Földényi F. László: Newton álma | Mészáros Zsolt kritikája
Az ismert esztéta és író számos képzőművészeti tárgyú kalandozása után most mindössze egyetlen képet elemez új könyvében, nevezetesen William Blake Newton (1795) című grafikáját. Mégsem érezzük azt, hogy úgy nyújtaná témáját, mint a rétestésztát, éppen ellenkezőleg. Olyan változatos szellemi lakomával rukkol elő, amelyben mind a szemnek, mind az elmének kedve telik.
Földényi F. László esszéíró munkásságát itthon és külföldön is elismerés övezi. Méltatta a New Yorker, kitüntetései között ott találjuk a Széchenyi-díjat vagy a Lipcsei Könyvdíjat az Európai Megértésért. Több nyelvre lefordított írásai ugyanúgy érintik az irodalmat, mint a festészetet és az eszmetörténetet. Érdeklődése a 18. századtól, a romantika korán át napjainkig ível. Magát elsősorban képnézőnek tartja, amely egy szemlélődő, több vetületet figyelembe vevő attitűdöt takar. Bevallása szerint a kultúra éjszakai oldala foglalkoztatja: „Mi az, amit a felvilágosodás mégsem világít meg.” Wernitzer Julianna találó összegzésével élve, Földényi a természet-ember-Isten viszonyait, a kultúra-civilizáció-szabadság összefüggéseit vizsgálva, az individuális problematika mellett egzisztenciális kérdések felé is tereli olvasója figyelmét.
Olyan – korukban rendhagyónak számító, magányos, vagy legalábbis kategóriákba nehezen besorolható – alkotók és gondolkodók felé fordul, akik a modern időkben kiszoruló transzcendenciához próbálnak valamilyen módon kapcsolódni. Így például Caspar David Friedrich, Goya, Sade márki, Mary Shelley, Dosztojevszkij, Antonin Artaud, Sophie Calle és El Kazovszkij életművét vette már górcső alá. Ebbe a sorba illeszkedik a különc angol grafikus-költő William Blake (1757–1827) is, akinek Newton című nyomata régóta kísér(t)i a magyar esztéta pályáját. Akadémiai doktorijának is ez a kép volt a témája. Most önálló kötetet szentelt neki.
Igényes kiállítású kiadvánnyal van dolgunk. Kemény fedél, védőborító, könyvjelző. Jó kézbe venni. Nagyobb kabátzsebben, táskában kényelmesen elfér.
Igazi elmélkedő könyvecske, alkalmas arra, hogy az ember elő-elővegye, és a kisebb-nagyobb passzusokat elolvasva, megforgassa azokat magában. A szöveg értőn tagolt: fejezetei és alfejezetei egymásra épülnek, a szövegközi, illetve a függelékben mellékelt képek pedig megfelelően illusztrálják a gondolatmenetet. A hivatkozások és a végén összesített bibliográfiai tételek a nemzetközi szakirodalom mély ismeretéről tanúskodnak, ugyanakkor nem terhelik meg a szöveget. Inkább útjelzőkként segítik a megértést, és további irányokat nyitnak az olvasó számára.
A könyv együttgondolkodásra, közös képnézésre hív, érvelése higgadt, jól követhető. Bemutatja a Newton című grafika keletkezésének hátterét, kitér Blake életművére és gondolatrendszerére, a korra és az előzményekre. Szót ejt irodalomról (Milton), képzőművészetről (Michelangelo), orvoslásról, francia forradalmi építészetről. A fókuszban azonban maga a kép áll. Földényi abból indul ki, és mindig ahhoz tér vissza. Az olvasónak így lehetősége nyílik ellenőrizni a szerző megfigyeléseit, következtetéseit a reprodukción, valamint részt venni a kompozíció felfejtésében.
Az értelmezések koncentrikus köröket írnak le. A könyvben haladva egyre szélesebb szellemi vidékeken járunk, miközben az ismeretek és a felfedezések egymásra rétegződnek. A szerző mérlegel, tűnődik, kontextusba helyez, összekapcsol. Párbeszédet folytat a képpel, mások felvetéseivel, saját korábbi megállapításaival. Állhatatosan és szenvedélyes kíváncsisággal szemléli tárgyát. Ahelyett, hogy ízekre szedné, megőrzi a mű integritását, ezáltal a tisztázó magyarázat vagy a megvilágító erejű értelmezés mellett sem vész el annak izgató titokzatossága.
William Blake rézmetszőként tevékenykedett, emellett látomásos verseit jelentette meg az illusztrációival – visszhangtalanul. Igazán a 20. században fedezték fel. Hatott a szürrealistákra, a beatköltőkre, a popzenére.
