Federico Finchelstein: Fasiszta hazugságok | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Az argentin történész a fasiszta hazugságok fogalmát világítja meg történelmi-filozófiai esszéjében annak érdekében, hogy jobban lássuk, jelenünkben hogyan is ér össze a kortárs populizmus a fasizmussal. Miért vezethet minden könyv halálához, ha elveszítjük az igazság mércéit, és nem leszünk képesek különbséget tenni a tények és a feltálalt hazugságok között.
Amikor a Könyvteraszt elindítottuk, kimondatlanul is tudtuk, hogy nem kívánunk aktuálpolitikával foglalkozni. Itt könyvekről fogunk beszélni. Ha politizálunk, csak a könyvek révén, az azokban megszólaló plurális és sokszínű vélemények bemutatása révén tesszük. Úgy is mondhatnám, hogy az oldalon a politizálás, egyes álláspontok helyeslése vagy tagadása az olvasó dolga és felelőssége.
Az igen népszerű argentin történésznek, a transzatlanti fasizmus szakértőjének, Federico Finchelsteinnek a vékonyka, ám annál sűrűbb könyvéhez kell is a józan olvasó. Már az, aki még ragaszkodik az igazság empirikus alapjaihoz, aki nem a hittel és főként nem a vezér csalhatatlan kinyilatkoztatásával keveri össze. Mert ahogy a Fasiszta hazugságok egyik alaptétele mondja, a fasizmus története jól mutatja, hogy a politika révén terjesztett hazugságok megkérdőjelezése létfontosságú a demokrácia megőrzéséhez.
Azt persze Finchelstein is tudja, hogy a hazugság egyidős a politikával, sőt a politikatörténet fontos eleme. Naivitás is lenne olyan politikát (vagy politikust) elképzelni, amely így vagy úgy, de ne élne a hazugsággal, az igazság elhallgatásával vagy a csúsztatással. Ám létezik ennek egy egészen más kategóriája: a fasiszta hazugságok, amelyek nem csupán fokozati különbséget jelentenek, hanem „egyáltalán nem tipikusak” a politikában.
A liberalizmusban, állítja a szerző, a hazugság „mintegy mellékes szerepet játszik” – ezt sajnos nem fejti ki, pedig szívesen olvastam volna erről a „mellékes” szerepről. A fasizmusban viszont „egyetlen más politikai hagyományhoz sem hasonlítható módon jelenik meg”. A könyv ennek a fogalomnak a tisztázását, mibenlétét, valamint filozófiai, etikai és történelmi hátterét tárja fel. Célja megérteni, hogy „a 20. századi fasiszták miért fogadtak el igaznak egyszerű, gyakran gyűlöletkeltő hazugságokat, mások pedig miért hittek neki”.
Mindennek az apropóját pedig az adja, hogy a kortárs populizmus egyre több közös jegyet mutat (legalábbis a mitikus hazugságok használata terén) a fasizmussal, miközben azért még nem lép át fontos határokat. Nem rúgja fel végképp a demokratikus kereteket, politikai ellenfeleit csupán szóban támadja, vagy megpróbálja ellehetetleníteni stb. Ám az, hogy a populizmus a világ egyik leghatalmasabb államában is uralomra jutott (trumpizmus), és más helyeken is szilárd bástyái vannak (a könyv leginkább a brazil Bolsonarót, a „trópusi Trumpot”, és bizony a mi miniszterelnökünket említi), nem kevés aggodalomra ad okot. (A könyv megjelenése óta Trumpot ugyan leváltották, ám hogy a trumpizmus meddig fejti még ki hatását, igen komoly kérdés.) A Fasiszta hazugságok érdeme, hogy kristálytisztán vezeti le, hogy miben lehetnek jogosak ezek a félelmek és miben nem.
Képtelenség lenne itt felvázolni a sűrűn hömpölygő gondolatmeneteket, amelyekben megmagyarázza a jól ismert folyamatot: az igazság torzításától hogyan jutottak el a mitikus igazságok vak hitéig (hazugságokig), amelyeket javarészt a vezér tévedhetetlensége legitimált. Igen tanulságos, amikor arról beszél, hogy miért jelent zsákutcát, ha a populizmus és fasizmus képviselőit őrültnek, sarlatánnak vagy csalónak nevezzük, vagyis hová vezet a „fogalmi lustaság”.
Itt most csak egyetlen aspektusra térnék ki, hiszen talán ez érinti legjobban az oldalunk látogatóit. Borges szerint a németek „önmegtagadási szemináriumokon”, grandiózus és elragadtatott népgyűléseken tették magukévá az „erőszaketikát”. Nem racionális, könyveken alapuló oktatás volt ez, hanem olyan, amely képeket, érzelmeket mozgósított.
Röviden: a babonasághoz való visszatérést jelentette. Borges ebben az értelemben az olvasás ellentéteként jellemzi a fasizmust.
Mindez pedig végül a tudás pusztulásához vezetett, és megnyitotta az utat „a világ minden könyvének halálához”. Bár Mussolini szerint a tökéletes fasisztát a gondolat és a cselekvés összekötése, a „könyv és a puska határozza meg”. Azonban nem bármilyen könyv, hanem csak amelyik az ideológia szolgálatában áll. Ilyen értelemben tehát a „fasiszta olvasás” is az olvasás halálához vezet, mert ebben a folyamatban a könyv puszta néma visszaigazolás.
Finchelstein több észrevétele is megszívlelendő annak, aki nem szeretne végképp a saját mítoszai fogságába esni. Csak néhányat idéznék ide: „a modern populizmus demokratikus formába öntötte a fasizmust”; a médiát folyton hazugsággal vádolni, megbízhatatlannak feltüntetni azt a törekvést jelzi, hogy csak a vezér lehet az igazság forrása; ő tudja, mi a fake news és mi nem. Ám ha a vezérek a testet öltött igazság képében tetszelegnek, akkor ez az igazság leértékeléséhez vezet. „Amikor a követők elhiszik a hazugságokat, már nem képesek magát a valóságot szemlélni”, és ezzel máris a totalitárius uralmak eszményi alanyaivá válnak, ahogy azt Hannah Arendt hangsúlyozza. Mert nem a meggyőződéses náci vagy a kommunista az efféle uralom ideális táptalaja, hanem „az a nép, amely számára már nem létezik különbség tény és fikció (vagyis a tapasztalat valósága), az igaz és hamis (vagyis az igazság mércéi) között.
Néhány gondolatában szinte megjövendölte a Trump-féle hatalomátadást és a Capitoliumban lezajló eseményeket.
A politikának az a felfogása, miszerint „az valami mindent-vagy-semmit típusú, szinte vallásos háború csatatere a szentséges igazság és a démoni ellenség hazugsági között, magyarázza azt is, miért vonzóbb a politikai motivációjú erőszak, mint a vezér választási veresége”.
Az már a magyar olvasóra vár, hogy mindebből mennyit lát bele a mai magyar valóságba. De az tény: a hasonlóság nem a véletlen műve.
