Szolláth Dávid: Mészöly Miklós | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Nem könnyű pár mondatba sűríteni az egyik legsokszínűbb magyar írónkat. Fontos és megkerülhetetlen szerző kimagasló siker nélkül, pedig ő volt az egyik leginkább nyitott és folyton újító szellemiségű a fojtogató kommunizmus éveiben. Akinek legalább háromszor kellett elindulnia a pályán, hogy az legyen, aki. Ezt a termékeny és inspiratív sokféleséget tárja fel Szolláth Dávid szerteágazó, és igen élvezetes monográfiája, így nem akármilyen eseménnyel veheti kezdetét az idei Mészöly-emlékév.
Nincs egységes Mészöly-képem. Jellegzetes mondatízek kavarognak bennem, néhány novellazárlat, és ikonikus mű. Talán túl korán kezdtem el olvasni, amikor az ember még rajong és nem igazán olvas. Egy alkalommal találkoztam is vele a tatai írótáborban, pontosabban ő is ott volt, meg én is, a valódi találkozás viszont főként az én gyávaságom miatt elmaradt. Nem mertem odamenni hozzá, pedig ahogy most olvasom Szolláth Dávid monográfiájában, Ottlikkal szemben ő „reagált az akkori fiatalokra, olvasta kézirataikat, vitázott velük”. Talán még az én hebegésemmel-habogásommal is tudott volna mit kezdeni.
Egyelőre még csak ismerkedem a tekintélyes és igen alapos monográfiával, bele-beleolvasgatok, kedvenc műveimhez lapozok, közös pontokat keresek, szeretem, ahogy a súlyával belefekszik a kezembe. Az 1975-ös születésű irodalomtörténész négy állítás igazolására tesz kísérletet a művében. Egyrészt Mészöly Miklós igencsak eltérő poétikai felfogások szerint alkotott – hűséges olvasói tanúsíthatják, hogy alig van két egyforma műve, vagyis soha nem időzött sokat a siker és az elért eredmények keréknyomában –, ám ezek, ha különböző módokon is, de kiemelkedő művek voltak. Az életmű sokszínűsége, sokműfajúsága miatt a róla szóló könyv legfőbb kihívása, vallja be Szolláth mindjárt az elején, hogy a „poétikai különféleségek” miként állnak össze egyetlen történetbe. Vagyis „a pálya bizonyosan csak kompromisszumok árán zárható a monográfia műfaji keretei közé”. Ez az ár egy kis lazaság: a főszereplő mellé számos mellékszereplő kerül (Camus-től Nádasig), hogy eltérő nézőpontokból is szemügyre vehessük az irányváltásokat, illetve a kronológia sem lesz olyan szigorú.
A második állítás talán a legizgalmasabb is egyben: „Mészöly volt korának egyik legeurópaibb magyar írója”. Méghozzá akkor – a Rákosi- és a Kádár-korban, szilenciumoktól sújtva –, amikor a leginkább meg kellett küzdeni a nyitottságért. És a radikális újító szerepe is egészen másként csengett, mint később Esterházyé, aki már lubickolhatott ebben. A franciául és németül olvasó Mészöly igazából úgy dolgozott, mintha nem is a fojtott légkörű, kisstílű hatalmi játszmáktól terhelt, ügyeskedésekkel cifrázott Magyarország „foglya” lett volna, hanem egy némiképp elkülönült szigeten írt volna a nyugat-európai irodalom tengerén. „Pályája a lemaradottsággal kapcsolatos mindenkori szorongások cáfolata, miközben a »felzárkózni igyekvő sznobság« is idegen volt tőle.” Egyszerre volt otthonos Camus algériai sivatagában, Márquez mágikus realizmussal színezett tájain, vagy Beckett abszurd világában.
A harmadik állítás azzal foglalkozik, hogy milyen író is volt Mészöly. Az, hogy fontos, nem kétséges, és ha azt felelőtlenség is lenne állítani, hogy a következő nemzedékek mind az ő köpönyege alól bújtak ki, inspiratív hatása a következő generációkra pontosan kimutatható és többszörösen felvállalt tény.