Nálunk is előszeretettel fordították Babitstól Weöres Sándoron át Szabó Magdáig. A tárgyalt színes nyomatot 1795-ben készítette egy tizenkét darabból álló sorozat részeként. Azért esett a fizikusra a művész választása, mert Bacon és Locke után őt tekintette az újkori civilizáció harmadik legkártékonyabb szellemének. (Arról, hogy valóban mennyire lehetetlen és önző alak volt a híres fizikus, itt olvashat.) Nem portrét készített, hanem olyan allegorikus ábrázolást, amely magába foglalta mindazt a negatívumot, amit megtestesített számára a tudós szellemi öröksége: a tudomány, a racionalitás és az önösség uralmát. Fontos képről van szó. Egyrészt Blake életművében, másrészt a művészet- és eszmetörténeti vonatkozásai miatt. Ezeket tárja fel Földényi új könyvében, rámutatva, hogy mi minden rejtőzik ebben a látszólag békés képben: a körzőt tartó szép férfi meztelen alakjában.
A kötet részletesen ismerteti Blake sajátos mitológiáját, amely költészetét és rajzművészetét is meghatározza. Számára a képzelet és az érzelem elsődleges, örökkévaló. A technika és a mérés világa azonban súlyos támadásokat intéz az emberi képzelet ellen. A végtelent akarja szabott keretbe szorítani, megszünteti a „négyes látás” képességét, a világmindenséghez való sokrétű, dinamikus kapcsolódást. Blake a neoplatonista hagyományt folytatva a mechanikus érzékelést börtönnek látja, ahol a test senyved.
A szerző figyelmesen, részletről részletre tanulmányozza a nyomaton szereplő férfiaktot, és a Blake által kritizált tudományos világképhez rendelt figurákkal vonja párhuzamba. A körző és a papír motívuma révén összefüggésbe hozza az építésszel, aki szerkesztve teremt, aki kijelöli a teret és az időt. Előre hajoló testtartásában Narkisszoszt, az önmagába való zárulás történetét ismeri fel. További meglátása szerint az antik és reneszánsz előképeken nyugvó férfiideál érzelem nélkülisége puszta anyaggá, gépezetté formálja a kompozíción látható testet. „Felépített” és szerkesztett. Tökéletes, mégis halottnak hat. Ennélfogva a szerző Frankenstein teremtményével rokonítja. De akár tekinthetjük kései utódjának a Terminátort is, ezt az élő és mesterséges szerkezetet, szintén a technika és a tudomány pusztító szimbólumát. Sőt: filmbéli első felbukkanásakor – az előre görnyedő testtartásával, fedetlen, kidolgozott izomzatával – Newton alakját idézi meg.
A szép férfitest kísértetiességén, démoni erején túl Földényi mást is beazonosít Newton alakjában, mégpedig a Sátánt. Nem véletlenül, hiszen Blake őt tekinti az Önösség állapotának megtestesítőjének, akinek birodalma a végtelenből kimért tér és idő. Következésképpen az ember a Sátán fogságában él, egyedül a képzeletet segítségével szabadulhat ki belőle. A Ráció azonban visszaszorítja a képzelőerőt, és a világ a szorongató otthontalanság helyszínévé válik. Így a grafika főszereplője és az általa képviselt eszmeiség az európai kultúra meghasonlásának, válságának szimbólumaként is olvasható a könyv zárógondolata értelmében: „Miközben elmélyed az előtte fekvő ábrákba, nem kizárt, hogy egy erejét meghaladó feladaton töpreng: egységessé szerkeszthető-e még egyszer az a burok, amelynek megrepedésért ő maga a leginkább felelős?”
„Aki általánosít, az hülye” – jegyezte meg William Blake. A művésztől, ha még élne, bizonyára nem állna távol e róla szóló könyv megközelítése és hangvétele. Földényi F. László figyel az egyénire, a részletekre. Vonalakat húz, amivel a lehatárolás helyett más dimenziók felé vezet. Bár tudományos apparátussal dolgozik, széles műveltségi anyagot mozgat, teret ad a képzeletnek, a sugallatnak. A grafika szemlélésével a megismerés és a látás problémája kerül terítékre. Ennek révén a szerző a kép nézésére is tanítja az olvasót. Ez pedig már önmagában sem haszontalan útravaló a világokban való eligazodáshoz.
FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ legutóbbi művei: Az eleven halál terei; A melankólia dicsérete; Képek előtt állni.
