A maciméz derűs végzete

Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év | Benedek Szabolcs kritikája

Szelíd humor és melankolikus irónia lengi át Kőhalmi Zoltán legújabb, ezúttal a sci-fi területére kiránduló regényét. Az emberiség végnapjait felfestő disztópia 450 évet ölel át, ennyi idő alatt bomlik le ugyanis a macimézes flakon és annak kupakja. S miközben lassan belefulladunk a saját szemetünkbe, mellékesen az is kiderül, hogy mi okozta valójában a Titanic katasztrófáját.

Kőhalmi Zoltán irigylésre méltón optimista. Szerinte 450 év múlva – sőt még utána is egy rövidke ideig – lesznek emberek. Vagy legalábbis reméli. Mondjuk, én is ezt remélem. Ugyanakkor korántsem vagyok biztos benne. A mi generációnk sarkában ugyanis – és az utánunk jövőkében – ott tapos a globális környezeti katasztrófa rémisztően növekvő árnyéka.

Gyerekkoromból emlékszem A megsebzett bolygó című magyar tévésorozat szépségében is baljós képsoraira, meg arra, hogy abban az időben a savas esőket tekintették az első számú környezetvédelmi parának. Aztán jött az ózonlyuk, utána a globális felmelegedés. Utóbbit már évtizedekkel ezelőtt elkezdték emlegetni, csak hát akkor még oly messzinek tűnt a bolygó felforrásának rémképe. Különben is úgy voltunk vele, hogy az emberiség hamarosan a galaxisban fog furikázni, intelligens robotok segítik majd a békés fejlődést, a világ népei a történelem végetértével boldog egyetértésben egyesülnek, a betegségekre lesz gyógyír, úgyhogy a környezeti ártalmakat is seperc alatt ki tudjuk majd küszöbölni. A fene se gondolta volna, hogy majdnem negyedszázaddal az ezredforduló után a csillagközi űrjármű még sehol, helyette színes-szagos kütyük képernyőjének nyomkodásával vagyunk elfoglalva, miközben eddig ismeretlen vírusok törnek ránk a barlangok, vagy ki tudja minek a mélyéről.

Régen minden jobb volt. Legalábbis sci-fit tök jó volt olvasni. Csupa olyan dolog akadt benne, amiért az ember bizakodó epekedéssel nézhetett a jövőbe.

A sci-fi többnyire arról szólt, hogy ha lesznek is problémák, az emberiség a maga kollektív bölcsességével meg fogja tudni őket oldani. Mostanára úgy tűnik, ez a kollektív bölcsesség kizárólag a tudományos-fantasztikum témakörébe tartozik. Ami viszont utópia helyett inkább disztópiáról beszél. A pusztulásban kulcsszerepe van, vagy lesz a bolygót elöntő szemétnek, ami körül Kőhalmi Zoltán új regényének cselekménye is forog.

A főszereplő egy macimézes flakon és annak kupakja. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket így, amúgy a flakon anyagának mérnöki meghatározása polietilén-tereftalát, de Kőhalmi közli a kupak szabatos definícióját is: „belső záróperemes, bordázott palástú, csőrös polipropilén záróelem”. Föltehetően most már mindenki tisztában van vele, hogy arról a maciformájú műanyag izéről van szó, amelyben mézet szoktak árulni. A regény elején, 2022-ben Péter – figyelem! –, a sci-fi-kedvelő mérnök egy ilyet visz haza a bevásárlásból, amin környezettudatos barátnője, Regina totálisan kiakad, és ez a pár szakításához vezet. A flakon megkezdi négyszázötven évig tartó vándorútját – ugyanis, ahogy azt Regina is Péter fejéhez vágja, ennyi a műanyag lebomlási ideje.

Az ötlet baromi jó. A szöveg sűrű szövésű, majdnem fél évezred eseménysorozatát igyekszik kétszáz ötven oldalba belegyömöszölni.

Ez azonban nem gátolja meg Kőhalmit abban, hogy kisebb-nagyobb gegeket bogozzon a cselekmény fonalába. Például egy R2-D2 ifjúkorát földolgozó tévésorozatról, vagy arról, hogy Regina gyermekét a Magyar népmesék című mesesorozat nyomán, a szabad névválasztás szellemében Okoslánynak keresztelték. A regényt amúgy is a szelíd humor és melankolikus irónia lengi át, ezen persze egy olyan szerzőtől, akinek a másik (vagy egyik) foglalkozása humorista, nem is nagyon kell csodálkozni.

