Bödőcs Tibor: Mulat a manézs | Torma Tamás kritikája
Az elképzelt cirkuszországban a Porondmester és sleppje a rendszer fennállásának harmincadik évfordulóját ünnepli. Mindennemű hasonlóság a jelenkori magyar állapotokkal egyáltalán nem a véletlen műve. Hiszen Bödőcs Tibor harmadik kötete messze nem egy lélekregény, hanem amolyan odamondás-orgia, film- és életszerű szatíra, amelyen az is nevet, aki sírni szeretne.
Na most az van, hogy én könyvjelzőkkel olvasok. Nyugodtan mondhatjuk, hogy kissé a megszállottjuk is lettem: gyűjtöm őket. A pofásabb kiállításmeghívókat nem dobom ki, régi képeslapokat teszek félre, azon mélázva, hogy vajon milyen típusú könyvhöz illene a legjobban. Vannak persze titkos kedvenceim is, de végül – ahogy az a gyűjtőknél rendszeres – az egész nélkülöz mindenféle hétköznapi logikát: a könyvjelzők kiválasztása végül sosem passzol a könyvhöz. Szeszélyesen érzelmi alapú, gyakran úgy vagyok velük, mint a gyerekek a plüssállataikkal, egy-egy elhanyagoltat is újra bevonok a buliba, nehogy esetleg megsértődjön.
Bödőcs Tibor könyvéhez rögtön három könyvjelzőre is szükségem volt: ezek közül kettő aztán titokzatosan szimbolikus összefüggésbe került a szöveggel, a harmadikat pedig arra kellett használnom, hogy egy-egy bődületesen gazdag mondat ne hulljon a feledésembe. („Mikor egész éjjel bekapcsolva maradt a füstgép, reggelre az egész várost a szórakoztatás ködje ülte meg.”) Mert a Mulat a manézs olvasása érzékeny ritmust követel: ha egyszerre túl sokat olvasunk belőle, cukormérgezéses tüneteket idéz elő, de ha verseskötetszerűen, akkor a poénok, szikrák és nyelvi ötletrohamok kimeríthetetlen tára lesz. Ez nyilván vaskos ellentmondás, de hát ezt követeli tőlünk a szöveg, pontosabban a szerző, még pontosabban nem követel semmit, csak így ír, mi meg jobban járunk, ha alkalmazkodunk hozzá.
„Reggel. A hajnal díszletmunkásai, a harmat és a könnyű szellő már elbontották a csillagos ég éji sátrát; bimbózó, nyíló, hervadó rózsák illata, alvó oroszlánok, rotyogó kondérok, birkózótermek és katonabakancsok szaga tör be vadul krónikánk ablakán.” Így indul Bödőcs Tibor harmadik könyve, ami egyetlen nap története Hettikániában, egy kitalált cirkuszállamban.
Nem kell sokat agyalni, hogy ez az ország vajon mihez hasonlít – túl gyorsan bele is esünk az összevetés csapdájába, hogy vajon ki, kinek feleltethető meg, hogy értsünk egy-egy nem rögtön megnyíló, ördöglakatszerű hasonlatot.
Szerencsére a szerző meglehetősen nagy és szabadon szárnyaló fantáziával van megáldva, minden tehát, csak nem földhözragadt. De azért az elképzelt országról és a korosodó diktátorról még véletlenül sem egy dél-amerikai diktatúra jut eszünkbe, még csak nem is Donald Trump, hanem… Tudják, az, aki…
Bödőcs nemigen foglalkozik a történetvezetés finomságaival, nincsenek narratív átkötések, szofisztikált, úgynevezett irodalmi merengések, leágazások, hanem kemény, filmszerű vágásokkal haladunk jelenetről jelenetre a nap vége felé. A Mulat a manézs az elképzelt ország egyetlen napjáról szól, mégpedig arról, amikor Luigi King, a Porondmester, vagyis a cirkuszigazgatóból lett populista diktátor és a sleppje, plusz az alattvalók a rendszer kerek – harmincadik – születésnapját ünneplik. Gyors fejszámolás: ha az első négy évet is beleszámítjuk az eddigi tizenkettőbe, hozzáadva tizennégyet… Hogyan is számolt Orbán Viktor, ő meddig tervez?
