Ian Nathan: Quentin Tarantino | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Talán már a névadás közben eldőlt, hogy korunk egyik legzseniálisabb rendezője pompásan vegyíti majd a tömegkultúrát az elitista művészettel. És a keveréken egyszerre nevetünk, hüledezünk és rettegünk. Ian Nathan színes kiskátéja mindent tud az életműről: kezdetekről, forgatásokról, színészválasztásról, a filmek elő- és utóéletéről. Sok fotó és még több sztori teszi igazi élménnyé az utazást Tarantino zsenije körül.
Te jóisten, hányan érezhettük ugyanezt a kilencvenes évek közepe táján, amikor először láttuk a Ponyvaregényt a moziban. „Megrémültünk, ámultunk, izgultunk, és ezt nem speciális effektusok, hanem az iszonyat és a humor keveréke váltotta ki. Úgy nevettünk, mintha az életünk múlna rajta. Az az este egy ébredéssel ért fel számunkra.”
De még mekkorával! Mit nem adtam volna, ha én is olyan lazán tudtam volna csörögni egy Uma Thurman-szerű nővel a tvisztverseny parkettjén! Aztán otthon teljes hangerőre csavarni az Urge Overkill azonnal klasszikussá érő számát (Girl You’ll Be a Woman Soon). Vagy olyan dumákat nyomni, mint a Kutyaszorítóban színes bérgyilkosai egy könnyű zabálás közben. És képzeletben ugyanúgy lepuffantani a csajt a parkolóban, ha azon röhög, hogy nem találjuk az autónkat.
Az hiszem, Quentin Tarantino filmjei éppoly generációs élménnyé váltak, mint másoknak Sztálin halála vagy a holdra szállás. Nekünk ez jutott, az amerikai mozit orrba fricskázó, mindent felforgató fenegyerek. Aki művészi szintre emelte a lazaságot, azonnal felismerhető karaktereket írt, és olyan zenét és hangulatot rittyentett köréjük, hogy lassan külön szó lett belőle: igen, ez olyan tarantinós. Aki azt csinálta a vásznon, mint amit a mi Esterházynk a papíron: ezer és ezer idézetből és kikacsintásból, meg nagy adag eredeti szemléletmódból kavarta ki a maga semmihez sem hasonlítható stílusát. Ráadásul, mint minden nagy kaliberű alkotót, vagy rajongtak érte, vagy lenézően utálták.
Ian Nathan színes albuma leginkább a rajongóknak szól, vagy azoknak, akik egyben szeretnék látni az életet és életművet, mind a kilenc vagy tíz filmet. Vagy kilenc és felet. Plusz egynegyedet. Mert minden attól függ, hogy a Kill Bill egy vagy két filmnek számít-e, és a Grindhouse-t félnek vesszük, de akkor mi legyen a Négy szoba negyed részével? Szóval, már az is megér egy misét, hogy mi tartozik az életműbe és mi nem, mi teljes alkotásként, mi csupán járulékos elemként. És mindez azért nem mindegy, mert Tarantino egyszer azt nyilatkozta, hogy tíz film után leáll, befejezettnek tekinti az életművét. De erről mind-mind szó lesz Nathan könnyed, humoros, mégis nagyon sok mindent érintő könyvében.
Egyébként könnyen lehet, hogy már a névadás eldöntött mindent. Connie Tarantino ugyanis egyszerre szeretett bele egy westernsorozat félig komancs kovács karakterébe (Quint) és Faulkner A hang és a téboly című regényének kissé magába forduló és neurotikus szereplőjébe (Quentin). Még meg sem született, máris keveredett benne a tömegkultúra és az ínyenc szépirodalom, az a vegyület, amely pár év múlva berobbantja a karrierjét. Persze kellett még ahhoz egy kis moziőrület meg a Video Archives nevű videotéka is, ahol hozzá hasonló filmfanatikusok között dolgozhatott, és mázsaszám nézhetett mindenféle műfajú és rangú filmet.
Nem csoda, hogy itt születtek meg az első forgatókönyvei, barátságai, későbbi konfliktusai. A Ponyvaregény szerzősége körüli bonyodalom miatt például örökre megszakadt a kapcsolata egykori kollégájával, Roger Avaryval, aki Christopher Walken zseniális monológját, illetve az Aranyóra című fejezet alapjait írta. Csakhogy Quentin azt szerette volna, ha a stáblistán az jelenjen meg, ami majd később szinte védjeggyé válik: Írta és rendezte: Quentin Tarantino.
Nathan nem csupán a kezdeteket, a rendező filmes gyökereit, rajongásait, bizonytalan színészi karrierjét vázolja fel, de elmeséli minden egyes film elő- és utóéletét, még azokét is, amelyeknek csak a forgatókönyvét írta (Tiszta románc, Született gyilkosok), vagy amelyikben szerepelt is (Alkonyattól pirkadatig). És persze számos adalékot megtudhatunk a forgatásokról, a beidézett interjúkból és kritikákból, de még az alkotói zsákutcákról is. (A Grindhouse bukásáról például. Vagy másként fogalmazva: kevesen vették át Tarantino gyermeki rajongását a slasher filmek iránt.) A könyv ugyanakkor gyors fejtágítóként is szolgál a filmes műfajok és a képi világ tekintetében, miközben bepillantunk az alkotói folyamat számos kulisszatitkába, a legendás színészválasztásába például.
Sokkal érdekesebb lesz újra megnézni egy-egy klasszikussá vált filmjét azon háttérinformációk birtokában, amiket két kézzel szór a könyv. Például az Aljas nyolcas esetében folyamatosan hűtötték a stúdiót, hogy a leheletet és a kávé gőzét minél hitelesebben rögzíthesse a 70 mm-es nyersanyag. Vagy hogy Tarantinót magát is meglepte kissé, hogy a Becstelen brigantykban Hitler és a teljes náci vezérkar bennégett egy moziban („Nem ezzel a szándékkal ültem neki a filmnek”, ismerte el egy interjújában). Persze, ha rajta múlt volna, és egy pillanatra átvehette volna a történelmet író sors vagy végzet helyét, akkor a filmművészet valóban így bánt volna el a 20. század egyik legvéresebb kezű zsarnokával.
Nathan könnyed monográfiája elolvasása után (Nimila Zsolt fordítása) jobban beszéljük majd Tarantino nyelvét, és még inkább meg tudjuk becsülni a zsenialitását. De most szólok: olyan filméhség vesz majd erőt rajtunk, hogy csak győzzük csillapítani!
