Révész Sándor: Húzzuk a keresztünk | Pető Iván kritikája
Mikor máskor, ha nem az idei, az 1989–90-es rendszerváltás óta legnagyobb tétű választás előtt érdemes kiadni a 20. és 21. századi hazai országgyűlési választások rövid, olvasmányos történetét. Másvalaki másként, eltérő interpretációval írta volna meg, mint Révész Sándor, de az aligha vitatható, hogy könyvei, történeti ismeretei, újságírói rutinja alapján nála jó kezekbe került az „ügy”. Még akkor is, ha egynémely hiányosság felróható a műnek.
A lényeg a téma tálalása, hiszen – mint a szerző is világossá teszi – nem tár fel új tényeket, az interneten minden érdemi információ elérhető, a választási adatokat is átemelte a Wikipédiáról, illetve a valasztas.hu-ból. Természetesen nem csupán a szorosan vett választási ismereteket vezeti elő, hanem abból indul ki, hogy az eredményeket nem lehet értelmezni a két választás közötti politikai és társadalmi történések ismerete nélkül. Munkája így egyúttal a korszak rövid történeti kurzusa is. Révész Sándor tisztában van azzal, hogy a szemlélete messze nem konszenzusos, azt írja: több évtizedes munkássága alapján közismert politikai és világnézeti beállítottságát ezen műve is tükrözi. „Erről ennyi elég.” Ezzel elejét veszi a megjegyzéseknek, hogy nem törekszik úgymond elfogulatlanságra, de egynémely hiányosság említése azért indokolt.
A szerző által publicisztikus, ismeretterjesztőnek nevezett mű könnyen fogyasztható, szerkezete világos, táblázatai áttekinthetők, a mindezt kiegészítő – bár az 1990 előtti időszaknál a szöveghez csak igen lazán kapcsolódó –, Hárs Katalin válogatta fotóblokkok színvonalasok, vagyis a könyv azt nyújtja, amit ígér. A kötetet „az a gondolat szülte – írja Révész –, hogy ha egyben látunk egy folyamatot, amelyet eddig részenként, más egységek részeiként néztünk, akkor új felismerésekre jutunk”. Nem említi, de Hubai László hatalmas, háromkötetes, az 1920 és 2000 közötti választások történetét és politikai geográfiáját feldolgozó műve, illetve a Földes György és Hubai László által szerkesztett, utolsó kiadásában a 2010-ig tartó időszakot tárgyaló választástörténeti kötet alapján azért eddig is nyílt mód egyben látni folyamatokat, igaz, más a Révész által megcélzott közönség, mint az említett műveké, és persze a „fülkeforradalom” óta eltelt tizenkét év különösen érdekes az idei választások előtt.
A 2022-es lesz a negyvenedik parlamenti választás Magyarországon. Az 1848-as után a dualizmus idején tizenhárom, a két világháború között hat, az 1945 utáni koalíciós korszakban két, az 1990-es rendszerváltás óta nyolc országgyűlési (nemzetgyűlési) választást tartottak.
Az 1949 és 1985 közötti kilenc alkalom csak a nevében volt választás: bár urna is volt, szavazócédula is volt, választás nem volt.
Aki a folyamatok bemutatását 1920-szal indítja, azzal érvel, hogy előtte az ország területe jól ismerten eltért a maitól. Ugyanakkor semmi kifogás nem érheti Révész döntését, hogy 1905-tel kezdi a történetet. Igaz, a 20. század első választása 1901-ben volt, de az 1905-ös különlegessége egyértelmű, amennyiben – mint Révész írja – először ekkor tapasztalhatta meg a modern Magyarország, hogy a fennálló hatalom megbukhat választásokon. Nem mondja ki a hasonlóságot, de félreérthetetlenül emeli ki a jelen helyzettel paralel elemeket.
A fejezet így indul: „A választások előtt összefogtak az igen különböző nézeteket képviselő, de az országnak egységesen demokratikus jövőt ígérő ellenzéki pártok, hogy legyőzzék a legyőzhetetlent: az előző évtized választásain kétharmados többséget szerzett, régóta uralkodó, a parlamentáris rendszert szétverő, az ellenzék kiiktatására törekvő, az abszolutizmus irányába tartó kormánypártot. Mindenhol a legesélyesebb ellenzékit indították és egységesen az ő támogatására szólították fel híveiket.” E hasonlóságokat nem számítva százhúsz éve minden más volt, mint ma. Mindenesetre az ellenzék győzött, de a fejezet maliciózus címe jól jelzi a folytatást: Egységben a tehetetlenségi erő. A további részletekért lásd Révész könyvét!
A műfajba, az ismeretterjesztésbe beleférnek az ilyen allúziók, az időnként nyilvánvalóan zsurnalisztás, történelmietlen szóhasználat, mint például a Monarchia utolsó, a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt által megnyert 1910-es választásról szóló fejezet címe: A munkapárt alapú társadalom. Az viszont több mint vitatható, amikor a szerző a „maiság” jegyében nem megfelelő kifejezésekkel él, például amikor a dualizmus időszakánál többször is állampártról beszél. Az 1905 előtti évtizedek állampártjának reinkarnációja a Munkapárt, olvashatjuk, ezzel is utalva a tárgyalt időszak előtti hatalmi viszonyok újrateremtésére. Bármennyire dominálta is Tisza és pártja a politikai erőteret, itt ez a szóhasználat félrevezető, hiszen más berendezkedésre bevett. Ugyanakkor például Gömbös fasisztoid elképzeléseinél, az erre Révész által használt totalitárius megnevezéssel szinkronban már adekvát.
