Alexander Starritt: Mi, németek | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Ki ne tudná, hogy a vaskos történelemkönyveknél néha többet mond egy személyes történet? Egy olyan túlélő elbeszélése, aki a saját bőrén élte meg a felemelkedett pokol mindennapjait. Meissner egyike azon hárommillió katonának, aki a Barbarossa hadművelet során lépte át a határt, és élve tért vissza. A skót-német szerző az ő történetén keresztül vet fel eddig jobbára tabunak számító kérdéseket.
„Emlékszem, azt gondoltam, a pokolban vagyunk. (…) Valaki úgy döntött, hogy bűnhődésünk nem várhat a halálunkig, és így a pokol felemelkedett, szétáradt ezen az alkonyatba süppedő ukrajnai tájon”, írja Meissner az unokájának egy hosszú levélben. Ő ugyanis egyike volt azon hárommillió katonának, aki a Barbarossa hadművelet keretében elindult keletnek, hogy a sereggel bevegye Szovjetuniót. Túlélte, ami önmagában is kész csoda, hiszen abból a húsdarálóból kevesen tértek vissza élve, pláne azok közül, akik az első pillanatoktól részt vettek a küzdelmekben.
A hosszú levelet a Londonban élő unokájának, Callum Emslienek írja, aki ugyan szemtől szemben is megpróbálta szóba hozni nagyapa háborús tapasztalatait, ám az oda nem illő, félrevezető és naiv kérdések csak felbosszantották a tisztes kort megélt öreget. Ezért inkább úgy dönt, hogy leírja, mi minden ment keresztül a Wehrmacht katonájaként. Vagyis olyan beszámolót kapunk a történelemről, amilyet mindig is szerettünk volna: személyeset, ami így mindennél jobban világítja meg és teszi valamelyest felfoghatóvá azt a poklot, amelybe milliók keveredtek. Kik vétlenül, kik önszántukból, kik parancsot teljesítve.
Meissner csak arról beszél, amit látott és átélt. Visszaemlékező önmagát (és a pohár bor mellett fecsegő bajtársait) úgy látja, „mint egy rakás kérelmező, akik egy-két soros kiegészítést akarnak fűzni a történelem ítéletéhez”. Az eseményeket elbeszélő Nagy Történetek szempontjából ezek valóban lábjegyzetek csupán, mégis roppant fontosak. Hiszen hogyan másként láthatnánk bele egy olyan – nem náci – német katona fejébe, aki az iskolapadból került a frontra, és még a kémia könyvét is magával vette, mert abban bízik, hogy egy év múlva véget ér a háború, és folytathatja a tanulmányait. Tudósnak készül. De végül az élet és a háború tanítványa lesz.
Azt a brit dokumentumfilmes Catrine Clay roppant izgalmas könyve kapcsán már láthattuk, hogy milyen sors várt vagy várhatott arra a németre a hátországban, aki nem kötelezte el magát a náci eszmék mellett, és nem lépett be a pártba (a Jó németekről itt olvashat bővebben). Meissner révén pedig most megismerhetjük, hogy egy hasonló emberrel, aki bár a rossz oldalon harcol, de a lelkiismeretét nem veszítette el, mi történhetett a fronton. Persze a Mi, németek egy regény, az 1985-ben született skót–német Alexander Starritt munkája, ám a könyv minden során érezhető, hogy hiteles, és személyes forrásból építkezik.
A mindennapok leírásán túl a könyv azért is fontos, mert a tüzérként szolgáló Meissner messze nem önfelmentő módon beszél a németek szerepéről, hanem a felelősség szűrőjén keresztül.
Mit műveltünk egy idegen földön megszálló hadseregként? És persze kényes, de annál fontosabb kérdéseket is feltesz: vajon miért nem dobták le az egyenruhát és szöktek haza, ahogy tették azt az olaszok és a románok, amikor a visszavonuláskor elérték a német határt? Miért nem mentették meg így milliók életét? Miért folytatták, szinte gépiesen, az akkor már rég elvesztett háborút?
Az ő szemszögéből látjuk egy mítosz, a kimagaslóan teljesítő német hadsereg legendájának szétfoszlását, a fegyelem felbomlását, a széthullást magát. És persze a bűnöket: a portyázásokat, amikor az éhségtől szédelgő katonák elvették a parasztoktól (idős asszonyoktól és legyengült gyermekektől) a földbe ásott, utolsó élelmüket is. Annak érdekében, hogy ne haljanak éhen, még nagyobb éhséget hagytak maguk mögött. A regény elején egy szinte meseszerű, a tábornokok számára felállított élelmiszerraktárt keresnek, bár igen nehéz eldönteni, hogy mindez csupán szóbeszéd, vagy reális lehetőség. Így ismerkedünk meg a szakasz többi katonájával, a stréber és a csodákban még bízó Lüttkétől a már mindenbe beletörődött, vikingszakállú Ottermann-nig.
Igen elgondolkodtató, amikor a magányos és csoportos öngyilkosságokról beszél. Vagy ennek egy hősiesebb fajtájáról, a „katonahalálról”, amikor valaki egy szál fegyverrel rontott neki az oroszoknak.
A többit elvégezték a golyók. Sokan tényleg hittek a Göring által terjesztett propagandában, hogy a még talpon maradt katonák voltaképpen azokhoz a spártaiakhoz hasonlítanak, akik önfeláldozó módon védték a Thermopülai-szorost a sokszoros túlerővel szemben. „Meghalni, ahogy a haza követeli, ennyi volt az ajánlatuk.”
A regény másik szálában az unoka reflektál a levélben leírtakra, és mutatja be a nagyszülei háború utáni életét. Például azt, ahogy a fent már említett éhezés miként hagyott nyomot a gondolkodásában, a pazarlás és a maradék tekintetében. Például a kenyér felszeletelése után összesöpörte a morzsát, és visszatette a papírzacskóba. Tőle tudjuk meg azt is, hogy a nagyszülei végül egy elegáns németországi idősotthonba költöztek át, és a levél is ott született meg.
A Mi, németek egy kevés szóval megírt, szikár regény (Konok Péter fordítása), ám legalább ennyire fontos is. A személyes történet élesen vet fel több húsbavágó kérdést is. Lehet-e bátorságról beszélni a megszálló sereg katonái kapcsán? Figyelembe kell-e vennünk azok poklát, akik hódítóként érkeztek, de kényszerből küzdöttek, majd egy vert sereg demoralizált katonájaként távoztak? A partizánokról, a szovjetek dicsőséges hadműveleteiről – a kommunizmus folyományaként – szinte már mindent tudunk, de csak most kezdjük érteni azokat a németeket, akik nem Hitler elvakult híveként váltak szintúgy áldozattá.
