Mary Beard: Pompeji | Falusi Dóra ajánlója
Televíziós és egyéb médiaszereplései miatt Mary Beard klasszika-filológus és ókortörténészt ma már Nagy-Britannia legismertebb klasszicistájaként ismerik. Vonzó dolog átélni az illúziót, hogy visszalépünk az időben, ha Pompejiben járunk, írja. Azonban „nagy a szakadék a „mi” ókori városunk és aközött, amely Kr. u. 79-ben elpusztult”, hiszen számos téves és/vagy felszínes információ kering az I. századi római kori életről és az egykori városról.
Kossuth, 496 oldal, 6500 Ft
Szívügyünk a tudományos ismeretterjesztés, legyen szó akár tudományról, történelemről, hangyákról vagy épp gasztronómiáról, és Mary Beard könyve méltó módon folytatja ezt a sort. A város történetének feldolgozását a tragédia pillanatában, 79. augusztus 25-én kezdi, amikor is nem sokkal éjfél után a felrobbant Vezúvból lezúduló tajtékkőeső kicsit alábbhagyott, és az emberek ismét megpróbálhattak kijutni a városból. A ma látható áldozatok nagy részét ekkor, menekülés közben érte utol a halál.
Megannyi izgalmas történet bontakozik ki a régészeti leletekből, amelyeket Beard olvasmányosan tár elénk. Annak alapján meséli el ezeket, hogy hol, milyen pózban találták meg a település egykori lakóit, illetve mi mindent találtak a zsebükben: ékszerek, talizmán, aprópénz, lakáskulcs. De a ruházatuk, sőt még a hajviseletük is felismerhető, köszönhetően a hamunak, amelybe a testük fúródott. Haláluk így igazi pillanatkép maradt, és megdöbbentő, hogy mennyi minden kiolvasható a kőbe zárt életek utolsó óráiból.
Pedig a Vezúv kitörésére utaló jelek egyértelműek voltak már legalább órákkal, de inkább napokkal korábban, és sokan el is menekültek (ez az oka annak, hogy a feltárt helységek jórészt üresek voltak, mivel a bútorok nagyrészét sikeresen kimenekítették). Nagyjából kétezer ember pusztult el a kitörést követően, míg Pompeji becsült lakossága ebben az időben 6400 és 30 ezer között lehetett. Már ezeket a személyes sorsokat is képes úgy bemutatni, hogy a könyv igazi kultúrtörténeti olvasmány legyen, azonban ezen túl is rámutat több kulturális különbségre, mint például az ókori lakcímrendszer hiánya (arról, hogy miért csak Mária Terézia uralkodása alatt változtattak ezen a rendszeren, itt írtunk).
Magasított járda és lépőkövek
Egy egész fejezetet szentel a város utcáira, járdáira (Élet az utcán), és az azokon zajló élet feltárására, s mindez bizony letehetetlen olvasmány. Központilag szervezett szemétgyűjtési rendszer akkor még nem létezett, így a szenny miatt néhol egy méter magas járdákat építettek, az úttest két oldalát pedig ún. lépőkövek (az ókori zebra) kötötték össze.
Bár minden házban volt közös használatú latrina, szokás volt nagyjából bármit, például törött cserepet is kidobálni az ablakon. A szatíraköltő Iuvenalis szavaival élve: „Hanyagnak tűnsz, ki előre a nem várt bajra nem is gondol, ha sietsz vacsorára, s előtte még végrendeletet se teszel.” A kóbor kutyákról nem is beszélve.
A szenny kérdése időről időre valamelyest megoldódott, mivel Pompeji, fekvéséből adódóan vízgyűjtő területnek is számított, így az utcák voltak hivatottak a városon kívülre vezetni a lehullt csapadékot.
