Margaret Atwood: Legvégül a szív | Balogh Ernő kritikája
Elképzelhetetlen méretű gazdasági válság sújtja az Egyesült Államokat Margaret Atwood rendkívül fordulatos és kifejezetten izgalmas új regényében. Pontosabban szatirikus antiutópiájában. Ugyanis még ebben a szűkössé vált, nyomorúsággal teli világban is felcsillan a kiválasztottak számára a kerítéssel körülvett Ígéret Földje. Csakhogy a biztonságnak ára is van, a „szerencséseknek” ugyanis le kell mondaniuk a szabadságról.
25% kedvezmény TERASZ5 kuponkóddal
A szabadság és a létbiztonság – e két alapérték – érdekvonzatai gyakran ütköznek egymással. Konfliktusuk a nagy irodalmi témák egyike. Csokonai állatmeséje, A szamár és a szarvas vagy Petőfi híres ikerverse, A kutyák dala, illetve A farkasok dala például épp erre a nagyon is életszerű ellentétre épül. A debreceni poéta művében a szarvast követni próbáló szamár számára a szabadság csak addig fontos, amíg nem kell semmilyen áldozatot sem hozni érte. S amint a kellemetlenségek fokozódnak, már nem is tűnnek annyira rémségesnek az igavonás kínjai, a gazda viselkedésének durvaságai, s egyre vonzóbb lesz az istálló melege. A rabság roppant kínos ugyan, ám egyszersmind – egy ideig – kényelmes is. „Nem is szamárnak való a szabadság” – vonta le a konzekvenciát rezignáltan a szarvas.
Margaret Atwood magyarul most megjelent regénye szintén a szabadság és a biztonság érdekellentétét állítja cselekménye középpontjába. A mű szatirikus antiutópiája szerint az Egyesült Államokat fatális gazdasági válság sújtja, a munkanélküliség az egekbe szökik, a szolgáltatások jó része összeomlik, a közbiztonság romokban hever, a közterületeken mindenre elszánt bandák garázdálkodnak. A főszereplők – Charmaine és Stan – fiatal házasok, nemrég kezdték el ígéretesnek tetsző közös életüket, a krízis azonban őket sem kímélte: mindketten elveszítették állásukat, emiatt pedig lassan minden vagyonukat, azaz a házukat is. Csak a kocsijuk maradt meg, ebben élnek, a mindennapi élet ezernyi rutinfeladata így szinte megoldhatatlanná válik, ráadásul éjszaka fosztogató-gyilkoló-erőszakoló hordák elől kell menekülniük. Szabadok, ugyanakkor szélsőségesen kiszolgáltatottak szűkös körülményeiknek.
Nyomorúságuk mélypontján Charmaine figyel fel egy reklámra, mely munkát és kényelmes, tiszta, barátságos otthont ígér.
A látszólagos ígéret földjét Consilience-nek hívják, ahova csak a szerencsés kiválasztottak kerülhetnek be, akiket azonban felvettek, azoknak végleg ott is kell maradniuk – visszaút nincs. A vélt és nagyon vágyott biztonság ezúttal is a szabadságról való lemondást követeli. Charmaine, akit kiváltképp a csillogó fürdőszoba és a bolyhos fehér törülközők hada ejtett rabul, ráveszi Stant, hogy írják alá a felvételi nyilatkozatot. (Persze annak, aki régóta nem tud rendesen tisztálkodni, egy kényelmes kád méltán tűnhet megváltásnak.)
Már az elején kiderül, Consilience igencsak különleges hely: itt ugyanis „mindenki két életet fog élni: egyik hónapban fegyencek, a következőben fegyőrök vagy városi funkcionáriusok lesznek. Mindenkihez hozzárendeltek egy váltótársat. Így minden különálló lakhely minimum négy embert szolgál ki: az első hónapban a házakat a civilek lakják, a második hónapban az első hónap fegyencei, akik átveszik a civil szerepet, és beköltöznek a házakba. És így folytatódik ez hónapról hónapra, egymást váltva.” Az ironikusan Pozitron Projektnek nevezett, tehát a pozitív attitűdöket kiemelő szisztémában minden észszerű, minden roppant költséghatékony, minden aprólékosan és szigorúan ellenőrzött, a térfigyelő kamerák a legjellemzőbb rekvizitumok sorába tartoznak. A véletlenek tehát innen szinte teljesen ki vannak zárva.
