Gál Hunor: kartonfless | Nyerges Gábor Ádám kritikája
Sejtelmesen ígéretes borító, népességadatok meghökkentő sorolása az első (fekete alapszínű) oldalon, egy áthúzás által módosított jelentésű versmondat. Milyen eredeti, érdekes indítás, kapja fel a fejét az olvasó, ahogy a 2019-ben Petri-díjjal kitüntetett Gál Hunor első kötetével ismerkedni kezd. És bízik benne, hogy a végére érve is megmarad ez a benyomás.
Még sincs könnyű helyzetben a kritikus, ha Gál Hunor első kötetéről kíván érvényesen szólni, elvégre olyan megfoghatatlan, kevés fogódzót kínáló, sűrű anyaggal találja szemben magát, amely éppen sejtelmesen keveset (néha úgy tűnik, semmit-) mondó mivoltával szinte lerázza magáról a lehetséges megközelítések legtöbbjét. Holott probléma akad bőséggel. Ezek artikulálása és súlyozása egy elsőkötetes szerző munkája esetében valamelyest nyilván fairségi kérdés is, még akkor is, ha minden potenciális elmarasztalás alól a pályakezdés naiv bája sem mentheti fel a szerzőket. Kiváltképp, ha szembeszökő: Gál nem a hangkeresgélő költők egyike, kötetszintű lírai színrelépése magabiztosságot, már-már rutinszerűen tudatos egyhangúságot közvetít. Első kötete nem sokoldalú kísérletként vagy izgalmas további távlatokat felvillantó belépőként hat, sokkal inkább tűnhetne egy már kissé fáradt-fásult, tapasztalt szerző fantáziátlanabb egyendarabjának.
Még akkor is, ha elvitathatatlan Gáltól az átvitt és konkrét értelemben is vett csomagolás terén mutatott igényessége: a kartonfless az elmúlt évek egyik legszebb kiállítású könyvtárgya. Fekete-fehér színjátékai elegáns, ízléses minimalizmussal emelik ki (színkontraszttal is aláhúzva e költői teljesítmény legfőbb jellegzetességét): a feketeség, a gyász, sötétség és morbiditás iránti szélsőséges elkötelezettségét és jóformán minden más hangulati és tartalmi elemet kirekesztő, egyirányú érdeklődését. S bár a fülszöveg is kiemeli Gál költészetének erős koncepcióteremtő képességét, sajnálatosan pont a kötet egyik legizgalmasabb formai és vizuális megoldása, a versek mellett-között, fekete alapszínű, fehér betűs oldalakon olvasható, tematikus halmazokban elrendezett statisztikai adatok nem látszanak érdemben beépülni valamilyen nagy egészbe.
Amennyiben ugyanis mégis megpróbáljuk összeolvasni és a versekkel együtt értelmezni ezeket a helyenként talán ironikusnak szánhatott randomitású számadatokat („46 328 827 Idén gyártott autók” [18.]), legfeljebb arra a közhelyre juthatunk, hogy a szerző valamiféle – tisztázatlan – okból fontosnak vélte jelezni, hogy a számokra, adatokra lebontható egyik és a belül megélt másik, az érzelmi-pszichés (emberi!, ld. a kötet mottója által is szánkba rágva) valóságszeglet, hát bizony, nem ugyanolyan. Önmagában nem e dichotómia elkoptatott mivoltával, inkább azzal van a baj, hogy e számadatok és maguk a versszövegek inkább csak sejtetett, mint tetten érhető kapcsolatából semmi új, eredeti, izgalmasan feszültségteli vagy kevert minőség nem jön létre – s a jóindulatú interpretációs kísérlet nélkül még ennyi se.
Hasonlóan érdekes kísérlet a kötetszerkezetben búvópatakszerűen, kisebb szakaszokra szabdalva elhelyezett, hosszú vers, amelynek szakaszait folytatólagos számozás kapcsolja össze. Milyen kár, hogy azon kívül viszont jóformán semmi. Holott izgalmas húzás lenne az olvasás befejeztével egy további versekkel megszakítva tagolt, nagy kompozíció utólagos összeállása.
Ehelyett azonban csak a kötet logikájától nem szokatlan randomitással egymásra dobált ötletek, kidolgozatlan verslehetőségek összefűzéseként hat a mű.
Mindezt még külön ki is hangsúlyozza a kötetszerkezet, melynek végén a számozott strófájú versek előtt álló, prózabekezdésekként tördelt szakaszokat egybegyűjtve, rövidprózaként újra elolvashatjuk, anélkül, hogy bármilyen újrakontextualizáló érdekesség rajzolódna ki szemünk előtt.
Koncepció ide vagy oda, Gál tehetsége egy-egy eredeti megoldás, kép, izgalmasabb asszociáció által sokkal jobban láthatóvá válik, mint egyes versegészei tükrében. \ hús \ című (vegyes összhatású) verséből például szabályosan kiugrik az eredeti, izgalmas kép: „mint aszott szerzetes, kit megkérdőjelez egy marék rózsafüzér” (8–9.). Ugyancsak érdekesen rejtené el, majd rajzolná ki igazi szerkezetét a kötet, ha a zárójelentés cím alatt megjelenített (csigolyaszámozás-alapú) kötettagolás ténylegesen megvilágítana rejtve maradt versösszefüggéseket, a valóban ciklusdarabokként összetartozó darabok tagolását jelenítené meg frappánsan, a kötet végére érve. Ehelyett inkább tűnik, a kartonfless legtöbb megoldásához hasonlóan valami intelligens, rafinált megoldás üres, formai utánzatának, mint valóban jelentésesnek.
