Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé | Miklós Gábor kritikája
Az éhezés és a kétségbeesés pusztáin tart a különös szerelvény Kazanyból Szamarkand félezer rongyos és éhező utcagyerekkel. Egy mindenre elszánt bolsevik a parancsnoka, akinek csak pár segítője van. Ez Guzel Jahina legutóbbi könyvének zanzásított története, de a Szerelvény Szamarkand felé sok minden másról is szól. Például Oroszország múltjáról és terheiről, amelyet cipel magával ma is.
Helikon, 436 oldal, 5499 Ft
Most kell jó orosz könyveket olvasni! Igen, épp most, és nem csak azokat, amelyek politikailag teljesen korrektek, tehát megfelelnek a háborúval és az orosz birodalmisággal kapcsolatos politikailag korrekt elvárásnak. Mármint az ún. nyugati értelmiségi cenzorelvárásokra gondolok, amelyek – bocsánat – bolsevik túlbuzgalommal vetik magukat rá minden jelre, amelyben akár a múltban is valamiféle olyan eltévelyedést fedeznek fel, ami ma akár igazolásul szolgálhat az orosz állami propaganda tébolyához. Az ilyenek kitörölnék a világirodalomból, betiltanák Puskint, Dosztojevszkijt, Bulgakovot, de még Joszif Brodszkijt is a tévelygőnek nyilvánított verseikért, szövegeikért. Zsenik is írtak vad marhaságot, vagy vallottak időnként tébolyult nézeteket.
Dehát hogyan akarjuk megérteni a megérthetetlent, az irracionális vadságot, amely most történik, ha nem olvasunk orosz irodalmat? Mert az sem igaz, amit Fjodor Tyutcsev írt rongyosra idézett versében, hogy Oroszországot nem lehet megérteni, csak hinni lehet benne. Honnan kapnánk fogalmat az orosz társadalomról, az orosz ember gondolkodásáról, hitvilágáról és tévelygéseiről, ha nem az irodalmukból? Az ukránokat sem érthetjük meg, mert ők is az orosz klasszikusokon nevelkedtek, legfeljebb azok ellenében határozzák meg magukat. Arról nem is beszélve, hogy milyen élményektől fosztjuk meg magunkat, ha nem olvasunk orosz könyveket.
Ilyen nagyon orosz könyvet írt a tatár születésű, oroszul író Guzel Jahina. Az írónő az elmúlt években valósággal berobbant az orosz és a világirodalomba egymást követő regényeivel. Első kötete a 2015-ben megjelent Zulejka kinyitja a szemét volt, amellyel minden lehetséges orosz irodalmi díjat besöpört, majd ezt követte A Volga gyermekei címet kapott regény. Most pedig, egy évvel az orosz nyelvű kiadást követve a magyar olvasó is kezébe veheti a harmadik regényt, a Szerelvény Szamarkand felét, ismét Soproni András értő fordításában.
Egy megrendítő, nagy utazás (FOTÓ: dreamstime.com)
Mind a három Jahina-könyv történeti és családregény egyszerre. Családregény annyiban, hogy Jahina a maga nagyszüleitől örökölt történeteit is beemelte a hömpölygő elbeszélésekbe, amelyek az oroszországi 20. század elképesztő és embertelen fordulatait mutatják be. A Zulejka az ún. „kuláktalanításról”, a gazdagnak minősített paraszti réteg elleni kegyetlen akcióról szól. Egy ilyen alkalommal Jahina egyik nagyanyját családjával együtt telepítették ki több ezer kilométerre. A Volga gyermekei a Volga mentén élt német telepesek tragédiájának történetét meséli el, egyúttal egy nemzeti-kulturális közösség felszámolásának, eltűnésének regénye is. Jahina nagyapja iskolai némettanár volt, ez a világ így került hozzá közel. A másik nagyapja viszont a húszas években utazott egy olyan vonaton, amely az éhínség elől a viszonylag jól ellátott Közép-Ázsiába menekített gyerekeket Tatárföldről. Egy ilyen nagy utazás története a legújabb regény.