Ez volt a magasított járdák másik oka. A művészeteket, a mindennapi életmódot és a társadalmat bemutató fejezetben se számítsanak unalmas leírásokra. Pompejiből került elő például az a női portré is, amelyet (teljesen alaptalanul) az utókor Szapphóval azonosít. A test gyönyörei: étel, bor, szex és fürdő című fejezet pedig szintén önmagáért beszél.
A téves Szapphó-portré
Mindemellett a könyv célja, hogy elénk tárja Pompeji valós jelentőségét az ókorban. Az ugyanis csak mítosz, hogy ez egy jelentéktelen, isten háta mögötti kisváros lett volna, amely csak a halszószáról (garum) volt nevezetes. Az i. e. 91-ben kitört, az itáliai városok által Róma ellen indított ún. szövetséges háború (gyakorlatilag polgárháború) során ők is azért harcoltak, hogy teljes jogú tagjai legyenek a Római Birodalomnak és elnyerjék a polgárjogot. Bár katonailag – nem meglepő módon – a rómaiak nyertek, a lázadó városok végül elérték céljaikat. Pompeji még ezen felül is kedvező helyzetben volt, mivel a Nápolyi-öböl a római elit közkedvelt pihenőhelye volt, a város pedig csak 240 km-re feküdt a fővárostól, amellyel jó minőségű utak kötötték össze. Még Nero egyik feleségének, Poppaea császárnénak is volt birtoka a település mellett.
Azt is kevesen tudják, hogy az I. században a Pompejiben élő polgároknak és rabszolgáknak tizenhét százalékkal több mesterséges fény állt rendelkezésükre az otthonaikban, mint a György-kori londoniaknak – legalábbis 1850-ig, az ipari forradalom beköszöntéig.
Nagyjából kétezer ember halt meg
A hatékonyabb világító eszközök használata mellett az ókori városban pontosan tudták, milyen fontos szerepe van a fénynek a műveltebb, ezáltal módosabb és boldogabb életminőség elérésében, így törvényben tiltották meg, hogy bárki is olyan magas kerítést építsen, amely mások otthonát megfosztja a napfénytől. Ezzel szemben a 19. század közepéig a londoniakat gyertya- és ablakadóval sújtották, így a legtöbb szegény polgár kénytelen volt nyilvános helyekre, jellemzően kocsmákba járni esténként, hogy világításhoz jusson. A pompeji polgárok élete tehát közel sem volt a mai elképzelések szerint provinciális vagy elmaradott.
A város eredetileg több méterrel a mai utcaszint alatt feküdt, de a 20. század során a régészek úgy alakították ki a megközelítését, hogy a látogatóknak fel sem tűnik, hogy a városhoz közelítve lefelé lépkednek.
Mary Beard
Miután a 18. században megtalálták a romokat, a turistáknak még a városba vezető utakat szegélyező sírboltok mellett kellett elhaladniuk, hogy beléphessenek a városba (mivel a római kori temető a városfalon kívül helyezkedett el) – ahogy tették azt a vulkánkitörés előtti évszázadok során is. Számukra még ez adta meg a látogatás alaphangját. Ma modern látogatóközpontban vásárolhatjuk meg a jegyünket, térképünket és palackozott vizünket, akárcsak egy forgalmas pályaudvaron.
Mary Beard könyve méltó emléket állít ennek a kulturálisan és történelmileg is oly gazdag, tragikus sorsú településnek (Böröczki Tamás fordítása), ugyanakkor könyvéből nem csak Pompeji, hanem a római kori élet szokásait, művészetét, társadalmát is megismerhetjük. Olvasmányos stílusa remekül egészíti ki és teszi a laikus számára is izgalmas könyvvé a fehalmozott tárgyi tudást. A felhasznált és ajánlott szakirodalom mellett név- és tárgymutató is segíti az olvasót, a szerző pedig figyelmünkbe ajánlja az ő kedvenc tíz épületét is. Az igazi időutazás Beard könyvével kezdődik: amikor már nem csak nézzük, de tudjuk is, hogy mit látunk.
MARY BEARD legutóbbi műve: S.P.Q.R.
