A szavak lázadása

Éric Vuillard: Szegények háborúja | Papp Sándor Zsigmond kritikája

Azonnal lecsaptam a francia szerző és filmes második magyar nyelvű könyvére, mert az első, a Goncourt-díjjal kitüntetett Napirend a tavalyi év egyik legsokszínűbb olvasmánya volt. Vuillard tömör és sűrű mondatai itt is lebilincselőek, érzékeny és finom gondolatmenete a 16. században kirobbant német parasztháború körül indázik. Abban a korban, amikor a szavak ereje beláthatatlan változásokat indított el.

A tavalyi év egyik meglepetéskönyve volt számomra az 1968-ban született francia szerző, Éric Vuillard esszéregénye, a Napirend (itt olvashat róla bővebben). A kiadó rangos Kult könyvek sorozatában messze ez volt a legkarcsúbb, terjedelmét tekintve inkább verseskönyvnek tűnő példány: szinte elveszett a tekintélyt parancsoló regények között. Aztán kiderült, hogy a vékonysága fordítottan arányos a jelentőségével: a szerző hol csípősen, hol kijózanítóan mesélt a második világháborúhoz vezető eseményekről. A német vállalatok elvtelen hozzájárulásáról a nácik hatalmának megszilárdításában, majd a kínálkozó lehetőségek mohó kihasználásáról, az Anschluss tragikomédiájáról és véres következményeiről. Semmi csodálkoznivaló nincs rajta, hogy a kötet 2017-ben Goncourt-díjat kapott.

Így aztán igen nagy várakozásokkal vetettem rá magam a még a Napirendnél is vékonyabb új könyvre, amely a 16. század első felében, 1524–25-ben (a fülszövegen tévesen 1525–26 szerepel) lezajlott német parasztháborút és annak előzményeit meséli újra a maga sűrű mondataival. A felkelés a Német-római Birodalom délnyugati részén lobbant fel, de csakhamar tovaterjedt a középső régiókra, a mai Svájc és Ausztria területére. Az eseménysor talán legfontosabb szellemi megalapozója és vezére, Münzer Tamás (Thomas Müntzer) német reformátor volt, aki tüzes prédikációkban támadta a feudális rendszert és az egyház kiváltságait. Ha úgy tetszik, az ő portréját rajzolja meg a Szegények háborúja.

Ez a könyv viszont jóval talányosabb – de fogalmazhatok úgy is, hogy sokkal költőibb – mű a korábbinál.

A mindent bevilágító racionalitás után sóvárgó olvasó például csak találgathatja, hogy vajon miért lett fontos egy 21. századi francia írónak felelevenítenie az ismert eseményeket. Hol rejtőznek a német parasztháború mai tanulságai? Csakhogy Vuillard nem az a szerző, aki az efféle pedagógusi kérdésekre egyértelmű választ adna. Fogódzókat persze ad: „már megint az ismerős szavak – írja például Husz János egyik prédikációja kapcsán –, alakot és hangnemet váltottak, de amit célba vesznek ugyanaz; és amikor újra felbukkannak a világban, mindig a pénzre, az erőre és a hatalomra fenekednek. Ezek a szavak szép lassacskán a saját szavainkká lesznek.”

Vagyis olvashatjuk az esszét a szavak megérkezéseként hozzánk egy olyan korból, amikor épp csak elkezdték felfogni eme kifejezések – egyenlőség, a fényűzés és a kiváltságok felszámolása – jelentőségét. A könyvnyomtatás, a reformáció időszaka ez, az a pillanat, amikor a sok hívő számára idegen nyelvként, vagyis latinul beszélő Biblia hirtelen érthetően szólal meg: angolul, németül… Rengeteg olvasni nem tudó ember zarándokol el Münzerhez Allstedtbe, hogy a saját, mindennapi nyelvén hallgassa meg Isten igéjét, és ne csak engedelmes bárányként ismételgesse az áment az értelmetlenné koptatott latin strófák után. Isten végre megint az ő híveihez szól világosan és jól követhetően – borzongató pillanat!

A felkelés tehát a szavak és a nyelv birtokbevételével kezdődik, és ezzel elindul egy hosszú folyamat, amely hozzánk vezet el.

