Kántor Péter: Elegendő ok | Demény Péter kritikája
Eltévedünk a múlt és jelen idő között, miközben Kántor Péter utolsó verseskötetét böngésszük. Az olvasás felfüggeszti a halált, miközben kiélesíti a fájdalmat. Egész költészetére, ahogy erre is, az állandóság jellemző: egyenletes színvonal hullámvölgyek és -hegyek nélkül. Nem forradalmár volt, se nem bűvész. Inkább az a költő, aki mindenféle repedést észrevesz, mert problémává kell tenni azt, ami fölött a többség gondtalanul átsuhan.
Kántor Péter a folyamatosan jó színvonalú költők közé tartozik. Nem volt a pályáján olyan kötet, mint Parti Nagy Szódalovaglása, amely egy egész nemzedéket szabadított fel, de ha egy új könyve megjelent, az ember biztos lehetett benne, hogy abban ugyanolyan szintű verseket talál, mint bármelyik korábbiban. Nem forradalmár költő volt, hanem érett költő, a költészet vidáman melankolikus nagypolgára.
Nem véletlen, hogy eltévedek, botladozok az igeidők között, hiszen Kántor Péter nemrég halt meg, szinte azt mondhatnám: most. Az Elegendő okot a kiadó is úgy ajánlja, mint a biztos halál előtti utolsó találkozást: „Szerettünk volna még valamit együtt. / Szerettünk volna még egy kötetet együtt. / Elegendő ok ez? / Elegendő ok. / Legyen a címe: Elegendő ok”, írja Dávid Anna a fülszövegben. És a borítón levő kő is, amelyről megtudjuk a kolofonból, hogy Kántor Péter ajándéka, egyfajta sötétszürke körbeérést sugall, élet és halál egymásra utaltságát, azt, ahogyan egymásra mutatnak.
Most halt meg az ember, aki még sokunknak hiányozni fog; a költő azonban nem hal meg, amíg verset olvasnak magyarul.
A nagypolgárt egyébként úgy értettem, hogy mi sem állt tőle távolabb, mint a kispolgárság kicsinyessége; szimbólumként azonban jobb lenne valami sötét Ariel, vagy hogy kedves oroszaival példálózzak, az a Puskin, aki tudja, hogy párbajban esik el. „Macska a farkát / kergeti körbe, / sárga falevél / hullik a földre” (Egy hajó úszik). Annyira jellemző rá ez a koboldosan mélyülő hang, ez a játékosabb petőfiség. Mint ahogy annyira jellemző az is, ahogy szintén jellemző műfaját, a dalt, egy ponton „elrontja”: „Mindig állunk a parton” – ez sokkal hosszabbnak tűnik, mint a többi sor, holott csak két szótaggal hosszabb.
Ilyen apróságokkal nagy költő Kántor Péter, aki a közhelyektől sem riad vissza. „Fatörzsbe vésett szív a jel” (Fogócska) – hát ez aztán már igazán mindennapinak is olcsó! És a vers mégsem olcsó, hanem nagy, torokszorító, és nem hiszem, hogy azért, mert nem sokkal a halála után olvasom, hanem inkább azért, mert a verseibe mindig bele volt írva a mulandóság. A mindennapi mulandóság, az tehát, hogy mind meghalunk, ő is meg fog halni.
A tartalomjegyzékből megtudjuk, hogy melyik vers mikor íródott, és az utolsó év versei sem másabbak semmivel, mint az előző éveké, ugyanaz a szikár hang meséli a mindig kihagyásos történetet, ugyanaz a hang lepi meg az olvasót valamilyen hirtelenséggel, amelyre azonban nem utazik a költő, nem készít fel: na, most valami nagyot mondok, figyelj! Az ember csak dangubál: „Háború van – a koronavírus az ellenség. / Le fogják győzni, de még nem tudják, hogyan. / Még nem tudják, mikor. Az ellenség láthatatlan. / Nem szabad kezet fognod vele. Nem szabad átölelned. / Holott a barátod. A szerelmed. Az édestestvéred. / Bátorság! – Egyszer egy sorban ült a bátorsággal. / Olyan volt, mint mindenki más. Nem hasonlított senkihez se.”
