Révész Sándor: Dobi István | Pető Iván kritikája
Nem tagadom, amikor megtudtam, hogy Dobi Istvánról ír könyvet Révész Sándor, nem értettem, hogy miért találja érdekesnek a hősét. Számomra a hatvanas évek utolsó harmadáig regnáló Dobi, Petri György versét parafrazálva, személytelen volt. Ráadásul, a mű alcímét látva (Az elfeledett államfő) pontosabbnak találtam volna, ha a „méltán elfeledett államfő” szerepel a borítón, aki még csak igazi államfő sem lehetett.
Nem csupán azért nem volt igazi államfő Dobi István, mert a hivatali működési ideje alatt a kommunista párt utasításai szerint járt el, és utolsó éveit nem számítva dísz-pártonkívüliként a formális döntéshozó párttestületeknek sem volt tagja, de azért sem, mert a rendszer közjogi értelemben államfői testületet működtetett. Dobi – díszletszerepének megfelelően – az Elnöki Tanácsnak volt az elnöke, a testület titkára is nagyobb politikai súllyal rendelkezett. Tehát e sorok írója is azok közé tartozik, akiknek Révész Sándor Bevezetése szól, amelyben elmondja, mit talált izgalmasnak a témaválasztásában, és inkább az szorul magyarázatra, hogy más számára ez miért nem evidens.
Nem a némileg magyarázkodónak tetsző Bevezető, hanem maga a mű győzött meg, hogy tévedtem: Révész jó érzékkel választott témát. Azt, hogy Antall Józsefről, Aczél Györgyről, Gimes Miklósról miért írt monográfiát, nem kellett indokolni. Most az bizonyosodott be, hogy egy nem túl érdekes, igen szerény nyomot hagyó figuráról is készülhet kitűnő mű, amelyben érvényesül, hogy a szerző egyébként jó tollú, rutinos publicista, és minden bizonnyal a történelmi, politikai életrajz legkitűnőbb hazai művelőinek egyike.
Egyrészt alapos kutatómunkára épülő, komoly biográfia a könyv, ugyanakkor a műfaj legjobb hagyományai szerint messze túlmutat a „főhős” életének, sorsának történetén.
Az szinte természetes, hogy Dobi társadalmi környezetének szociográfiai alaposságú bemutatása is része az életrajznak, de ezen túlmenően Révész már-már pszichológusi érzékenységgel kísérli meg érthetővé tenni a politikai morál alapján 1945 után züllöttnek tetsző „hős” viselkedését. Ha van valakiben érdeklődés, hogy megismerje a magyar kommunista rendszer működésének embertorzító viszonyait, akkor Dobi István életrajza e tekintetben jelentős forrás lehet.
(FOTÓK: Fortepan)
Révész nem titkolja, hogy – amint önmagát besorolja – szociálliberális alapállású, urbánus értelmiségiként a megtett út íve miatt őszinte tisztelettel tekint Dobira, aki a 19–20. század fordulóján született, a paraszti lét legmélyebb bugyraiból, a nincstelenségből önerőből emelkedett ki, és a második világháború után a forma szerinti legmagasabb közjogi posztokig jutott: miniszterelnök, majd hosszú időre államelnök lett. Ugyanakkor világossá teszi, tiszteletet Dobi az 1945 előtti tevékenységével érdemelt ki, amikor hat elemit (tehát a kötelező minimumot) elvégezve, sokáig alkalmi munkákból élve – Révész megfogalmazása szerint – plebejus lázadóként indulva hatalmas szenvedéllyel képviselte az alul lévők szörnyű helyzetét. És mindehhez komoly megjelenítő, agitáló és szervezési tehetség is társult.
Jó politikai ösztönét pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy a nézeteihez közelebb álló, ámde a parasztság köreiben alig jelen lévő szociáldemokrata párti tevékenység után a jelentősebb erőt képviselő Kisgazdapártba igazolt át, holott ott a birtokos parasztság képviselői domináltak. Itt ő szervezi meg lényegében a földmunkás tagozatot, amelynek vezetője is lesz. A háború alatt létrehozott Parasztszövetségben hasonló posztot érdemel ki, ezzel – mint Révész megjegyzi –, a munkásságon belül legnagyobb tömeget képviselő mezőgazdasági dolgozók (a sokat emlegetett hárommillió koldus, a földnélküliek vagy jelentéktelen tulajdonnal rendelkezők) száma alapján az első számú munkásvezető lesz. A világháború végéig tevékenységében kivetnivalót nem, tisztelni valót annál inkább találni – állapítja meg a biográfia szerzője. Ez az egyik Dobi.
A másik Dobi, aki a Kisgazdapárt egyik vezetőjeként – 1947-től elnökeként – már 1945-től arra rendelkezik be, hogy a kommunista nyomásgyakorláshoz idomulni kell. Akinél igen hamar felmerül a kriptokommunistaság gyanúja. Aki úgy lesz 1946-ban, majd 1948-ban földművelésügyi miniszter (mindkétszer pár hónapra), hogy ehhez szinte semmilyen hajlama és ismerete nincs. Aki a legsötétebb években, 1949 és 1952 között vállal bábként miniszterelnökséget. Az 1952-vel kezdődő 15 éves államelnöksége annyiban más, hogy ez nem igényel szakmai, hivatali jártasságot, de itt is csak a rendszer kirakatembere, aki 1956-ban ezen túl is ronda szerepet játszik a Kádár-kormány jogi legitimitásának biztosításában.
