N. Kósa Judit: Nagykörút | Révész Sándor kritikája
Idén ősszel ünnepelte 150. születésnapját a Nagykörút, Budapest fő ütőere. Másfél évszázada húzták fel az első épületét, bár még bő három évtized kellett ahhoz, hogy elkészüljön, és elinduljon rajta a regényekbe illő, pezsgő élet. A várostörténészként is ismert N. Kósa Judit könyve végigköveti azt a folyamatot, ahogy a külvárosi kertek helyén felépül a jól ismert széles bulvár. Mesél a házairól, lakóiról és építtetőiről.
A városszéli recenzens kiadós napi sétái kivezetnek a városból. A Nagykörút olvasása közben megpróbáltam elképzelni, milyen lenne, ha itt, a város peremén túl, az illegális hulladékkal szennyezett erdőcskék vonalában, a Soroksár határában sorakozó fóliasátrak helyén, a Tesco gyáli logisztikai központját elsöpörve új, góliátkörútat terveznének a semmibe, hogy egy-két évtized alatt megteljen házzal és élettel, magára húzza a régi és új városi, polgári funkciók gazdag együttesét, és új szíve legyen a hevesen terjeszkedő településnek. Mint amilyen volt a szintén semmibe tervezett Nagykörút egykoron. És akkor átéltem a hiányt, hogy én ilyet már átélni nem fogok soha. A világ tele van 8-10-20 milliósra duzzadó városokkal, amelyek kétmilliós magját átölelheti még ilyen gigakörút, de Budapesten efféle már nem lesz. Az M0-n túl nincs élet, mint ahogy az M0-n sincs élet, csak forgalom.
Nem is hiányzik ez az elképzelt, óriási metropolis, csak az új élet születésének, az új ország- és városteremtésnek az izgalma, ami a kiegyezés utáni Gründerzeit nemzedékének, az egyesült Budapest első generációjának megadatott, amikor lakosainak majd fele bevándorló, új életet kezdő, fölfedező fővárosi volt, és a lakossága pár évtized alatt több mint a háromszorosára nőtt, nyelvet, szellemet, léptéket váltott.
Ez a könyv visszavarázsol ebbe a korba, és végigkalauzol azon a másfél évszázadon, amelyben a Nagykörút kiemelkedett a semmiből, kiemelkedett a városból, majd visszasüppedt bele, olyan közlekedési csatornaként, amely már csak méretében, csupán mennyiségileg jelent többletet, és amelyben a városi funkciók immáron nem összesűrűsödnek, hanem megritkulnak. A szépírásnak van egy nem-fikciós változata, amit a legjobb tollú újságírók művelnek. Ha egy ilyen újságíróban egy fáradhatatlan várostörténész gőzhangya is dolgozik, akit nemcsak a minden részlet minden részlete után kitartóan kajtató kíváncsiság hajt, hanem a szórakoztatva tanító pedagógiai rajongás is feszít, akkor jöhet létre egy ilyen könyv, mint ez.
Az alcím sugallata szerint (Történelmi séta Pest főutcáján) olyasféle hangulatokból és anekdotákból összeszőtt könyv lenne ez is, mint amilyet Szerb Antal, Porzó (Ágai Adolf) vagy Krúdy írt a városról, és félig olyasféle is. De nem egészen.
Hangulatosnak hangulatos, anekdotikusnak anekdotikus, helyenként még érzelmes is, de benne van egy szakszerű történelmi monográfia anyaga, és a sok-sok anekdota, családtörténet, arcképvázlat, épületleírás ebbe ágyazódik bele.
A Nagykörút geneziséről szóló fejezet után egy tematikus és egy szisztematikus blokk következik. A tematikus fejezetek a bulvár építtetőiről, házak és a közüzemek működéséről, lakásainak tulajdonságairól, aztán a közlekedéséről, vendéglátóhelyeiről, üzleteiről, mozijairól szólnak. Az öt szisztematikus fejezetben pedig végigmegyünk házról házra az öt részre tagolt körút több mint négy kilométerén, a Jászai Mari tértől a Boráros térig. Utána még van egy kis fejezet, amelyben a szerző, N. Kósa Judit becses ismerősei idézik fel a Nagykörúthoz kötődő emlékeiket.
Kalapemeléssel említendő a két érdemes szerzősegéd, a vendéglátós fejezetet író Saly Noémi és a közlekedési fejezetet jegyző Legát Tibor, a témakör közismert megszállottjai. A Nagykörút templomairól nem esik szó, mert ott ilyen nincs. Vajon soha, senkinek nem jutott eszébe templomot építeni a bulvárra? Pont azt nem? Pont oda nem? Lehet ennek valami sajátos oka? Ez a könyv abban is tudatosítja, aki – mint a recenzens – soha nem élt a Nagykörút tájékán sem, hogy a bulvár világát mégis át- és megélte fővárosi létezésének évtizedei során. Annyi házához, üzletéhez, etető, itató és szórakoztató részéhez van köze, annyi filmet és színdarabot látott itt, annyiszor átrobogott rajta, annyiszor indult innen, érkezett meg, dolgozott erre, kötötték ide teendők, találkozások, hogy szinte mindenhez személyes köze van, amiről a könyv négyszáz oldalán szó esik.
Fölforgatja az ember leülepedett képzeteit a történelmi mélység. Például Arany János Híd-avatását bizonyára mások is úgy játszották le a fejükben, hogy a város tört életei a környező utcákból lépnek fel a hídra, holott arrafelé még semmilyen város nem volt, amikor a „komoly hit” és vidám zenével parádézó körmenet a Szent Margit nevét viselő hidat felavatta. Csak mező, sár, elszórt viskók, gőzmalom és cukorfinomító.
Soha nem jutott eszembe az sem, hogy a Margit hídról nem lehetett mindig elérni a Margitszigetet. Hiszen a sziget kedvéért építették tört vonalban a hidat, gondoltam én.
A Nyugati pályaudvart (illetve a szerepét betöltő indóházat), ahová ma a városon belülről fél óra alatt visz el a Lajosmizséről induló döcögő, még jócskán a városon kívül érték a Nagykörút tervei. Amikor azt olvastam, hogy „a körúti házakban legalább az első emeletig szőnyeg futott a főlépcsőn”, rögvest közelebb jött a Kalabuhov-ház és Preobrazsenszkij professzor Bulgakov Kutyaszívéből, aki a ház szükségszerű pusztulását abból vezeti le, hogy a „proletár-uralom” elvitte a főlépcsőről a szőnyeget: „Miért szedték fel a szőnyeget a főlépcsőn? Csak nem Karl Marx tiltja meg, hogy szőnyeg legyen a lépcsőn?” Soha nem jutott eszembe, hogy Pesten is volt szőnyeg a bérházakban. Az én életemben már nem létezett ilyen. Nem is tudtam volna szőnyeget képzelni egy gangos pesti bérház lépcsőjére.
A Nagykörút az olvasó számára ezentúl tele lesz a régmúltnak a könyvben feltámadt személyiségeivel. Az EMKE-házról eszébe jut majd kilencvenéves építtetője, Szelényi Lajos, aki egész hatalmas vagyonát jótékony célra végrendelte, és vagy négyszáz ember próbálkozott tizenkilenc éven át azzal, hogy abból az örökségből kipereljen magának valamit. Mire az a vagyon az utolsó bírósági ítélet után elkezdhetett jótékony célra dolgozni, már rég felnőtt, ha felnőtt, az összes árva, akinek az életén könnyíthetett volna. A körutat egyébként a nagyvilág építtette nekünk. A költségek kétharmadát a pesti bankok által kibocsájtott zálogleveleken keresztül francia, német, olasz, holland, belga, svájci és osztrák befektetők állták, és igen jól jártak.
A névmutató természetesen tele van idegen hangzású nevekkel. A fent említett Szelényi is Stessel Lajos volt eredetileg. A Nagykörút tervezése idején Pesten még többen tudtak németül, mint magyarul. Számos esetben szó esik a bulvár építtetőinek, háztulajdonosainak, vendéglőseinek, mozisainak, kereskedőinek német vagy zsidó származásáról. Azt is megtudjuk, hogy épületei hatodát csillagos háznak jelölték ki 1944-ben.
Mégis jó lett volna egy összefoglaló fejezet arról, hogy a német és a zsidó kisebbség nagyjából milyen arányban vette ki a részét a Nagykörút építéséből és gazdaságából.
Nem csak olvasni-, hanem bámulni való is épp elég akad a Pintér József által remekbe szerkesztett, szép és főleg informatív fotók tömegét kínáló kötetben. Bizony kellene ilyen könyv a Sugár (Andrássy) útról, a Kossuth-Rákóczi-Kerepesi útról, a Kiskörútról…
