Rachel Cusk: Tranzit | Kácsor Zsolt kritikája
Lenyűgöző mélységgel és érzékenységgel megírt regény a szabadság és az igazság kereséséről, az elismerni nem akart sors felismert hatalmáról. És egy lakásról, amelyet felújításnak álcázva lényegében megnyúznak, hogy előbukkanjon a belső énje. Ez a regénybeli „lakás” ugyanis nem más, mint az életünk.

25% kedvezmény a TERASZ5 kuponkóddal
A Tranzit Rachel Cusk trilógiájának második része, az előzőről (Körvonal) már írtam ezeken a hasábokon, és ha minden jól megy, akkor a 2022-re ígért, harmadik, befejező kötetről (Babérok) is szeretnék majd írni, mert úgy vettem észre, hogy igazi Cusk-olvasóvá lettem. A Körvonal is jó könyv volt, de a Tranzitnál valamivel könnyedebb és szellősebb, nem véletlen, hogy a trilógia első darabjáról megjelent írásomat így kezdtem: „olyan ez a regény, mint egy szép és szomorú hírlapi tárca hosszan kitartott hangja, pontosabban szólva hangtalan sóhaja”.
Ami a Tranzitot illeti: a trilógia második kötete szerintem sokkal érettebb, kidolgozottabb és átgondoltabb regény, mint az első. A főhősünk ugyanaz: Angliában élő író(nő), aki éli a maga hétköznapi, emberi életét, és látszólag jelentéktelen semmiségekről oszt meg velünk látszólag jelentéktelen semmiségeknek tűnő megjegyzéseket. Ám ez csak a felszín. Egy olyan mély sodrású, rejtelmekkel teli, bővizű folyónak a felszíne, amely nyugodtnak tűnik ugyan, ám ha belevetjük magunkat, akkor magával ragad a sodra. A történet maga banálisnak tűnik, de hát éppen ez Rachel Cusk nagy írói trükkje: hétköznapi jelenségekben képes ősi mitológiai tartalmakat elrejteni, és szürke kisembernek tűnő figurák révén képes felmutatni valamit abból a rejtélyes állatból, amit a tudomány így nevez: homo sapiens.
Az említett banalitás itt nem más, mint egy lakás megvásárlása, amely alapos felújításra szorul. Beköltözéskor a főhős megismerkedik a szomszédaival és kapcsolatba kerül a felújítást végző munkásemberekkel (Tony és Pavel).
Aztán az olvasónak eléggé hamar leesik, hogy a „lakás” voltaképpen egy emberi élet, amit „fel kell újítani”, azaz rendbe kell hozni, új alapokra kell helyezni.

Renoválni kell, hogy a „lakás” tiszta legyen, mármint nem higiéniai, hanem morális értelemben. Nem véletlen, hogy a főhős lakása alatt közvetlenül az alagsor húzódik (lásd: alvilág), amelynek pokoli lakói a lehető legnagyobb természetességgel sziszegik oda az életét megváltoztatni akaró nőnek: „te kibaszott kurva”.
Rachel Cusk mindvégig az igazság és a szabadság kereséséről beszél, és az a zseniális benne, hogy ezt pátosz nélkül, természetesen és emberien teszi (Kada Júlia fordítása). Ez az oka annak, hogy hiszünk neki, sőt, hiszünk benne. Ez a hitelesség a magyarázata annak, hogy egy-egy baráti vacsora közben elhangzott súlyos megjegyzések nem nevetséges bölcselkedésnek hatnak, hanem egyenesen gyomron rúgnak. „A sors, állapította meg, nem más, mint az igazság a maga természetes állapotában. Ha rábízod a dolgokat, talán elhúzódnak, mondta, de a folyamat tökéletes lesz és megállíthatatlan.” Ez a mondat természetesen az isteni igazságszolgáltatásról szól, s éppen az ilyen kijelentéseknek ágyaznak meg azok a jelenetek, amelyekben az elbeszélő látszólag csak cseveg egy-egy társaságban, holott igazából: konok következetességgel keresi és kutatja annak a bizonyos sorsszerűségnek a természetét, amelyre rábízhatná magát.

A lakásának felújítása lényegében nem más, mintha egy állatot látnánk megnyúzni és kibelezni, hogy a munka eredményeként a szemünk elé táruljon egy rettenetes fenevad: az emberi természet rejtett valója. A regény az első mondattól kezdve erről szól, nem véletlen, hogy az az ingatlanügynök, akinek segítségével az elbeszélő a lakását megveszi, nem az eladásra kínált ingatlanokat jellemzi, hanem az embereket. Olyan, mint egy pap, aki a ceremoniális aktusokra (lásd: a „kulcsok” átadása) éppen olyan nagy hangsúlyt helyez, mint az erkölcsi ítélkezésre.
A regény egyik legfontosabb jelenete a hősnőnek egy bizonyos Johnnal való beszélgetése, amire az első találkozásuk után – a sors különös szeszélyei folytán – egy évig várniuk kell. Ez alatt az egy év alatt John kitartóan keresi a nőt, mintha csak neki tudná megvallani származásának és életének különös titkait. Gyönyörűen megírt beszélgetés zajlik le kettejük között egy félhomályos étteremben, s bár lényegében mindketten mintha csak monológot mondanának, mégis párbeszédet képesek folytatni, hiszen valahol a mélységben: ők egy pár.
S ha már a „pár” szónál tartunk: finom írói fogás az is, hogy milyen érdekes ellentétpárok képezik ennek a szigorú következetességgel megkomponált szövegnek a sarokpontjait. Ezek az ellentétpárok rímelnek egymásra a regényen át: férfi és nő, otthon és messzeség, házasság és válás, vidék és nagyváros, egyedüllét és kapcsolat, fogság és szabadság, hazugság és igazság, stb.

Rachel Cusk egészen páratlan mélységgel merült el a mai középosztálybeli ember kívülről szemlélve biztos anyagi alapokon nyugvó életének rejtett mélységeibe. És olyan szörnyeket hozott onnan a felszínre, amelyeknek létezésével mindannyian tisztában vagyunk, de egészen addig nem tudunk szembenézni velük, míg egy „lakásban” el nem kezdjük kibontani a falakat és nem kezdünk a padló alá nézni. Komoly regény, fontos könyv a 21. század első felének jóléti társadalmáról, amely ugyancsak alapos renoválásra szorulna. Különös tekintettel azoknak a közös hazugságokból emelt falaknak a ledöntése céljából, amely hazugságokat Rachel Cusk ebben a regényében úgy tép le magáról, mint ahogyan a munkásemberek esnek neki a tapétának.
RACHEL CUSK korábbi műve: Körvonal.