Jü Hua: Élni | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Még nem emlegetjük őket Atwooddal vagy Franzennel egy sorban, de a kínai szerzők már itt vannak, megérkeztek, és megérdemelten kérik a figyelmünket. Jü Hua vérbő, sodró regénye, az Élni nem véletlenül hódította meg a világot.
Ha nem európai szerzőt olvasok, még inkább odafigyelek a részletekre. Hogyan építenek fel egy karaktert, mit hangsúlyoznak ki és mit hallgatnak el, hogyan követik egymást a mondatok, miről és miként beszélnek. Szeremcsére ma a 21. század elején már az irodalomban sem számít semmi egzotikumnak, ahogy száz-kétszáz évvel ezelőtt. Miként repülővel, úgy a könyvekkel is hipp-hopp a föld másik felén landolhatunk. Az utóbbi években például már a magyar olvasók előtt is szélesebbre tárult a kínai irodalom kapuja, hiszen Jü Hua mellett a 2012-ben Nobel-díjjal kitüntetett Mo Yan (más átírásban: Mo Jen) is rendszeresen jelenik már meg a könyvesboltok polcain. Előbbinek az Élni immár a negyedik, utóbbinak az Élni és halni végkimerülésig már a harmadik magyar nyelvű kötete, regénye. Ha egyelőre még nem is emlegetjük őket Atwooddal vagy Franzennel egy sorban, de már itt vannak, velünk vannak, és várják, hogy felfedezzük őket.
Az áttörést vagy a nagyobb figyelmet a 2008-as budapesti könyvfesztivál hozta el, akkor Kína volt a rendezvény díszvendége, s ekkor nem csak antológia (a Modern Dekameron sorozatban 20. századi írók egész sora mutatkozott be), de számos könyv is megjelent. Rá két évre pedig már Jü Hua nagyregényét is kézbe vehettük (Testvérek), majd némi meglepetésre Mo Yan Nobel-díja is hozzájárult ahhoz, hogy a kínai irodalom felé forduljon a világ és vele a magyar olvasó is. Persze, mint Kína esetében sok minden, ez sem egészen egyértelmű. Azt tudjuk, hogy ők igazából Yant tartják az első valódi kínai Nobel-díjasnak, hiszen a 2000-es díjazott, Kao Hszing-csien már francia állampolgárként kapta meg a rangos elismerést, és ő mindig is szálka volt a kommunista hatalom szemében.
Ilyen szálka volt Jü Hua is, hiszen műveiben bizony kíméletlen részletességgel számol be Mao Ce-tung kulturális forradalmáról, annak groteszk regényekbe illő eseményeiről és kegyetlenkedéseiről. Kína tíz szóban című könyve, amelyben cenzúra nélkül beszél az ottani élet és társadalom mindennapjairól, eleinte nem is jelenhetett meg, csak Tajvanon. Aztán persze később a világ minden táján is. Mára ő lett a rangos díjakkal elhalmozott legismertebb kínai író (a kínaiak inkább a szervilisebb Mo Yan mellett kardoskodnának).
És most már végre az 1993-ban kiadott első regénye is olvasható magyarul. Az Élni világhírét a remek szöveg mellett az is megalapozta, hogy már egy évre rá megfilmesítették. Csang Ji-mou adaptációja Cannes-ban mutatkozott be és versenyben volt az Arany Pálmáért, de végül csak a brit BAFTA-jelölését váltotta díjra a Legjobb nem angol nyelvű film kategóriájában. (Csang egyébként Mo Yan regényének, a Vörös cirokmezőnek a megfilmesítésével szerzett világhírt 1987-ben, amikor az adaptációval elnyerte a berlini Arany Medve-díjat.)
A regény hamar lebilincseli az olvasót a maga frivol, hogy is mondjam, naturalizmusával. A történetet elmesélő Fu-kaj, apja jellemzését például a kakálási szokásaival kezdi, és milyen érzékletesen (Zombory Klára tolmácsolásában: „Mindennap alkonyatkor elböffentette magát, mintha csak egy béka kuruttyolt volna, aztán kilépett a kapun, és elballagott a falu határában lévő latrinához.” De ugyanilyen sikamlós és kaján, amikor aranyifjú életéről mesél. Mert bizony sűrűn vendége volt a bordélyháznak. „Nagyon megkedveltem az egyik ottani kövér kurvát, akinek a hatalmas farpofái, mint két ajtó mellé kifüggesztett lámpás, ide-oda himbálóztak.” Az uraság fiának aranyélete (száz mu föld van a család birtokában; nem tudtam rájönni, hogy ez sok-e vagy kevés) azonban hamar véget ér, mivel módszeresen megkopasztják a szerencsejátékban, amíg el nem veszti a teljes vagyonát.
És a családját is. Az apja gyakorlatilag belehal a hírbe (a latrinán, hol másutt) és a mindent eltűrő feleségét is elviszi az apósa az épp születendő fiával együtt. A földönfutóvá vált Fu-kajjal pedig elkezdődik egy egészen más, megpróbáltatásokkal és a történelem viharaival terhes élet. Belerángatják az 1927 és 1931 között dúló polgárháborúba, majd miután hazatér, a kommunizmus vívmányaihoz kell jó képet vágnia (földreform, vasöntési kampány). Miközben Fu-kaj nem szeretne mást, csak élni, túlélni valahogy. A végére még azt is megtudjuk, miért van olyan sok neve az egy szem ökrének…
Jü Hua regényének „egzotikus” különössége hamar rabul ejti az olvasót. Amikor pedig a kisember szokásos perspektívájából kezdi mesélni tapasztalatait a mindenkori önkénnyel szemben, csöndben bólogatni kezdünk: ehhez már mi is hozzá tudjuk tenni a magunkét. Mindezt élettel teli, vérbő, sodró prózában, miközben mindent tud a sorok közti, drámai csöndről is.