Igen ám, de a nagyság az ő esetében nem járt együtt a népszerűséggel.
Az általános elismertség nem jelentett egyben közönségsikert: „van abban igazság, hogy Mészöly irodalmi szerző maradt. Kevés fontosabb, kétségbevonhatatlanabb életműve van a félmúlt magyar prózájának, de kiugró könyvsikernek, irodalomszociológiai értelemben vett »generációs kötelező olvasmánynak” egyik sem nevezhető.” Nem volt sem egy Iskola a határonja, sem egy Abigélje, sem egy Harmonia caelestise. Valahogy az egész életmű lett azzá, ám az átlag olvasó számára jóval megfoghatatlanabbul. Aki kompromisszumokat és kényelmet keres, elég gyorsan lepattan Mészölyről.
A negyedik állítás az 1995-ben megjelent Tomka Beáta-féle monográfiával kapcsolatos: az eltelt huszonhat év időszerűvé tett egy új kísérletet az életmű áttekintésére. Már csak azért is, mert azóta megjelentek a műhelynaplói, levelezései és a szakirodalom is jelentősen gazdagodott. Az is változtat a látószögön, írja Szolláth, hogy a felesége, Polcz Alaine „nemcsak népszerűbb lett időközben Mészölynél, de már jelentős szakmai érdeklődés övezi a munkásságát”.
A monográfia sosem volt az a műfaj, amit az ember két megálló között átfuthat: vannak benne nehezebben követhető részek, ha az ember nem irodalomtudós, és olyanok is, ahol egymás után lehet falni a lapokat. Szolláth művében utóbbiból van több. Jóval több. Bele lehet feledkezni abba a különös és elgondolkodtató ténybe, hogy az 1957-ben kiadott Sötét jelek a pálya immár harmadik indulásának tekinthető. Vagy abba, hogy az 1966-ban megjelent első regénye (Az atléta halála) öt évig parkolt a kiadóban, és hamarabb jelent meg franciául, mint magyarul. És ha nem „sietnek”, akkor a botrányt csak tetőzte volna a német kiadás is. Meg abba is, hogy a „mesterségesen késleltetett sikerének hatása mindmáig érezhető”.
Kimondottan élvezetes annak elemzése is, hogy a háború, amelynek ábrázolását „kudarcnak élte meg, nemcsak egyéni, hanem általában véve a magyar írók kudarcának is”, miként jelenik meg a prózájában. A magyar író számára ugyanis nem volt járható út sem a németek önkritikus hozzáállása, sem a zsidó írók által megszólaltatott áldozatok fájdalma, sem a szovjeteknél érezhető messianisztikus ideológia. „Magyarország egyszerre felelőse és áldozata a második világháborús pusztításnak”, ehhez pedig nem illik a heroizmus, vagy a vonneguti abszurd humor. Sokkal inkább „mélyreható önkritikára volna szükség, és annak a történelmi skizofréniának az aggályos elemzésére, ami háborúba vitte az országot”. Vagyis a német szembenézés lehetne mégiscsak az egyetlen járható út, a bűnös és bűnrészes közötti különbség finom árnyalásával.
Ő ebben megtette, amit tehetett. Arról, hogy az aggályos elemzés mennyire hiányzik, mennyire nem tette magáévá az emlékezetpolitika Mészöly alapállását, már a jelenkor is ékesen beszél.
Szolláth Dávid monográfiája nálam ott lesz Szilágyi Zsófiának a Móricz-életműről szóló értekezése és Ferencz Győzőnek a Radnóti életét és munkásságát feldolgozó kritikai életrajza mellett, mint az utóbbi évek egyik legfontosabb, irányadó munkája. Jó lesz vele vitázni, egyetérteni, beszélgetni.
SZOLLÁTH DÁVID korábbi művei: Bábelt kövenként; A kommunista aszketizmus esztétikája.