Pedig a téma korántsem szívderítő, mint ahogy alapvetően a regényben elbeszélt történések sem azok. A szatíra legföljebb fájdalomcsillapító lehet, a flakon és a kupak hányattatásainak sora egy disztópikus világról tudósít, amelyben az emberiség az egyre növekvő szeméthalmok között lavíroz. És közben ugyanúgy ügyeskedik, okosba’ megold és szart kever, mint aki azt hiszi, hogy a jövőről szóló rémségek őt úgyse fogják érinteni. Idővel az első oldalakon megismert párral, Reginával és Péterrel – később pedig leszármazottaikkal – is találkozhatunk, előbbi változatlanul a környezetvédelem élharcosa (a miniszteri bársonyszékig is eljut), utóbbi vállalata pedig a hulladékelosztási kvótával csencsel.

Mindkettejük vonásai karikatúraszerű skiccként jelennek meg. És ahogy a Holdra is eljutó flakont, illetve a különleges kulturális missziót is betöltő kupakját messzire sodorják egymástól az évszázadok (időnként mesterségesen támasztott) viharai, úgy az is kiderül, miféle kapcsolat köti össze a virágzó bányászvárost, a magyarországi Pusztazámort a nagyhatalommá vált óceániai Palauval. (Utóbbi a világ első olyan országa, ahol a korallzátonyok védelmében tilos a naptejek használata. Ezt csak úgy mondom, nem kötődik szorosan a könyvhöz, bár elképzelhető, hogy eme tény inspirálóan hatott a regény írása során Kőhalmi Zoltánra is. Aki alaposan beásta magát a környezetvédelem részletkérdéseibe, ám közben érezhetően nem lett belőle ökofetisiszta, viszont a fricskákból bőségesen kijut mindenkinek.)

Az utolsó 450 év legjobb részei azok, amikor lassul a tempó (egyébként minden évszázad egy-egy fejezetet kap), és az olvasónak lehetősége van körbenézni abban a világban, amelyet Kőhalmi szabadon áradó fantáziája terít elénk. Amikor például nem csupán azt tudjuk meg a mindentudó elbeszélőtől, hogy a 22. századi tudósok a műsalak kezelésének problémáját miként igyekeznek megoldani (lásd valamivel később a szemétevő nyúl esetét), hanem a laborokba, pontosabban azok étkezdéjébe bekukkantva azt is látjuk, hogy mekkora zavart bír okozni egy tévedésből odatett papírtörlő.

Vagy mondjuk, amikor megpillantjuk a macimézet Péternek anno eladó boltoslány szépunokáját. Időnként a Maciként emlegetett flakon gondolataiba is beleolvashatunk, nem mellékesen pedig olyan elnevezésekkel és kifejezésekkel ismerkedhetünk meg, mint Polimerika, ezoterikus matematika, lovas pszichoterápia (Árpád főorvos vezetésével) és antimindenista. Az is kiderül, mi okozta valójában a Titanic katasztrófáját.

A regény legerősebb epizódjai pont azok, amelyek ténylegesen regénnyé teszik a szöveget, amelyek nemcsak felfestik az emberiségre váró, röhejességében is elkeserítő jövőt, hanem részletező ecsetvonásokkal gazdagítják az összképet.

Ezekből a plasztikusan megírt darabkákból akár lehetett volna több is, csak hát ahhoz már kétségtelenül családregényekhez illő terjedelem kellett volna.

Azt, hogy a radikális változtatás és szemléletváltás ügye – amelyen legföljebb szépségtapasz a műanyag evőeszközök betiltása – a sürgető kényszer ellenére is változatlanul nem áll nyerésre, egyebek mellett az is jelzi, hogy a világjárvány háttérbe szorította a környezetvédelmet. Mostanság már az óceánokat műanyagtól mentesítő akcióról se hallani, miközben a pandémia elleni védekezés jegyében az eddigieknél is több mesterséges anyaggal találkozunk. És bár az egyszer használatos orvosi maszkok kétségtelenül hatékonyabbak a fertőzésekkel szemben, mint a dizájnos pamuttársaik, a mérleg másik serpenyőjében máris ott van az eldobált egészségügyi védőfelszerelés okozta újabb környezeti terhelés. Menekülési útvonal pedig nem látszik. Végeredményben ez Az utolsó 450 év legfőbb következtetése is.

Kőhalmi Zoltán derűs disztópiájában a humor vigasz, illetve a zord tényeket enyhítő körülmény, ám még a szellemes slusszpoénnal együtt is riasztóan, és sajnos meggyőzően realista képet fest nemcsak a lebomlására váró macimézes flakon és kupakja, hanem az egész emberiség jövőjét tekintve. A legijesztőbb, hogy nehéz ráfogni, hogy mindez csupán sci-fi.

KŐHALMI ZOLTÁN legutóbbi műve: A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit.