Géraldine Schwarz: Emlékezet nélkül | Benedek Szabolcs kritikája
A családi archívumban fennmaradt iratokból és levelekből kiindulva Géraldine Schwarz széles körű kutatómunkát végzett és megírta családja történetét a nácizmus hatalomra kerülésétől annak mélyreható következményéig. Az Emlékezet nélkül nagy erénye, hogy egyéni sorsokon és gondolatokon keresztül tesz fölismerhetővé globális összefüggéseket.
Családom féltett és sajnos ritka kincsei közé tartozik néhány megsárgult fotó. Például a katonaruhába öltözött, azaz inkább öltöztetett dédapámról, aki az első világháborúban az olasz fronton harcolt a K.u.K. hadseregben, majd fogságba esett, ahonnét betegen tért haza, és nem sokkal később meg is halt. Azóta se derült ki, mit jelent a nevében a rejtélyes M. betű a vezetéknév és a keresztnév között, az ő iratain még szerepelt, a nagyapáméin már nem. Egy másik fénykép a feleségét, dédanyámat ábrázolja két fiával, a nagyapám még karon ülő, azaz inkább fekvő csecsemő, talán csak én hiszem így, de meglehet, a fotó a dédapám számára készült, aki a zubbonyában tarthatta Isonzó környékén. Fennmaradt még a nagyanyám cselédkönyve is, meg a másik nagyapám ideiglenes igazolása, amelyet akkor kapott, amikor a következő világháború után hazatért az ukrajnai hadifogságból. Nem sok, alig néhány szakadozott szélű, tenyérnyi papír – mégis, bennük van az egész véres és hátborzongató huszadik század.
Könyvének megírásakor Géraldine Schwarz ugyancsak a családi archívumból dolgozott. Strasbourgban született, abban a városban, amelyért a franciák és a németek a történelem folyamán annyit küzdöttek, nem mellesleg német és francia felmenőkkel rendelkezik, úgyhogy mindkét nyelven beszél, ír és olvas. A számos nemzetközi lapnak dolgozó újságíró és dokumentumfilmes 2017-ben megjelent esszéregénye eredetileg franciául íródott, ám hamar lefordították németre, aztán angolra és más nyelvekre is. A következő évben pedig szerzője megkapta érte az Európai Könyvdíjat. Teljesen indokoltan, elvégre amiről a könyvben szó van, az az egész kontinenst érinti – de még ennél is többről van szó, nem feledkezett meg rólunk sem, akik ezt a nehezen letehető és még kevésbé feledhető kötetet olvassuk.
Felejteni persze nem kell, elvégre Géraldine Schwarz sem akar felejteni, a könyv célja ennek éppen az ellentéte: az emlékezés szükségessége, egész pontosan annak megjelenítése, hogy igenis vannak dolgok, amelyeket nem lehet a múltból kitörölni, még kevésbé megengedni, hogy kitörölve legyenek. A családtörténet az alcímben megjelöltek szerint a második világháborúval kezdődik, valójában azonban ennél messzebbre nyúlik vissza, olykor a tragédiákkal terhes huszadik század elejére, még inkább pedig a Hitler hatalomra jutását és a Harmadik Birodalom létrejöttét követő időszakra.
Géraldine Schwarz mindjárt a szöveg elején leszögezi, hogy a nagyszülei Mitläuferek voltak.
A szó jelentése társutas, ezzel illették és illetik azokat, akik közvetlenül nem vállaltak részt a náci rezsim bűntetteiből, ám elfogadták, sőt, bizonyos mértékig kihasználták a rendszer által kialakított kereteket, mi több, azokból némi hasznot is szereztek – a szerző megfogalmazása szerint „úsztak az árral”. Nagyapja, Karl Schwarz például az addig meglévő vállalkozásai mellé a kristályéjszakát követően megvásárolt egy másikat is, amely addig egy zsidó család tulajdonában állt, ők azonban a hatályos birodalmi jog szerint már nem birtokolhattak többé ilyet, és Amerikába készültek emigrálni. Különböző tragikus okok miatt végül nem jutottak el oda.
A családi archívumban fennmaradt iratokból és levelekből kiindulva Géraldine Schwarz széles körű kutatómunkát végzett: nemcsak saját famíliájának ügyeit járta körül, hanem többek között a fentiekben érintett zsidó család sorsát is. Kiderült, hogy csupán egy tagjuk élte túl a holokausztot, aki aztán a jóvátétel jog által biztosított lehetőségével élve a háború után perbe szállt egykori vagyonáért. Ugyanakkor Schwarzék sem nevezhetők teljesen a náci rezsim haszonélvezőinek, hiszen például kibombázták őket az otthonukból. Utóbbi kapcsán a szerző felveti azt is, hogy a háborús bűnök sorában nem szokták emlegetni a szövetségeseknek a német civil lakosságot sújtó szőnyegbombázásait, habár kétségtelen, hogy az egyenes következménye volt Hitler vérgőzös politikájának.
