Halmosi Sándor: Neretva | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Tizedik kötetéhez érkezett Halmosi Sándor sosem látványos, mindennemű reflektorfényt kerülő, mégis konok erővel rendelkező költészete. Most épp a Neretva hullámain utazunk a révbe érés túlzott reménye nélkül, de legalább feltérképezve a még látható világot, a legsötétebb anyagot. És reménykedünk, hogy valaki meghallja, amit derűs következtetésként levonhatunk a romlás megannyi jele láttán.
Szeretem a kijózanító költészetet. Ami szöges ellentéte a romantika lírájának, zsong és búg, s megpróbál elandalítani a világ felragyogó szépségeivel. Az én költőm Isten hűlt helyét tapogassa ki, és olyan legyen, mint egy éles pofon a délutáni fülledtségben. A tisztánlátás mélyen emberi fájdalma járja át, de mint a derű, egy nem túl jó vicc után. Ahogy József Attila mondja: „szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél”.
Ez az okos fej, ez fontos nekem. Meg a tudomásulvétel: egyedül vagyunk. „Minden, ami a létezést / karcolja, a mi ujjlenyomatunkat viseli. / Minden nyakon gallér. / Minden ing alatt dögcédula” (Alatta). Hát igen, valahogy így. Ilyen higgadt, szinte már kattogó közlésekkel, lepárolt szavakkal beszél erről az egyedülhagyottságról Halmosi Sándor az új verseskötetében. Erről a furcsa apokalipszisről, vagy csak dísztelen pusztulásról, amely a maga bőségével termeli a veszteséget, és lepi el azt, amiben egykor még hittünk: „Túl sok a ministráns. / És egyre kevesebb a szentség.”
A Neretva verseit leginkább hűvös tárgyakhoz tudnám hasonlítani. Gondosan kimunkált, sima felületű mindegyik, mégsem csillogó, inkább magukba szívják az „elévülő fényt”. Így várják az emberi kéz érintését, a felfedezést, a megszólítást, vagy csak egyszerűen a közeledést. Szeretem még Halmosi Sándor csöndes derűjét is, amivel pontosan feltérképezi maga körül a romlás esztétikáját, mert ez is emberi. Nagyon is emberi. Mert imádják a népek „a történeteket Rómáról, / a szép bukást. A csúnyáját a szépnek. / A véres roncsokat” (Szeretik a népek).
És persze látja maga körül azt is, ami minden nap megkeseríti az életünket. Beszüremkedik mindenhová. „A tagsági könyv mindent hitelesít. / Minden kitüntetést, minden kivégzést” (Alapítók). Ha jobban belegondolunk, a kettő között, a két véglet között, simogatás vagy elveszejtés, nem is nagyon van más árnyalat, a vagy-vagy korát éljük. A kettő közti senki földjét pedig elárasztja a megvetés és a gyűlölet. De lehet, hogy mindezek dacára, mégis egyek volnánk? Hiába ki nem állhatjuk, kerüljük egymást? A „nem kicsit agresszív, dupla kipufogósokban” a „közbeszéd gengsztereiben”, „szakmányban fanyalgókban” a „böjtölőkben és zabagépekben” is meg kell pillantanunk önmagunkat? Ez a keresztény tanítás, vagy a puszta összetartozás ténye? Nehéz eldönteni.
Halmosi Sándor költészete sosem volt látványköltészet. Nem az első sorokba tülekedik, soha nem tett semmit azért, hogy kétes népszerűségre tegyen szert, hogy meg nem érdemelt reflektorfénybe kerüljön.
Még bízik a szavak diszkrét, de átütő erejében. Tizedik kötetét is ez a csöndes elhivatottság hatja át. Dísztelen, alig megnevezhető szenvedély fűti. Kattogó, pontos mondatai képenként görgetik elénk a világot. Úgy kanyarog körülötte, mint egy ráérős, nyugodt folyó, és elénk hozza a kincsnek is beillő hordalékot. Hitet, félelmet, reményt, vagy épp kesernyés felismerést. „Az első remeték az emberek elől / menekültek a sivatagba. Az utolsóknak / már nincs hova. A világ nem tud / megbocsátani azoknak, kiket sokat bántott” (Az első remeték).
Legtöbb versében megszólít valakit, hozzá beszél, neki intézi a szavait. „Mint Messiást, úgy vártalak.” Ki lehet ő: Isten, aki még rendelkezik a hallgatás, befogadás adományával, aki még oda tud fordulni a teremtményeihez? Egy kisebb teremtő, talán épp az olvasó? Vagy a kedves, akinek még a körvonalait sem látjuk? Bárki, aki még képes érzékelni a szavak hordozta súlyt és felelősséget? Izgalmas munka kideríteni. Azt sokkal pontosabban látjuk, hogy milyen feladatot szabott ki magának a beszélő. „De el kell mondanom neked, hogy mi van / most. Mert az csak most van. Semmi / mást nem tudok. Azt a pokoli csendet / nem engedem.” És azt is látjuk, hogy milyen teher szakadt rá a kimondás erkölcsi kötelességével: „Ami ebből a világból ténylegesen / is látszik, az a legsötétebb anyag. / Indulatok, önzés, erőszak, salak. / Ezer és milliárd meddőhányó” (Biztató).
A Neretva egy apokrif trilógia közbülső állomása, a Napszálkák tavaly, a zárókötet (Katharok) jövőre várható. Halmosi Sándor gondosan tervezett, számos kultúrából inspirálódó, mégis finom költészete a maga lassú, de konok erejével vesz körbe minket. Partot mos ott, ahol egyszer talán kiköthetünk. És felépíthetjük jövőbeli kastélyainkat. Vagy meddőhányóinkat.
HALMOSI SÁNDOR legutóbbi művei: Napszálkák; Lao-ce szenvedélye; Ibrahim.