Azért ez a zárás nagyon oda van téve, de mint mondtam, nem úgy, mint ahogy a bűvész csinálja, inkább úgy, mintha „valaki” (a vers címe: Valaki feljegyzéseiből) jönne-menne a világban, és egyszer csak elé kerülne ez a felismerés. Még a környezete is olyan különös: valahol Heltainál olvasható, hogy „ezek a lányok mind egyformák. Az egyik ilyen, a másik olyan.” Itt megfordíttatik a maxima, a lényeg azonban ugyanaz: ki tudja, mi a bátorság? Valami más.
Heltai naplójáról különben szép verset olvashatunk Tropeában kék a tenger címmel. Kántor Péter költészetének legjelentősebb változása a közélet elszomorodása. Amióta az Orbán-kormány gyűri az országot, azóta az ő elkolbászoló tekintete sűrűn akad meg a Duna-parton, Károlyi Mihály szobrán, és most Heltai Naplóján, mely bizonyára nem lenne akkora élmény, talán ki sem adja a Magvető, ha nem éppen az van, ami van. De mint a Károlyi-verset, ezt sem azzal kezdi, nem arra futtatja ki, hogy szidja a kormányt – ez a Brecht vagy éppenséggel a Petőfi típusú költők létmódja, nem a Kántor Péteré.
Ő ugyanúgy írja a verset, mint bármikor, mintha az anyjáról beszélne vagy a barátairól: „Háború volt éppen, ez adta a témát. / És a Naplóíró szertenézett, / egy idős úr, szájában szivarral, / honját keresgélte a hazában.” Ez a finom intertextualitás is annyira jellemző Kántorra: a „magas” klasszikust leszállítja, ide a porba, közénk, szépen és vigyázva, kis mosollyal. Nemcsak azért nem véletlen, hogy éppen Heltairól ír, mert annak idején, 2017-ben ez volt a könyvkiadás egyik ünnepe, hanem azért sem, mert Heltai attitűdjében is van valami frivol fájdalom, lelki rokonok ők, az alany és a róla jegyzetelő.
A párhuzam fájdalma is lüktet, hiszen a beszélő nagyon is tisztában van vele, hogy háborúban élni más, mint ahogy ő él, aki bármikor elmehet bárhová, és nem kell sárga csillagot viselnie. „Ma egy sokkal puhább diktatúrában élünk, / és népünknek ez a rendszer is megfelel, / vagy megfelelni látszik – több jel mutat erre, / akár tetszik ez valakinek, akár nem.” Megint ez a „valaki”, aki az utolsó vers feljegyzéseit is írja. És aki aztán oda futtatja ki a verset, hogy egy fényképész minden nap lefényképezi Tropeában a tengert, és kiteszi a képet a Facebookra. „2017. december 30. Budapest. / Olvasom a Naplóban: ’Jár a villamos!’ / Olvasom: ’A színházak megint játszanak.’ / Még egy nap, s jön az új év. Tropeában kék a tenger.” A remény szétválaszthatatlanul összefonódik a reménytelenséggel, hiszen a tenger mindig kék, és a legkevésbé sem függ az emberektől, illetve függ, de egészen másképp, mint az, hogy valakinek sárga csillagot kell viselnie, vagy hogy a többségnek megfelel, amiben él.
A többségnek mindig megfelel, amiben él, hiszen egyszerűen élni vágyik, bármi áron. Ezzel szemben a költő az, aki mindenféle repedést észrevesz.
Boldog és boldogtalan repedéseket, örül nekik vagy szomorkodik miattuk, mindenesetre problematizál valamit, amit a többség szerint nem kellene. Ezt a problematizáló attitűdöt Kántor Péter nem fellengzősen képviselte, éppenséggel „a közösbe vitte”, azt jelezte mindig, hogy ő éppúgy ember, mint az, aki olvassa a verseket, ugyanazok a szabályok érvényesek rá is. „Meleg van, és a színházból jövet a Nádor utcában este / látod, hogy a Tulipán mellett, a Kicsi Ír teraszán, a szokott / helyükön, az utolsó két asztalnál kártyáznak a taxisok, / egyszerre elmélyülten és lazán, vagyis hajszálpontosan úgy, / ahogy te szeretnél, nem épp kártyázni, de minden mást” (Mindig történik valami). Nem épp kártyázni, de valamit, ahogy ők csinálják. Ez az apró, jelentős különállás mindig jellemző volt Kántor Péter költészetére.
KÁNTOR PÉTER legutóbbi művei: Jég-öröm; Valahol itt; Egy kötéltáncos feljegyzéseiből.
