Ben Wheatley: A Manderley-ház asszonya | Gyenge Zsolt kritikája
Hatalmas angol birtok sötét titkai közt gyötri a testet-lelket összezsugorító szorongás a törékeny hősnőt. Egy többre érdemes filmes színtelen-szagtalan adaptációja a Netflixen.
Az önbeteljesítő szorongásról szól Daphne du Maurier 1938-as regénye, A Manderley-ház asszonya. Arról, ahogyan a kóros önbizalomhiány és a fojtogató kisebbrendűségi érzés végül csak megteremti azt a társas helyzetet, amelyben az érintett immár valóban kevesebbnek érezheti magát a többieknél. De főleg megteremti Rebeccát, azt a maga valójában soha meg nem jelenő kísértetet, akinek nevét a regény és a belőle készült filmek eredetiben viselik. Ráadásul a történetből nem lehet nem kiolvasni egy olyan arisztokráciával szembeni közvetett kritikát, amely Marie Antoinette-i naivsággal nem képes felfogni, hogy egy kívülállónak miért olyan nehéz egy kisebb várkastélynyi háztartást és az ahhoz méltó társasági életet vezetni.
A sztori által létrehozott élethelyzet talán legmegrázóbb rétege pont az a mindennapi keserű tapasztalat, amely során a szegény sorból származó új feleség a maguk módján jóindulatú rokonok, szomszédok és ismerősök szavain és gesztusain keresztül szembesül a bele nem születettség áthatolhatatlan falával. Majd szép lassan rájön arra, hogy ilyen szituációban az egyetlen élhető stratégia önmagának és világgal szembeni önálló álláspontjának vagy akár ízlésének teljes felszámolása. Végül már akkor is, amikor az őt körülvevő, korábban csak arisztokrata misztikumnak tűnő titokzatosságról kiderül, hogy feltételezhetően gyilkosságot rejteget.
Ködös-angol bánatát napfényes dél-franciaországi üdüléssel gyógyítgató középkorú özvegyemberrel hozza össze a sors Monte-Carlóban a nem véletlenül végig névtelenül maradó fizetett társalkodónőt. A szegény, nemrég apját is elvesztett kora huszonéves lányt, akit idős és házsártos úrnője műveletlensége és társaságbéli tapasztalatlansága miatt folyton megaláz, lenyűgözi a rejtélyes zárkózottságában is vonzó férfi érdeklődése. Ezért annak meglepő házassági ajánlatára – mely a jólét mellett a megalázó helyzetből való kiszabadulás ígéretét is hordozza – azonnal igent mond. Maxim de Winter azonban a hírneves Manderley-birtok ura, ahova a sokhónapos nászút után végül csak vissza kell térni, és ahol a fiatalasszony a környezettel szembesülve szép lassan újra átéli a haszontalanság és a kívülállóság gyomorszorító érzését. Az előző, csak szuperlatívuszokban emlegetett, minden tekintetben nagyszerűnek tűnő feleség árnya pedig csak nem akar eltűnni.
Az arisztokrácia köreiben játszódó angol kosztümös regények, filmek és sorozatok egyik legfontosabb visszatérő toposza a fent-és-lent narratíva – e sorok írója számára ennek legnagyszerűbb példája Altman 2001-es Gosford Parkja. Az ilyen struktúrákban az urak világával párhuzamosan (időnként azzal szemben) mindig megjelenik a személyzet élettelibb, ám az alávetettség interiorizálása miatt a hierarchiát bebetonozó környezete és szemlélete. Történetünkben ennek iskolapéldája a harmadik kulcsszereplő, a mindenható intrikus Mrs. Danvers. Az őt alakító Kristin Scott Thomasé az egyetlen értékelhető teljesítmény a Netflix új produkciójában.
Talán meglepően sokat foglalkoztunk eddig a történet – és közvetetten a regény – ügyével, ennek oka, hogy jelen írásunk tárgya egyike a két, meglehetősen szöveghű filmes adaptációnak. A most bemutatott Netflix filmet megelőzően a regény megjelenése után két évvel nem más, mint Hitchcock vitte vászonra a halála után is élet-halál úrnőjeként jelenlévő Rebecca történetét, és a két adaptáció összehasonlítása sok tanulsággal szolgál. Amint fentebb jeleztük, a regény középpontjában az önemésztő szorongás áll, Hitchcockot ennek megtartása mellett – életművéhez hűen – az esetleges gyilkosság rejtélyessége érdekelte igazán. Hogy mi volt az, amit a jobb sorsra érdemes Ben Wheatley kiolvasott a regényből, az sajnos a jellegtelen új filmet nézve nem derül ki. Pedig lett volna muníció az alapanyagban, ugyanis igazi kihívás lett volna filmre vinni a regény végig egyes szám első személyben elmesélt belső, önvizslató szemszögét.
Az 1940-es verzió érdekessége, hogy Hitchcock mester korai korszakában készült, amikor Hollywood stúdiómoguljai között ő legfeljebb szokatlanul tehetséges mesterembernek számított, ám a filmben a szűk keretek (készen kapott forgatókönyv, stúdiósztárok) ellenére képes megcsillogtatni zsenialitását. Egyrészt a némafilmet alig egy évtizede maga mögött hagyó korabeli színjátszás porosságán is áttűnik a gazdag és árnyalt színészvezetés. Az akkoriban szupersztárnak számító Joan Fontaine-nek mintha kevésbé derogált volna a körömrágásig gyötrő szorongás és a társadalmi státuszból és életkorból fakadó kettős alárendeltség megjelenítése, mint most a leginkább a Downtown Abbey sorozatból ismert Lily James-nek. Fontaine és Laurence Olivier kettőse nem csak a regénybelihez közelebbi életkorkülönbség miatt találóbb, hanem azért is, mert Hitchcock segítségével néhány olyan lenyűgöző, szavak nélkül is oldalakat kitöltő jellemrajzokat szempillantás alatt megelevenítő gesztusjátékot varázsolnak elénk, amelyek ma is színészmesterség-órák tananyagai lehetnének.
Másrészt Hitchcock még egy ilyen bérmunkában is meg tudta villantani a mozgóképes kifejezőeszközök zsigeri hatást keltő használatát, ami még a banálisabb jelenetek virtuóz kameramozgásaiban is tetten érhető néha. Ám az igazi különlegesség egy általa kitalált jelenet, amelyben egyik este a fiatal pár immár a manderley-i kastélyban megnézi a nászúton készült amatőr filmeket. A lesötétített könyvtárszobában a zúgó vetítőből hátrafele kiszűrődő fény villódzásának segítségével Hitchcock optikailag teszi jelentéktelenül elhalványodóvá, bizonytalanul pislákoló fénylénnyé az egyre inkább önbizalmát vesztő fiatalasszonyt.
Ehhez képest az új adaptációban egyedül a jelmezbál és a megdöbbentő kosztüm jelenete sikerült drámaibbra, mint elődjében.
Ebben a formájában az új adaptáció legfeljebb a lusta olvasók regényélmény-pótlására vagy a nem túl igényes nézők álmatag vasárnapi időtöltésére alkalmas.
Igazából érthetetlen, hogy a horror zsánerének kreatív és szerzői jellegű, érzékeny újragondolásával hírnevet szerző Ben Wheatley (nálunk talán a 2012-es Vérturisták a legismertebb munkája) a pénzen kívül miért vállalta ezt a feladatot.
Így persze ez leginkább az aprópénzre váltott tehetség esete. Ám egy tágabb összefüggésre is rávilágít. Szomorú kilátás ugyanis, ha korunk egyik legfontosabb, felemelkedőben lévő filmgyártója, a Netflix szigorúbb korlátokat szab a művészi kreativitás kifejeződésének, mint a korabeli Amerikában a kizsákmányolás és minden fölötti pénzhajhászás szimbólumának tekintett klasszikus Hollywood.
(A MANDERLEY-HÁZ ASSZONYA, angol romantikus dráma, 121 perc. Rendezte: Ben Wheatley. Szereplők: Lily James, Armie Hammer, Kristin Scott Thomas. Írta: Jane Goldman.)