Amikor bár egyértelműnek és készen kapottnak tűnnek ezek a fogalmak, ám messze nem tűnt el sem a szegénység, sem a mértéktelen társadalmi egyenlőtlenség. Az illúzió így legalább felfogható ábrándként lebeg a fejünk felett, szemben a 16. század nincstelenjeivel. De van még ennél is finomabb indoka az esszé megszületésének: „Történeteket akarunk: azt szokás mondani, hogy megvilágítják a dolgokat. És minél igazabb egy történet, annál jobban szeretjük. Ám valójában senki sem tud elmesélni egy igaz történetet.”

Tulajdonképpen a Szegények háborúja is egy látványos kudarc lehetne ebben a sorban, ha az olvasó nem halássza ki a maga igazságát az évszázadok mélyéből előbukkanó eseményekből. Ez a ki nem mondott felhívás a könyvecske titkos motorja: találjuk meg ezen kiharcolt és megszenvedett szavak révén a saját nyelvünk igazságait a mai problémáinkra, melyek csak látszólag oly különbözőek. Ugyanolyan érdekes lehet a mai istenképünk összevetése is az akkoriban születő Mindenhatóéval, akivel már közvetlenül, vagyis az egyház közbenjárása nélkül is kapcsolatba léphetett az egyszeri hívő. Forradalmi gondolat, amelynek mai természetessége szintén ezekben az időkben gyökerezik.

Vuillard remek mesélő, finom szövésű prózája izgalmasan elevenít fel csatákat, leszámolást, prédikációkat és történelmi kontextust. Majd mindezt bevonja a maga finom költőiségével (Tótfalusi Ágnes fordítása), amelyről nekem folyton a legjobb formában lévő Alessandro Baricco sejtelmes egyszerűsége jut az eszembe.

Pár ecsetvonás, egy kis dinamikus felsorolás, idézet innen-onnan, és máris kész a miniatúra!

Még az elkalandozásai is érdekesek. Amikor a hesseni tartománygróf, I. Fülöp születése kapcsán hirtelen elkezd mesélni a több ezer kilométerrel arrébb dolgozó Shen Zhou festészetéről, még úgy is, hogy „teszünk rá a különös lelki rokonságra”. Vagy amikor Albrecht von Mansfeld gróf kapcsán összeszámolja a família Albrechtjeit (hetet), és a lehető legtermészetesebben rögzíti, hogy néhányról fogalma sincs. Amikor etimológiai fejtegetésbe bonyolódik Zwickau kapcsán – ebbe a szászországi kisvárosba nevezik ki Münzert prédikátornak. Egyes bekezdések pedig hirtelen a szabadversek logikája szerint csapódnak a szikárabb tényekhez. Ezt az egyveleget csak Vuillard képes előállítani ilyen magabiztosan. Finom és elegáns, és amíg a mutatványait lessük, nem is nagyon jut eszünkbe azon gondolkodni, hogy vajon miként került a nyúl a cilinderbe.

Ugyanakkor a Szegények háborúja messze nem olyan átütő, mint a Napirend volt. Nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a szöveg máshol inkább egy érdekesebb esszé lenne egy nagyobb gyűjteményben. Minden bűvészkedés ellenére is nehéz elfogadni, hogy mindez megér egy önálló könyvet (főként az árát tekintve). A bűvészkedés – szélesebb margó, szellős tördelés, gyönyörű grafikai elemek – kimondottan szép könyvtárgyat eredményezett, ám Münzer Tamás alakja az éteri gondolatvezetés ellenére sem lesz olyan drámai és érdekfeszítő, mint például az osztrák kancellár, Kurt Schuschnigg az anschluss idején a Napirendből.

Tagadhatatlan, hogy Vuillard eleven és sokszínű tablót tár elénk arról a korról, amelyben a szavak ereje visszafordíthatatlan változásokat indítottak el: rövidtávon háborút és felkeléseket szítottak, messzebb tekintve pedig a világszemléletünket alakították át gyökeresen.

Jelentések születtek és vesztek el, ma másként cseng Isten, egyház, herceg, kiváltság, szegénység.

Tehát nem érdemtelen feleleveníteni a német parasztháborút és a kivégzett reformátor életét, amire és akire kevesebb fény jutott a reformáció egyéb történései, Husz vagy Luther mellett. Csak míg a Napirendet úgy tettem le, hogy ehhez a könyvecskéhez még vissza fogok térni, még ízlelgetni fogom a mondatait, addig a Szegények háborúja befejezett kalandnak tűnik az utolsó pont után.

ÉRIC VUILLARD korábbi műve: Napirend.