A regény elején Gyejevet (nem tudjuk meg sem az apai, sem a keresztnevét, az életkorára is csak következtethetünk, húszas évei elején járhat), a szállítási részleg avagy parancsnokság tagját azzal bízza meg Kazanyban a parancsnoka, hogy vigyen el egy erre a célra összeállított szerelvényen ötszáz éhező gyereket a Volga mentéről a turkesztáni Szamarkandba. A szerelvény felszereléséről, ellátásáról, személyzetéről neki kell gondoskodnia. Ehhez kap egy felhatalmazást és mellé rendelnek egy komisszárt. Ő Belaja, a történet másik fontos hőse, a Gyejevnél pár évvel idősebb nő. Belaja is árva, egy monostorban nevelkedett, így lett maga is nevelő, majd a Gyerekbizottság munkatársa.
Ez az a szervezet, amelyet a hatalom azért hozott létre, hogy a polgárháború után elárvult, otthontalanná lett, s csapatokban kóborló gyerekeket megmentse, visszavezesse az éppen radikálisan átalakuló társadalomba.
Az orosz utakat, városok utcáit ugyanis ekkor már ellepték az éhező gyerekek, akiket „gondoskodás, felügyelet nélkülieknek”, orosz műszóval bezprizornyikoknak hívtak. Ők olyan telepekre kerültek, mint amilyet a ma méltatlanul kezelt Anton Makarenko is vezetett. A bizottság vezetője ekkor a lengyel születésű bolsevik forradalmár Feliksz Dzerzsinszkij volt, a Cseka rövidítésű szovjet politikai rendőrség és kémszolgálat alapítója.
Az éhezés több ezer gyermeket érintett
A rettenetes gyermekéhezés, a tömeges árvaság a regény egyik fő témája. A gyerekek tragédiája persze csak egy nagyon vérlázító része volt annak a számunkra ma már nehezen elképzelhető kaotikus állapotnak, amely a húszas évek elején uralta Oroszországot. A polgárháború 1923-ra formálisan véget ért, de béke nem volt. A korábbi rendszer szétesett, új nem állt a helyére. A vidék is hadszíntérré vált. A bolsevik hatalom szinte a teljes gépezetét bevetette, hogy működtetni tudja a hadikommunizmust, legalább annyira, hogy a nagyvárosok lakóit, a munkásosztályt elláthassa élelemmel. Így rabolta le az orosz vidéket, amelyet a korábbi világháborút követő polgárháború után egymást követő járványok, mindenféle természeti szerencsétlenség és politikai háborúskodás sújtott.
Jahina nagyon jó, ha a folyamatos háborús állapotot, s ennek az emberi tudatra való hatását kell érzékeltetni. Az éhínséget, valamint az éhezés változatos testi megjelenését pedig különösen megdöbbentő erővel írja le.
A család nélküli, bandákba verődött gyerekek megpróbáltatásait, világát még erősebb színekkel festi. Gyejev és Belaja feladata, hogy egy kazanyi gyermekotthonból elvigyenek ötszáz éhező gyereket, és a több ezer kilométeres úton életben tartsák őket, amíg elérnek a kenyérrel és gyümölcsökkel teli Turkesztánba. A parancsnok érzelmes ember, képtelen a hivatali szigorra, minden éhező gyereket elvinne magával. Dacol a komisszár és a bölcs felcser tilalmával, és az otthonból elviszi a haldoklókat is. Később az út során kóbor kölyköket vesz fel, így tartja fenn a szerelvény eredeti, ötszázas létszámát.
A remény városa: Szamarkand
Az utazás egyben kegyetlen kaland is. A szerelvény hiányos ellátmánnyal indul, Gyejevnek azonban folyamatosan kell gondoskodnia kell az éhezők ellátásról. A vonatnak fűtőanyagra és vízre van szüksége, a gyerekeknek gyógyszerre, élelemre, néha húsra, tejre, neki pedig mindezt az elképzelhetetlen hiány és zűrzavar körülményei között kell megoldania. Egy olyan világban, ahol megszűnt a pénzgazdálkodás, a kereskedelem gyakorlatilag tilos, még a morzsákra is a Cseka és a hadsereg vigyáz. A parancsnok a feladatot teljesíti, az ötszáz gyerek megérkezik Szamarkandba.
