Jánk Károly költészetéről | Demény Péter esszéje
Rovatunkban olyan műveket (és szerzőket) szeretnénk bemutatni, amelyek a megjelenés pillanatában nem kapták meg a megfelelő figyelmet és így nem foglalhatták el méltó helyüket az irodalmi palettán. A Szatmárnémetiben élő Jánk Károlyról egy ideig úgy tűnt, hogy annyit fognak beszélni róla, mint Tóth Krisztina és Kemény István költészetéről. De aztán történt valami…
Amikor posztforradalmi ifjúságunk idején Jánk Károlyra néztünk, a pilinszkys, Szilágyi Domokosra hajazó (ráadásul szatmári volt!) aszketikus költőt láttuk benne, és azt képzeltük, mindenki azt látja benne majd (a szerző itt válaszolt lapunk kérdéseire). „Pedig egy Jánk-vers bármelyik lapban elférne” – mondta Láng Zsolt egy interjúban azt a panaszt idézve, hogy fiatal erdélyi költőket nem mindig közölnek magyarországi folyóiratok.
Azóta elmúlt a fiatalság, Jánk Károly az erdélyi költészet megbecsült alkotója, mindenki tudja, „hány pénzt ér”, és azt is, amit Balázs Imre József állapított meg egy tanulmányában: „Vida és Jánk (a korábbi Árnyékhatár szerkesztői) közelebb állnak a magyarországi irodalom egy visszafogottabb vonalához – Kun Árpádhoz, Vörös Istvánhoz, Tóth Krisztinához –, akik nem sokat törődnek, problémáznak a befogadói közeggel, egyszerűen fontos a maguk számára, hogy írjanak.” (Az erdélyi magyar irodalom neve. Látó, 2001. február)
Csakhogy különbség van aközött, miképpen fontos. Az egyetemen Jánk a Vida Gábor, Vermesser Levente, Balássy Csaba és Hubbes László fémjelezte Éber nevű baráti társaság „alapító tagja” volt, és 1992-ben fontosnak érezte a Balázs említette Árnyékhatár című antológia kiadását: jelentősebb szociális szerepet vállalt tehát, mint azóta bármikor. Lehetett tudni, hogy Kolozsváron van, egyetemista, lapokat szerkeszt (az Árnyékhatár után éppen az Ébert), amelyekhez szervesebben kapcsolódik, mint később a Korunkhoz vagy A Héthez, ahol később dolgozott. Mostanra mintha elfogytak volna a barátai – legalábbis azok, akikkel a mindennapi együttélésben folyóiratokról álmodhatna.
Első kötete, az Álom a nyomokban 1994-ben jelent meg, és érett, pontos, szálkás lírát sugárzott. Itt van például a Szépség eretneke című vers:
Vegyünk egy tetszőleges, nemrég elhagyott szo-
bát. A szobában megrekedt cigarettafüst, az egy-
helyben izzani látszó szemcsés, ezüstös sávok.
A szőnyeg bolyhai közt viszont semmi sincs je-
len. A látvány szétpergő harangjai, a csörrenő
üvegcserepek nem jutnak el odáig. Egy karosszék
bizalomgerjesztő szomorúsága, elhagyatottsága.
Majd a kéz következik, amint átsuhan a fal men-
tén elhajló bútorok felületén. Nem hagyhat raj-
tuk nyomot, sem csillogást. Kívül a kajla hold
az ablak érintésétől behegedt utcacsonkkal.
Képkeretbe helyeződik az arc is, a tetszés sze-
rint előtérbe állítható horgas orral. A szem
nehezéke a pillanat törtrésze alatt honos, meg-
kapaszkodik mindabban, amit lát. Végül a száj
nehezen elemezhető körvonalai, amelyek mintha
elnyelnék a szemközti tükörbe ütköző éles vil-
lanásokat – a körbelendülő zseblámpa fényét.
A kép kétségtelenül megörökítésre érdemes, de
csak egyvalaki van jelen: a betörő.
És ő most munkához lát.
Ezt a szikár versbeszédet vitte tovább és teljesítette ki az 1997-es Másvilág, s azontúl Jánknak még határozottabb arcéle alakult ki. Ugyanebben az évben megkapta a Móricz-ösztöndíjat, és úgy tűnt, ezután éppúgy fognak róla beszélni, mint Tóth Krisztináról vagy Kemény Istvánról.
Csalódnunk kellett, s az okokat nehéz megmagyarázni. A díjakat nem kapják, hanem adják, a névsorolvasásoknak pedig sem értelme, sem bája nincs. Jelöljük meg egyszerűen a hiányt, a recepción tátongó lyukat. Miközben Jánkot könnyen lehetne a mai újholdasok nemzedékéhez asszimilálni visszafogott iróniája és játékossága miatt, ezek az értelmezések még nem születtek meg.
Lehetne persze azzal érvelni, hogy Jánk nem olyan intenzíven újító, mint Szilágyi Domokos. De hát a mai újholdasok sem azok, meg ma már az újítás is mást jelent, és alig lehetséges: nehéz elképzelni egy költőt, aki még valamit is tud tenni a nyelvvel, amit eddig nem tettek meg, hiszen már a töredékeket is elmorzsoltuk, és a kétséget is megkérdőjeleztük. Ráadásul az összmagyar recepció Szilágyi Domokost sem becsüli úgy, ahogy megérdemelné – hogy más példát ne hozzak, a Nap Kiadó nem a „kétségtelenek” In Memoriam, hanem a többiek „…emlékezete” sorozatában hozta a neki szentelt kötetet. Egy ilyen döntés nem egyetlen kiadó döntése, mindig a szellemi hangulattól is függ, attól, hogy mi az illető író vagy költő kanonizációs helye ott, ahol a könyv megjelenik, azaz Budapesten. Ez akkor is így van, ha szándéktalanul van így, mint Karinthy Barabbás című novellájában, vagyis, hogy külön-külön mindenki azt kiáltja: „A názáretit!”, a tömeg mégis azt zúgja: „Barabbást!”
Az egyetlen lehetőség az ő és a más esetében egyaránt, ha átalakítjuk magunkban Budapestet és a hozzá sokban igazodó Magyarországot.
Holott Jánk remek fordító (legutóbb Paul Celan román nyelven írt verseit ültette át magyarra), és egyben gyerekversek szerzője is – tehát vannak területek, ahol észrevehető lenne a munkássága. Ez azonban alig adatik meg neki.
Az egyetlen lehetőség az ő és a más esetében egyaránt, ha átalakítjuk magunkban Budapestet és a hozzá sokban igazodó Magyarországot, és nem viszonyulunk hozzá egyetlen központként. Budapest Budapestről látja a világot, és mert nagy város fontos irodalmi hagyományokkal, képzelheti azt, hogy csak az van, amit ő lát. Jánk sem keseredik el, hiszen ő írhatja verseit. De nekünk, akiknek fontos az ő költészete, és az, hogy ezt a lírát minél többen megismerjék, minél jobban beépüljön a mai beszédbe, a szellem autonóm, mindenre érzékeny régióit kell létrehoznunk.
JÁNK KÁROLY korábbi művei: Álomidő; Öreg árnyék; Ülni örökre