A kriptokommunistaságról érdemes idézni Révészt, egyrészt a tények, másrészt az egész műre érvényes írói módszere miatt, ugyanis az alábbiak szemléltetik, milyen árnyalt fogalmazásra törekszik, ugyanakkor milyen alaposan mérlegeli az információkat. Tehát: kriptokommunista volt-e Dobi? „Ha rá hallgatunk, mindenképpen. [1962-ben megjelent] önéletírásában minden alkalmat kihasznál, hogy kommunistának állítsa be önmagát. […] Ez azonban egyszerű visszavetítés, utónézet. Ám funkcionális megközelítésben is kriptokommunistának nevezhetjük őt, amennyiben pártjában szinte mindig azt tette, ami a kommunisták törekvéseinek az adott körülmények között leginkább megfelelt. Történelmi nézőpontból alighanem ez a releváns szempont. Ha viszont egy embert akarunk jellemezni, akkor nem feltétlenül.” Formailag bizonytalan a helyzet, mármint nem tudható, hogy tagja volt-e a kommunista pártnak, másrészt viszont – mondja Révész – Dobi alkalmatlan volt a konspirálásra, nem tudott titkot tartani, nem tudta befogni a száját.
A könyv Dobi életének e keretek közt nem részletezhető számos fontos témáját elemzi. Ezek közül mindenképpen kiemelendő az agrárpolitika, a mezőgazdasági szövetkezetek ügye. Világosan kitűnik például, hogy a dán és holland rendszer mintának tekintett emlegetésétől, az erőszakos kollektivizálás csendes tudomásulvételén át a nagyüzemi gazdálkodás felsőbbrendűségének hirdetéséig változott Dobi véleménye. Úgy, hogy a hatvanas évek közepétől érvényesülő, a vállalatszerű, anyagi érdekeltségre építő megoldásokkal már nem tudott azonosulni, minden ellenkező tapasztalata ellenére a paraszti belátásban akart bízni.
Dobinak meglehetősen homályos elképzelése volt a kívánatosnak tartott berendezkedésről. 1945 előtt világos volt, hogy mi ellen harcol, 1945 után ez már bonyolultabbá vált. Gyakorlatias, közeli célokat látott. Ideáját kiegyenlített életnek nevezte, amely hozzávetőlegesen azt jelentette, hogy senki nem nyomorog, nincsenek nagy vagyoni különbségek, az emberek méltó körülmények közt élnek. Részben ezen az alapon tudott 1945 után a végtelenségig alkalmazkodni a kommunistákhoz.
Ennek ellenére magyarázatra szorul, hogy ez a korábban bátor, konfrontációt és kirekesztést, büntetéseket is vállaló ember hogyan lett gyáva és megalkuvó.
Persze sok kommunista vezetőnél ismerhető hasonló magatartási fordulat, de náluk a hit az üdvtanban, a személytelen felsőbbséget megjelenítő pártban érthetőbbé teszi a változást. Dobi azonban a szó világnézeti értelmében soha nem volt és nem lett kommunista. Révész, amikor megírja, hogy „hőse” maga is tudta, nem rendelkezik a magas posztokhoz szükséges képzettséggel és készséggel, megemlíti, a kommunisták felkérésének elutasítása akkor nem volt veszélytelen. Általánosabb érvénnyel is áll a szerepvállalások indokaként, amit a miniszterelnökké válás kapcsán sorol a könyv. Dobi hiszi, hogy így az agrárpolitikában érdemi szerepet kap; járhatja az országot, ápolja, bővíti személyes kapcsolatait; tud segíteni a hozzá fordulóknak. E kognitív disszonanciának tekinthető szempontokon túl nem hagyta hidegen a pozícióival járó dicsfény és az, ami életszínvonalban, körülményeiben a hivatallal járt, sőt mindezek igazolásként, sikerélményként is hatottak.
A Zárszóban azt olvashatjuk: „A szerző igyekezett mindazt elmondani, amit elmondhatott arról, hogy mi mindent tett Dobi István a diktatúra szolgálatában. Mennyit hazudott, alakoskodott, mekkora szakadék volt aközött, amit nyilvánosan, illetve zárt körben mondott. Mennyi megalázó, szégyenteljes helyzetbe került, sodorta magát.” 1945 utáni pozíció ellenére sok évtizedes közeli barátja, Ortutay Gyula jól látta: elvakultan szomorú ember lett belőle. Révész ugyanakkor – ahogy fogalmaz – arra a szörnyű és számára kínos következtetésre jut, hogy Dobinak 1945 után nem állt rendelkezésére más út, választása logikus és realista volt. Az olvasóban felmerül: nem valami sajátos Stockholm-szindróma működik-e a szerzőben itt az egyébként reálisan látott „hőséhez” való viszonyában? Vagy tényleg arról lenne szó, hogy ami történt, az kézenfekvően szükségszerűnek látszik?
A könyvből kitetszik, hogy Dobi 1945 után többnyire nem választott, csak sodródott, bábként mozgatták, és ezt ő is tudta.
Nem világszemléletet, társadalmi jövőképet kellett volna választania, ha a sorsán változtatni akar. Erre valóban nem volt meg a szükséges ismerete, csak korábbi erkölcsi érzékét kellett volna hagyni érvényesülni. De az őt korán beszívó örvényből nem volt ereje kitörni. A jóléttel járó, ám megalázó helyzetből a Kádár-korszakban egyébként már politikai konfrontáció és érdemi veszély nélkül is ki lehetett volna lépni. Mindaddig, amíg még nem mutatta az üldözési mánia tüneteit.
