nagyjából látjuk a jövőt. A kérdés ellenben megválaszolatlan marad: mihez kezdünk ezzel az információval? Képesek vagyunk egyáltalán ép ésszel földolgozni a megkerülhetetlent?
Két fontos üzenete van Powell könyvének. Az egyik, hogy nem kétséges, hogy a folyamatokért az emberiség a felelős. A másik, hogy igen félrevezető az olyan jelszavak hangoztatása, miszerint meg kell menteni a Földet. Nem a Földet kell megmenteni. Bolygónk és élővilága túlélt már néhány durva kataklizmát. Ezt az általunk okozottat is, súlyos áldozatok árán, de túl fogja élni. A tét nem a Föld fennmaradása, hanem az emberi civilizációé. Például az, hogy lesznek-e még olyanok, akik 2084-ben elolvassák ezt a könyvet.