Az abszolút főszereplő az öregedő Luigi, akit körbevesznek az ilyenkor szokásos mellékszereplők: öregecskedő feleség, szerető, a szerinte reménytelen gyerekek (utódjelöltek?), a slepp számos, kissé klisészerű figurái. Igen, ez nem a lélekelemzés könyve, a minden érzékenységre rezdülő, nagyívű regények iránt rajongó irodalomfanok ne ezt a könyvet válasszák. Szóval nem éppen lélekregény, hanem szatíra, sőt inkább rapszerű odamondás-orgia, amely más frontokon teljesít remekül. Film- és életszerű, a szereplők szájába adott beszólásokat olykor szinte halljuk, az egyes dúsan felékszerezett mondatfutamai szinte meditációs objektumok. Na jó, inkább álljunk meg egy pillanatra, s próbáljuk meg szétszálazni, hogy minden rejtett ízét kiélvezhessük.
A Mulat a manézs egyszerre ordenáré és elsöprő, célorintált, ám ha akarjuk, mély értelmű, túlzó és barokkos poénlavina („szívében békésen legelget a nemiség vad lova”).
Bödőcs Tibor legújabb regényét imádni fogják Parti Nagy Lajos rajongói, miközben fülszövegét a szerző barátja, az alternatív rapper Krúbi írta: Bödőcs harmadik könyve (…) nem ám holmi tiritarka férfiszerelem dicsőítése! Nem. Bödőcs vaskosan kemény, fagyott pásztorkutya-dákójú, nőimádó művészetet szállít továbbra is, amely úgy csordul le az olvasónak a zsarnokságot kikiáltó okoskodás és picsogás redvás falatkáit folyton nyelni kényszerülő kiszáradt torkán, mint egy tányér ízletes oroszlánfóka-fitymakrémleves.
Ráadásul a szerző állítása szerint a könyv írása közben is Krúbi zenéjét hallgatta talán a legtöbbet. Persze azért beköszön ide némi Bohumil Hrabal is (Bödőcs belőle írta a szakdolgozatát), és hogy tovább fokozzam az ellentmondásokat, a populizmus megértéséhez és megérzéséhez – saját állítása szerint – Szilágyi Ákos írásainak köszönhette a legtöbbet. És erre alaposan ráérzett, mert a Mulat a manézs annyira képes megidézni a populizmus világát, pusztító leegyszerűsítéseit, hangulatát, jelenuralmát, akár egy élőben hallgatott stand up. („A művészek bizonytalan lelkén a Haza díjai megbízható kolompok, fel is vannak aggatva szépen.”)
Hettikánia tehát és Hettikánia titkai. Ahogy az ismétlődő mondatrohamokból szép lassan kirajzolódik, van itt finom elnyomás, bár elsősorban nem ez tartja össze a rendszert. Először csak az újszerűség népszerűsége hatott, Luigi, a manézsmester unortodox hétköznapisága, ami szexizmusból, macsóvircsaftból, közönségességből és a cirkuszi eredetet lassan mitológiává gyúró valamijéből készült. Aztán ahogy haladt előre az idő, úgy kopott el az újszerűség, a rendszer pedig egyre lábszagúbb lett. Ahol a cirkusz adja a rendszer vezetőit, az úgynevezett ellenzék létezéséről csak a gúnyos kritikákból tudhatunk, szabadon lehet gyűlölni a szomszéd rubén népet, ahol nem autók, hanem szekerek járnak, a valóság helyett pedig egyre több ősi hettikán lelet kerül elő. Hogy aztán kik is ezek a hettikánok és honnan jöttek valójában, azt már senki sem vizsgálja – legkevésbé a tudósok, hiszen csak az maradt, aki az újabb leleteket gyártja.
Visszatérve a három könyvjelzőre. Ezek – miután olvasás közben végigvándoroltak a könyvön – a különböző olvasási helyeket és pozíciókat megjelölve végül sajátos kapcsolatba léptek a szöveggel. Lepattantak róla, hiszen a véletlen hozta össze őket, de olykor új jelentést is kaptak egymástól. A kiválasztott idézetrészletekhez egy apró négyzet alakú, pólóárcédulát (?) használtam katagami (ez egy finom japán művészeti stílus, ami a stencilt használja technikaként) mintával. A hálózatszerű hópehelyszerkezet ma például már elég jól rímel számomra Bödőcs regényének centrumnélküliségére. Arra, hogy a szöveget nem a sztori, hanem a mondattirádák hálózatszerűen összeálló képe mozgatja és élteti.
A másik könyvjelző képeslapon a pugliai híres vár, a Castel del Monte látható misztikus nyolcszögletűségével. A harmadik pedig a heidelbergi (régi) egyetem Studentkanzer 1914-ig működő diákbörtönének celláját ábrázolja, és csurig tele az unatkozó rabok graffitijeivel. Nincs egy apró, szabadon maradt falfelület sem, olyan mintha egy katakombában lennénk, mégis kifejezetten vicces. Na, ez például telitalálat volt!
BÖDŐCS TIBOR legutóbbi művei: Meg se kínáltak; Addig se iszik.
