Andrej Nikolaidis: A magyar mondat | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Egy kisregényt és egy esszégyűjteményt tartalmaz a Montenegróban élő Andrej Nikolaidis új kötete. A barátja öngyilkosságán és a közösen megélt kalandokon morfondírozó monológ hrabalosan kanyarog, hogy majd az esszék sűrű mondatai töprengjenek az apokalipszis poétikáján: önjelölt messiásokon és a soha el nem jövő, permanens világvégén.
Nem is tudom, hogy hol hangzott el, de nyilván egy kocsmaasztal mellett eresztette el valaki a szentenciát, hogy a nagyon okos írók nem írnak jó regényeket. Mert, folytatta az illető, az íráshoz legalább felerészt ösztön kell, és ha valaki nagyon okos, akkor pont ezt az ösztönt nyomja el magában, vagy ami ugyanaz: folyton felülbírálja, és így lesz a regénye kiszámított, patikamérlegre tett, steril cucc. És Umberto Eco, kellett volna visszakérdeznem, ha nem tompított volna el a fáradtság. Vagy Schein Gábor? De folytathattam volna a sort a félig montenegrói, félig görög származású, kicsit már nehezebben megjegyezhető nevű íróval, Andrej Nikolaidisszal is. Csakhogy akkor, a kilencvenes évek végén, őt és műveit még nem ismertem.
A magyar olvasók is 2014 óta ismerkedhetnek az 1974-es születésű íróval, akkor két kisregénye jelent meg, a monológra felfűzött Mimesis, és egyetlen éjszaka történéseit kibontó Fiam, amelyért 2011-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Nikolaidist műveit azóta – hála a Gondolat kiadó világirodalmi sorozatának, amely inkább kortárs európai és orosz művekre fókuszál – rendszeresen jelen van a könyvesboltokban, ez a kötete immár a negyedik. Ő egyébként szinte önmagában testesíti meg a sok sebet kapó régió hatérnélküliségét, a különbségeken való felülemelkedést, mert egyszerre közöl boszniai, horvát, montenegrói, szerb és szlovén lapokban. Így nem csoda, ha arrafelé őt tartják az egyik legbefolyásosabb értelmiséginek.
Új könyve kissé rendhagyó, az első harmadát egy szintén monológformában megírt kisregény, A magyar mondat foglalja el, míg a másik kétharmad esszék gyűjteménye (Homo sucker: az apokalipszis poétikája), amelyben javarészt a világvégével, messiásokkal és a mozivászonra vitt világkatasztrófákkal foglalkozik, és minden egyébbel, amit be lehet tuszkolni ezen fogalmak alá. A kiindulópont – mint általában egy jó esszében – itt is csak ürügy, dobbantó a sokfelé ágazó gondolatmenet számára.
Az kétségtelen, hogy Nikolaidis jó író, ám A magyar mondat, amely Hrabal és Krasznahorkai mintáit követve egyetlen indázó, szinte mindent és mindenkit magával sodró tiráda, alaposan próbára teszi az olvasót (Rajsli Emese fordítása). Talán az a legjobb stratégia, ha engedünk az árnak, és nem törődve azzal, hogy nem értünk mindent pontosan, hagyjuk, hogy vigyen. Az alaptörténet egy íróbarátság körül tekereg ide-oda, a narrátor Budapestről utazik Bécsbe vonaton, és az utazás alatt elég ideje van felidézni a közös kalandokat, és a barátja halálán morfondírozni. Vélhetően öngyilkosság történt, Joe levetkőzött az Árpád-híd alatt, majd belesétált a Dunába.
A monológ egyrészt megidézi Walter Benjamint, a filozófust, aki szintén öngyilkos lett. de számos popkulturális kitérőt is sodor magával (Sonic Youth-tól a Casablancáig) összeesküvés-elméletekkel, világvégével, a bohém írói léttel és az irodalommal kapcsolatos, olykor gunyoros fejtegetéseket, és beszél az Európán többször is átvonult menekülthullámokról. (Van benne egy kis játék is: a narrátor bevallja, hogy a barátja bécsi regényének ponyvaváltozatait ő adta ki, és ezek közül az egyik meghozta neki az Európai Unió Irodalmi Díját…) Az idősíkokon, határokon átnyúló szövegfolyam még azt is megengedi magának, hogy amolyan posztmodern fricskának olvassuk, amolyan utolsó szavaknak a vég előtt.
A monológ kacskaringói után az esszé sűrű mondatai már kifejezetten felszabadítóan hatnak (Rajsli Emese és Jódai Kálmán fordítása). Felidézi a fontosabb jóslatokat a világvégével kapcsolatban, elmeséli a brazil Canudos városának szomorú történetét (lásd még Mario Varga Llosa: Háború a világ végén), ahová a helyi megváltó, Conselheiró gyűjtötte össze a maga híveit. De ugyanígy nem mentes a tanulságoktól a 14. századi messiás, Fra Dolcino vagy a 17. századi kollégájának, Sabbatáj Cvi („egy Wilde előtti Wilde-figura) életútja. A második blokk leginkább publicisztikai gondolatfutamok a világ aktuális (és múltbéli) történései kapcsán, és ebben szinte lenyűgöz sziporkázó műveltségével és tájékozottságával. Képtelenség még felsorolni is, hogy mi mindent hoz játékba Fukuyamától és Barack Obamától kezdve a Vissza a jövőbe trilógián át a Darwin-díjig, amelyet a világ legostobább halálesetei érdemelnek ki.
A számomra legérdekesebb szövegek viszont az esszék harmadik blokkjában (Égj, Hollywood, égj) kaptak helyet. A kiindulópont itt lehet egy-egy Hitchcock vagy Romero klasszikus is. Utóbbi kapcsán az új zombifelfogást elemzi. Az élőhalottak éjszakáján a zombi az „élő halál”, egy „üres szubjektum”, amely „a kultúrán, civilizáción és nyelven kívüli térből érkezik”, és semmilyen identitás nem társítható hozzá. Az új, mai verzió viszont már nem a peremről, hanem a középpontból érkezik. „Ő a mi termékünk, a civilizáció végszava. Kultúránk végső eredménye ezek szerint, egy identitás nélküli, beszélni és gondolkozni képtelen (poszt)ember. Tudományunk végső eredménye tehát, amely a halál elleni harcnak és az élet meghosszabbításának volt szentelve, a halottak uralma lesz.”
Nem mondom, hogy Nikolaidis minden szava kész felüdülés lesz az olvasónak, de az okos irodalomnak sosem ez volt a célja. Főként, ha olyan olvasott és pengeéles gondolkodású írók művelik, mint ő.
ANDREJ NIKOLAIDIS legutóbbi művei: Mimesis/Film; Az eljövetel; Kilenc.