Magyarországon 1905 óta 28 országos választást tartottak, amelyek közül a szerző értelmetlennek látja, hogy az 1947 utáni rendszer kilenc alkalma közül héttel érdemben foglalkozzon. Az első és az utolsó pártállami választást tárgyalja külön, az előbbit az új rendszer megalapozójaként, az 1985-öst az akkori demokratikus ellenzéknek a rendszer önleleplezését provokáló jelöltállítási próbálkozása miatt. A könyv nem kíván arányos lenni, amennyiben vállaltan több teret és figyelmet szentel az időben hozzánk közelebb eső korszaknak, mint a korábbiaknak. Mindez azonban nem jelent komoly terjedelmi eltolódásokat. Az összesen 21 elemzett választásból a rendszerváltás utáni nyolc a könyv valamivel több mint felét tölti ki. Összesen hat olyan parlamenti választás volt, az említett 28-ból az 1990 és 2010 közöttiek – mondja a szerző –, amelyekről elmondható, hogy sem a választási rendszer, sem a körülmények nem akadályozták a kormányváltó szándék érvényesülését.
„Alá van-e vetve a fennálló hatalom a társadalom ítéletének, vagy nincs? Ez a társadalom szabadságfokát meghatározó kulcskérdés. Olyan rendszerben, olyan körülmények között tartják-e a választásokat, hogy a kormányváltó társadalmi szándék érvényesülhet, ha van […]” – ez Révész etalonja választási ügyben. A könyv különböző helyein tett megjegyzéseiből, más írásaiból tudható, hogy a szerző pontosan tisztában van vele: a választási leválthatóság a demokráciának, a hatalom ellenőrzésének, korlátozásának csak szükséges, de nem elégséges feltétele. Bár előszavában Pető Péter megjegyzi: nem úgy van, hogy vagy van demokrácia, vagy sincs, a kép nem fekete vagy fehér – azért Révész szereti a dolgok sarkos elrendezését.
Kedveltek a parlamenti demokrácia ellentmondásait szellemesen exponáló aforizmák. A legismertebb talán Churchill szövege: „A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik.“ Ugyancsak tőle szokás idézni: „A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval.“ „A demokrácia szépsége, hogy a hatalom figyelembe veszi a többségi véleményt, de a demokrácia nyomora, fele plusz egy arányban engedelmeskedni a tömegnek. Mivelhogy az emberek többsége nem foglalkozik mások sorsával” – mondta Pierre abbé (Henri Grouès), a szegényeket felkaroló francia katolikus pap. A parlamenti rendszer és részeként a választások immanens problémáinak megoldása nem kézenfekvő, amire Révész reakciója ezúttal ez: érdemben nem foglalkozik ilyesmivel, megmarad az egyes történések leírásánál.
Természetesen tudja, hogy a társadalom ítélete olykor a pillanatnyi közhangulatra épül, a rendszer lehetővé teszi, hogy demokratikus úton hatalomra kerüljenek olyan erők is, amelyeknek alig leplezett szándéka a demokrácia felszámolása.
Az 1939-es magyar voksolásról megírja, hogy ez volt az első általános, titkos országgyűlési választás, ugyanakkor ekkor – ahogy fogalmaz – „hatalmas győzelmet arattak a parlamentáris demokrácia ellenségei, a hívei pedig megsemmisítő vereséget szenvedtek”.
Az egyik ok – mondja –, hogy a választás titkos volt ugyan, de nem demokratikus, ami tény, de a rendszerprobléma a másik ok mögött rejlik. Révész jelzi, az olasz fasizmus és a náci rendszer konjunktúrája közrejátszott abban, hogy a választó úgy érezhette, a demokrácia híveitől semmit nem várhat, az ellenségeitől viszont mindent. Bizony van ilyen, és ez még akkor is áll, ha éppen ő írta az előző mondatában: a választás nem volt demokratikus. Érzékelteti, de nem emeli ki: ha ezen a választáson biztosítják az esélyegyenlőséget, a győztes Magyar Élet Pártjával szemben látványosan javul a nyilasok támogatottsága.
Tisza István brutális válaszlépései az ellenzék obstrukciójára az 1905-ös választást megelőző időszakban, az akkori normákkal és jogrenddel is szemben álltak. De a probléma, hogy a joggal vissza is lehet élni, akár a rendszer megbénításáig elmenve, nemcsak valós vagy vélt közérdekből, hanem pusztán hatalmi szempontoktól vezérelve, azóta is létezik. Mint ahogy az is, hogy az ilyesmire nincs evidensen elfogadható ellenszer. Hogy másra ne hivatkozzam, ilyen a 2010 óta kiépített rendszer, amely úgynevezett kétharmados törvényekkel biztosította, hogy nem elsöprő ellenzéki győzelem esetén a felálló kormánynak ne legyen mozgástere.
Érdemes lett volna talán a kötet korlátozott terjedelme mellett is egy rövid traktátussal bővíteni a szöveget, ahol a szerző bevezeti az olvasót a képviseleti demokrácia legfontosabb ismereteibe, kitér néhány bonyolultabb összefüggésre, működési problémára is.
A hatalommal és a joggal való visszaélés lehetőségének alapproblémája mellett gondolok itt olyasmire, mint a főbb választási rendszerek, előnyeik, hátrányaik, az államelnök, a kétkamarás rendszer és más intézmények parlament hatalmát ellensúlyozó lehetőségei stb.
Végül még egy apróság: a könyv címe, Húzzuk a keresztünk áthallásos. Nyilván nem véletlenül, de a választások sora azért nem szenvedéstörténet, ha a következmények olykor azok is. Jobb lett volna a Behúzzuk a keresztünk.
RÉVÉSZ SÁNDOR korábbi művei: Dobi István – Az elfeledett államfő; Egyetlen élet; A múlt köde 1998–2002.