S mégis éppen az előre nem kalkulálható fejlemények indítanak el a tökéletes tervszerűség e rideg világában olyan eseményeket, amelyek végül – közvetve ugyan – romba döntik a rendszert. A szabadsághiányra épülő mechanizmust Charmaine és Stan – egymástól látszólag függetlenül – ott sértik meg, ahol az ilyen agyonszabályozott struktúrák is jobbára tehetetlenek: az elemi szexuális késztetések szférájában, amelyben a normakövetés-normaszegés mindig igen viszonylagossá válik. A mű részletesen és szarkasztikusan ábrázolja azt a folyamatot, amelyben a biztonságra áhítozó főszereplők a szexuális szenvedélyeiket követve készek a legveszedelmesebb kockázatok vállalására is. A kényszerek szorította emberi természet előbb-utóbb törvényszerűen bosszút áll az életidegen korlátozásokon.
Nem véletlen tehát, hogy az agyonszabályozottság, az ilyen vagy olyan rabság közegében a testi kielégülés vágya a szokásosnál is jóval intenzívebbé válik. Szinte felsorolni is lehetetlen, hogy a szexualitás hányféle módja fordul elő a cselekményben vagy a szereplők utalásaiban: párcsere, domina/rabszolga szerepjáték, emelt szintű guminőfétis, fojtogatós-erőszakos közösülés, erotikus próbálkozás tyúkokkal és meleg dinnyével stb. Igen, az erőszakosan elfojtott ösztönök olykor a legképtelenebb és a legtalálékonyabb formákban törnek felszínre.
A mű szellemesen tárja elénk azt a szociálpszichológiai sajátosságot, hogy a zárt rendszerek fokozottan hajlamosak a manipulációra, az elfajulásra, a törvénytelenségekre, a hatalommal való visszaélések egyre durvuló változataira. A kerítéssel körülvett, szigorúan őrzött, a külvilágtól bármiféle kommunikáció szempontjából hermetikusan elzárt telep vezetősége egyre szemérmetlenebbül visszaél a bent lakók kiszolgáltatottságával. Manipulációjuk folyvást a külvilág ellenségességére hivatkozik, a fő veszélyt természetesen a „szaglászó újságírók” jelentik. A főnökség szüntelenül az egység szükségességére, az érdekközösségre apellál. Persze, tudjuk: a legsötétebb diktatúra is szereti együttműködésnek álcázni az uralmát.
A regénybeli „szép új világ” nem a korrupció, az üzemszerű gyilkosságok, a szervkereskedelem jegyében indult.
Mint az egyik alapító meséli, a vállalkozást kezdetben – az explicit szándékok alapján – humánus, pozitív eszmények vezérelték, ám a szabadság fokozatos csökkentésével az intézmény immanensen egyre fogékonyabbá vált a visszaélésekre. A regény egyik legmulatságosabb – mélyen ironikus – részlete szerint ez az alapító eredetileg angol szakos bölcsész volt. S mint hangsúlyozza: „ez nagy segítség volt”. Az irodalomban ugyanis „ott az összes cselekmény. Ott lehet megtanulni a fordulatokat. Az elveszett paradicsomból írtam a disszertációmat.” Mindig is tudtuk: a könyvmoly bölcsészek a leginkább konvertálható felkészültséggel rendelkeznek, képességeik így olykor veszedelmessé is tehetik őket.
A mű fiatal szereplői – Heller Ágnes kategóriáját idézve – hangsúlyozottan partikuláris egyedek, vagyis nem látnak túl a mindennapiságuk elég szűk horizontján, a puszta esetlegességek szféráján, semmikor sem emelkednek erkölcsi-szellemi értékek vezérelte individuumokká. A partikularitás uralta lény számára – a filozófus szerint – „a sors valami felette lebegő hatalomként jelenik meg, az individuum úgy tekinti a sorsot, mint saját sorsát.” Innen közelítve Charmaine és Stan is inkább elszenvedői, s nem önálló alakítói körülményeiknek, melyek így fátumként nehezednek rájuk: szerencsés megmenekülésük szinte kizárólag segítőiken múlott.
Alapvető köznapiságuk semmiképp sem jelenti azt, hogy mindenben átlagosak is egyben: a cselekmény legizgalmasabb fordulatai tanúsítják, vészhelyzetekben igencsak különleges teljesítményekre képesek.
Stan szerint Charmaine „olyan tiszta, olyan ropogós, olyan kék-fehér, olyan babahintőpor-illatú”. Kislányosan ártatlan. Szőke és kék szemű, mentalitása időnként, mint erre a szöveg utal is, az ostobán szexista viccek poénjait idézi. Kedvenc tevékenysége a konyha és a fürdőszoba minél csillogóbbá tétele, ha zaklatott, a körömlakkozás jelenti számára a megnyugvást, szinte mindenben a küllem, a felszín az, ami foglalkoztatja. Életszemléletének fundamentumát nagyanyjának szuper-közhelyes „bölcsességei” alkotják. Olyanok, mint például ez: „Mindig hajnal előtt a legsötétebb.”
Ugyanakkor lényének ez csak az egyik oldala. Charmaine alakja ugyanis, noha még a nevében is a sármosság rejtezik, sötét – olykor egyenesen ijesztő – vonásokat is rejt. Éjszakai énje végeredményben hidegvérű gyilkost takar: börtönbeli munkája – eufémisztikusan – fő gyógyszeradagoló, valójában ő adja be a halálos injekciót azoknak, akiktől az intézmény örökre meg akar szabadulni. Hátborzongató, ahogy Charmaine kedvesen cseverészve, mosolygós arccal, a lekötözött-elkábított áldozat homlokára búcsúpuszit nyomva beadja a mérget: „A férfi ezután elveszíti az eszméletét. Majd leáll a légzése. Legvégül a szív.” (A regény címe épp ezt az epizódot emeli ki.) Amikor attól tart, hogy nagyon kockázatos házasságtörő kalandja kiderülhet, mint lehetséges megoldás villan fel benne, hogy Stant is a börtönből valahogy kicsempészett méreggel teszi el láb alól.
Stan – a feleségéhez képest – egyszerű fickó. Kétségtelen műszaki érzékének jelein túl mindenekelőtt azt tudjuk róla, hogy a munkája mellett legintenzívebben a szex és a sörözés foglalkoztatja. Stílusa a kulturálatlan emberek közönségességét idézi. A maga módján azonban a társánál jóval becsületesebb, sokkal szabadabb lélek. Charmaine még krízishelyzetben sem szeretné elhagyni rabsága köreit, számára „biztonságos érzés volt bezárva lenni.”
Charmaine tehát esendőbb, ha tetszik: romlottabb. De a művészi ábrázolás szempontjából ő a színesebb, a gazdagabban jellemzett. A kanadai szerző általában véve a nőalakok teremtésében remekel. Példaként a Booker-díjas regényének (A vak bérgyilkos) feledhetetlen testvérpárjára, Iris és Laura Chase-re utalhatunk.
Feltűnő, hogy mennyire korlátozott a főhősök ember- és önismerete. Stan például sokáig nincs tisztában azzal, mennyire fontos számára a társa, ráadásul egyáltalán nem ismeri felesége sötét oldalait, még sejtései sincsenek róla, lényének csak a „habos-babos” természetét látja. Igaz, Charmaine olykor önmaga előtt is csupa meglepetés ugyan, de ha saját elemi érdekeiről van szó, rögtön éleselméjűvé válik: tudja, hogy vészhelyzetben számíthat a férjére. A delphoi jósda híres feliratát – Ismerd meg tenmagadat! – végül is mindketten megszívlelhetnék.
A regény cselekménye rendkívül fordulatos, kifejezetten izgalmas (Csonka Ágnes fordítása), itt mindig történik valami meglepő, a poénok feszes ritmusban követik egymást, érdeklődésünk tehát egy pillanatra sem lankadhat. Regénytipológiai szempontból Margaret Atwood ellenutópiája abba a körbe tartozik, melyet például Huxley vagy Orwell nevezetes műve reprezentál (Szép új világ, illetve 1984). Ezek az alkotások méltán figyelmeztetnek arra, hogy a szabadság fölöttébb törékeny, az ellenségei pedig roppant találékonyak, ambiciózusak és erőszakosak. Eszközeikben sosem válogatnak. A szabadságunkért cserébe biztonságot ígérő demagógok most is közöttünk vannak. Egy pillanatra sem kell tehát attól tartanunk, hogy Atwood regénye anakronisztikussá válik.
MARGARET ATWOOD legutóbbi művei: Macskaszem; Az ehető nő; Testamentumok.