A történetben rengeteg a küzdelem és a feszültség, miközben nincsenek igazán „rossz emberek”. Gyejev gyerekmentő fanatizmusa nem hiábavaló, gyakran teljesen váratlan alkalmakkor és emberektől kap segítséget. Mellé állnak a hozzá hasonló csekisták, a begyűjtő osztag parancsnoka, sőt még a vasutasok is. Váratlan szolidaritásban részesül egy ellenforradalmár kozák csapattól, majd a turkesztáni baszmacsok muzulmán harcosaitól.
A drámai képek néha izgalmas kalandokkal, filmszerű jelenetekkel váltakoznak. Megrendítő a képsor, amelyben a kozák csapat a gyerekvonat eredetileg mozgó kápolnavagonjában vesz részt ortodox liturgián. Gyejev, a hithű kommunista dühöng a vallási szertartás miatt, de megadja magát, mert a kozákok kisegítik őket. A misszió még egy segítséget kap, ezúttal a közép-ázsiai muzulmán „ellenségtől”. Ez a fejezet is valóságos filmjelenet. A parancsnok lelkes kommunista hite különös megvilágítást kap a komisszár sokkal bürokratikusabb, intézményi szemlélete mellett.
A sztálinizmus ismét egyre népszerűbb
Főhőseinkről azonban nem lehet elmondani, hogy makulátlanul „jóemberek” lennének. Ez a szerep a mellék hősöknek, Bugnak, az öreg felcsernek és Fatimának, a magasan iskolázott tatár nőnek jut. Ők azok, akik a maguk életpéldájával, bölcsességükkel szinte átértelmezik Gyejev világát és küldetését. A parancsnok a polgárháború kegyetlenséggel zsúfolt világából cipeli magával a személyes felelősség terhét. Nem tud szabadulni azoktól az esetektől, amikor maga is részese, de legalábbis tanúja volt a forradalom nevében elkövetett szörnyűségeknek. A regény tele van szörnyű epizódokkal és szívszaggatóan érzelmes jelenetekkel.
Nem lenne orosz regény, ha Jahina nem illesztene a történetbe olyan víziókat, életfilozófiai üzeneteket, amelyek megjelentek korábbi regényeiben is.
Lev Tolsztoj mai tanítványa ebben. Egyúttal gondos kutató is. Sok olyan forrásból merít, amelyeket pár évvel az éhínség után vetettek papírra a túlélők. Olvasott egykori újságcikkeket, a bezprizornyik-világról szóló leírásokat, a bandákban kószáló gyerekek sajátos bűnözői kultúráját és nyelvét rögzítő kutatásokat.
Még csak részleteket olvastam tavaly ebből a könyvből az orosz interneten, amikor Jahina interjút adott nekem. A beszélgetést a Népszava közölte, s ebben főleg arról kérdeztem, mi az oka, hogy munkássága a korai szovjet korszakra összpontosul? Miért tartja fontosnak, hogy felelevenítse ezt a világot, különösen, amikor a sztálinizmusnak növekszik Oroszországban az ázsiója.
Guzel Jahina
Guzel Jahina akkor így fogalmazta meg a Szerelvény Szamarkand felé lényegét: „A harmadik regényben az volt a szándékom, hogy ne csak az éhező gyerekek megmentéséről szóljon a történet, de a szovjet jelenség lényegéről, kettősségéről. A szovjethatalom első évtizedeiben gyakran ugyanazok az emberek hajtottak végre bűnöket és hőstetteket: öltek a polgárháborúban, elkobozták a gabonát és ezzel a parasztokat tényszerűen éhhalálra ítélték, az állami erőszakszervezetekben szolgáltak, azaz részt vettek a tisztogatásokban. Eközben ugyanazok valódi hősök is voltak: mentették az éhező gyerekeket, harcoltak a keleti nők felszabadításáért, feláldozták magukat a második világháború frontjain. Akkor kik ezek az emberek – gyilkosok vagy hősök? És miként tekintsünk rájuk, ha az egyértelmű értékelés lehetetlen? Ez a Szerelvény Szamarkand felé fő kérdése.”
GUZEL JAHINA korábbi művei: A Volga gyermekei; Zulejka behunyja a szemét