További kérdésként jön, hogy a szövetségesek a zsidó szervezetek kérései ellenére miért nem támadták a haláltáborokba vezető útvonalakat, illetve helytálló-e az a magyarázat, miszerint észszerűbbnek látszott más célpontokra fordítani a muníciót, abban bízva, hogy ezáltal hamarabb véget ér a háború. Mint ahogy azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy Németország, pontosabban a későbbi NSZK minél előbbi talpra állítása elemi érdeke volt a szövetségeseknek – ide nem értve természetesen a Szovjetuniót –, éppen ezért a felelősségre vonás is viszonylag hamar lezárult, és az idő folyamán a nácivadászok hálója is egyre lazább szövésűvé vált.
Nemcsak közvetlenül a háborút követő viszonyok kapcsán kapunk alapos és mélyreható, okokat és indokokat egyaránt feltérképező betekintést, hanem a későbbi évtizedeket is felöleli. Ideérte például a RAF terrorakcióit, vagy azt, hogy mit gondoltak a német szövetségi hadseregben a Wehrmachtról, illetve a német egyesítést követően hogyan kezdtek viszonyulni a náci múlthoz a hajdani NDK területén, ahol az államszocializmus alatt az volt az álláspont, hogy mindenki antifasiszta, és a keletnémeteknek semmi közük a Harmadik Birodalomhoz.
Mivel a szerző anyai ágon francia származású, abba is belekukkanthatunk, hogy miként gondolkodtak arrafelé a Vichy-féle Franciaországról, amely a francia állami kontinuitás álságos magyarázatára hivatkozva lepaktált és kollaborált Hitlerrel – utóbbinak a tényével elsőként (legalábbis Géraldine Schwarz szerint) Chirac elnök volt hajlandó a maga teljességében szembenézni. (Különösen érdekes a kötet „emlékirat-fejezete”, amelyből az derül ki, milyen volt a pompakedvelő, katolikus francia és a puritán, protestáns német kultúra metszetében felnőni.)
A kötet nagy erénye, hogy egyéni sorsokon és gondolatokon keresztül válnak fölismerhetővé a globális összefüggések.
A családi archívumból újabb és újabb fényképek és iratok kerülnek elő, amelyekből világossá válik, hogy a történelem elől nem lehet elbújni. Mert ugyan megkísérelhetünk bezárkózni a saját életünkbe, és gondolkodhatunk úgy, hogy mindaz, ami a házunk falain kívül zajlik, bennünket nem érint, ám ettől még ugyanúgy a rendszer és a történések részesei vagyunk, mi több, nemcsak azok hatnak reánk, hanem mi is reájuk.
Géraldine Schwarz vizsgálódásainak egyik fontos megállapítása, hogy amennyiben a német nép nem bizonyul végzetesen passzívnak, Hitlert bizonyos pontokon meg lehetett volna állítani, elvégre pár alkalommal visszakozott, amikor észlelte, hogy ellenállásba ütközik. Csakhogy a németek inkább szemet hunytak, miután jól jött nekik az a korábban nem tapasztalt gazdasági és életszínvonalbeli fejlődés, amely a Harmadik Birodalom létrejötte és a világháború kitörése közötti években kétségkívül tetten érhető volt. Azzal azonban nem számoltak, hogy ennek milyen ára van – pontosabban kényelmesebb volt nem számolni vele.
És itt jön a másik kulcsállítás, amely miatt különösen figyelemre méltó ez a kötet. Géraldine Schwarz szerint a Harmadik Birodalom, illetve a hozzá való viszonyulás története arra késztet bennünket, hogy „azokon a szociálpszichológiai mechanizmusokon gondolkodjunk, amelyek kritikus helyzetben arra ösztönzik az egyént vagy csoportot, hogy az események sodrában elveszítse egyéni akaratát, és félelemből, megalkuvásból, közönyösségből vagy szándékos elvakultságból bűntárssá váljon. A történelem ugyan nem ismétli önmagát, ezek a mechanizmusok viszont annál inkább.” Az utóbbit aláhúzó példák sorában Géraldine Schwarz napjaink Magyarországát is nevesíti.