S ha már koncepció: általánosságban is elmondható, hogy a láthatóan nagy műgonddal kialakított vizuális, tipográfiai, tördelési megoldások, valamint az összefüggések látszatának folyamatos jelzése ellenére is épp e koncepció mibenléte, bármiféle esszenciális gondolati-érzelmi körvonalazódása jóformán fellelhetetlen.
Némi fásult alaphangulaton rotyogó és hatásvadász elemekkel kevert, kókadt szplínen kívül.
A versek egységessége leginkább mizantróp élet- (és minden egyébre irányuló) undorukban, a feketeség, sötétség egyetlen árnyalatának néha már-már akaratlanul humoros hatást keltő agyonhasználásában és leginkább a valami kamaszos gótromantikában, nehezen komolyan vehető halálmániában („levedled maradék koporsótested / a halottak utáni hajnalon” [21.]) érhető tetten.
Mindazonáltal, kamaszosságot emlegetve, mégsem hat dilettánsnak Gál költészete. Míg érzelmi és árnyaltságbeli egydimenziósságukban, monomániás egysíkúságukban valóban végtelenül primitív összhatást keltenek a versek, kidolgozásuk (noha inkább ügyes, mint igazán jó) technikás mivolta teljeskörűen megóvja szerzőjét a dilettantizmus látszatától. Akkor is, ha versei hemzsegnek a kép- és egyéb zavaroktól („a matracok íze a padlóhoz tapadt” [22.]; „lengethettem volna vakmerő, / csipkés kompromisszumot, / ráhajolva a hajnali légre” [36.]; „fennakadtál az idő vasfoltjain, / de igyekszel, hogy rozsdamentesnek / tűnj” [46–47.]). Erőltetett, hatásvadász megoldásoktól, valamint a hol burkoltabban, hol nyíltabban felszakadó, univerzálissá terjesztett önsajnálattól, a pusztulás, „a békés amortizáció nyújtotta múlás” megverselésének ellenpontozatlan érzelmi egyoldalúságától.
Ez utóbbiak alulstilizált, szenvtelen megfogalmazása nem szavatol a leírtak helyenként giccsbe hajló érzelgőssége, primitív egyoldalúsága ellen. A magyar lírai mainstream közbeszéd, amelynek legújabb (aktuális) korszakát nagyjából a Telep-csoport színrelépésétől eredeztethetjük, ezt a fajta alulretorizált, kizökkentő szürrealitású elemekkel tűzdelt, szikár érzelgősséget már jócskán megfosztotta mind az újdonság varázsától, mind pedig kialakította annak kontextuális giccslehetőségeit.
A gyakran in medias res kezdett versek kapcsán joggal felvethető ki?, mi?, mit?, hol?, mikor?, miért? kérdések abszolút tisztázatlanul hagyása – sok más helyütt pedig a halandzsához közelítő értelmű szóhalmozás intellektuális kihívás helyett mesterségesen erőltetett titokzatoskodásnak, művileg gerjesztett feszültségnek, „költői” szürrealitásként eladni kívánt zagyvaságnak hat. (Pl. „penészvirággal játszadoztak a / focidrukkerektől gennyes lelátók alatt, és reggelente csak / körülmetélt olajfoltok maradnak” [69.]).
S noha meglehet, csak jelen sorok íróját készteti szemforgatásra a kortárs magyar líra undor-freakshow-esztétikájától való végtelen csömöre, mégis tagadhatatlanul erőltetetten hat a nyomor, az undor, a pusztulás megjelenítése és a szörnyülködtetés sorrol sorra fokozni igyekezett, igencsak öncélúnak ható szándéka. Anélkül, hogy mindennek bármiféle egyéb jelentéskonnotációja, funkciója látszana: „egy üvegszemű cigány asszony / halott babát csavar a lepedőbe. / húsában dögnyűvek bújócskáznak, / magukkal hozták a hányingert, / és mindent hátrahagytak a felejtésnek. // megkínál a tetemből” (24.), stb.
A kevésbé látványos-hangzatos módon „fóbiáikat simogatni” próbáló versekkel együtt az ilyen darabok lehangoló összképet festenek. Gál Hunor első kötetének értelemszerűen nem sötét hangoltsága, nem is morbid fixációi, de még nem is a gyakran öncélúan „művészi” erőltetések az igazi problémái. Sokkal inkább az, hogy a kötet verseinek egykedvű szenvedéstablója és a fegyelmezetten tömör, színleg objektív-tárgyilagos hangvételre törekvő nyelve mögül is rendre kibuggyanó, az egész anyagot belengő melankolikus-elégikus világfájdalom (pl.: „fekete stresszben fekszel, / mozdulatlanul, kabát nélkül, / az elgázolt állatok maradványait / széthordják az autók” [67.]) jóformán teljesen indokolatlannak tűnik. A versek ugyanis szinte mindig csak valami fásult rosszkedv és undor átadására képesek. E hangulatoka a művek mindenfajta kontextus nélkül (végeredményként) tárják az olvasó elé, így szinte lehetetlen „együtt haladni” a versekkel, a bennük végig konstans szplín érzete nem „épül fel”, nem alakul ki, nem is árnyalódik vagy ellenpontoztatik, csak úgy van, és kész.
Mindazonáltal Gál első kötetének relatív poétikai kudarca nem több és nem is kevesebb, mint amennyi téttel egy első kötet rendre bírni szokott. Szerzője megmutathatja benne tehetségét. ha pedig ez nem sikerül elsőre, megmutathatja akár később is. Az indulását eddig kísérő elismerő szavak és visszajelzések alapján pedig még bőven lesz is mit.
