A szingliség árnyékos oldalán

Marie Aubert: Felnőtt emberek | Papp Sándor Zsigmond kritikája

A negyvenéves, egyedül élő Idát pofoncsapásként éri a hír, hogy a húga számos próbálkozás után teherbe esett. Ezzel a felütéssel indul az egyik legrosszabb családi nyaralás a csodaszép fjord partján egy kristálytiszta regényben. Irigység, frusztráció, epés megjegyzések és betartások: Marie Aubert mesterien beszéli a boldogtalanság szikár, ám annál sokatmondóbb nyelvét.

Bridget Jones sokat tett azért, hogy csetlő-botló, kedves idétlenségeket elkövető lényeknek lássuk a szingliket. Akiket aztán minden komikusságuk és elesettségük ellenére megtaláljanak a Mark Darcy-féle csodapasik. És ha ez még nem volna elég, ehhez még a politika is hozzátette a magáét, amikor szingli hordákat vizionált az egészséges közöségekkel szemben. Mindkét verzióban az a közös, hogy míg az előbbi bájosan, utóbbi dühösen nem kívánt szembenézni a szingliség mélyén rejtező drámával. A kényszerű egyedülléttel. Azzal a keserű tapasztalattal, hogy az idő átsuhant a szobán, miközben aludtunk.

Ez utóbbi következtetést a norvég írónő, Marie Aubert negyvenéves főszereplője, Ida vonja le magában egy nem túl jól sikerült hétvégén a családi nyaralóban. Bár mindig ő volt a szebb, az okosabb, ügyesebb és felnőttebb, most mégis arra a hírre érkezik meg a tengerparti házat felújító húgához és férjéhez, hogy Marthének oly sok próbálkozás és vetélés után mégis összejött a nagy mutatvány: teherbe esett. És ez olyan, mintha valaki diszkréten gyomorszájba vágná a buszon. „A barátnőim mind beelőztek, egytől egyig, de hogy Marthe is, hogy ő is, valahol legbelül meg voltam győződve arról, hogy neki nem jön össze, hogy ez soha nem változik, Marthe lesz az, akit mindig meg kell vigasztalnom, ő nem fog soha beelőzni”.

Miközben ő csupán házas vagy elkötelezett férfiakkal folytatott kényszerviszonyokat képes felmutatni, illetve egy kétségbeesett kísérletet: nem sokkal a hétvége előtt Göteborgba utazott, hogy lefagyasszon néhány petesejtjét, így cselezve ki a sorsot, és így tárazva be némi reményt a jövőre nézve. Már csak a vizsgálatok eredményére vár, hogy kiszakítsa magát a mos még úgy ahogy kezelhető magányból, hogy az orvostudomány adja meg azt, amit a természet vagy a sors oly szűken mért.

S eközben kell jó pofákat vágni a húga boldogságához. Ám Idának egyre több régi sérelem jut eszébe, és egyre mélyebbre dolgozza magát messze nem újkeletű, de most mindennél erősebb féltékenységében. A Felnőtt emberek ennek a pár napnak az elbeszélése, amikor az anya hatvanötödik születésnapján összegyűlő családban, mint egy kifordított karácsonyon, hirtelen kiesnek a szekrényből a lelki csontvázak. Pár epés megjegyzés, több pohár bor plusz néhány jól irányzott meggondolatlanság és a béke illúziója kártyavárként omlik össze.

A törésvonalak persze nem újak. Marthe férje, Kristoffer magával hozta az új házasságba az előző kapcsolatból származó kislányát, Oleát, akivel az elbeszélő húga nem igazán találja a hangot, szinte állandó a köztük lévő súrlódás. Ráadásul Kristoffer nem veti meg az italt. Ida és Marthe anyja is elhagyta az apjukat, és most Steinnel él, akit a két lány nem igazán szeret, talán azért sem, mert a „betolakodó” élesebb szemmel lát rá a kisded játszmákra. Több akna is van tehát, amelyek szép lassan, ha nem is elsöprő erővel, de mind fel is robbannak. És lassan kiderül, hogy a felnőtt emberek között, majdhogynem az első osztályba készülő Olea a legfelnőttebb.

Irigylésre méltó az az irodalom, amely a nagy nevek mellett (Per Petterson és Karl Ove Knausgård, akinek regényfolyamát már a magyar olvasó is maradéktalanul élvezheti), ilyen tehetségek jelennek meg. Az 1979-ben született Marie Aubert a 2016-ban megjelent novelláskötetével robbant be a norvég literatúrába, ez a második műve, amely a hosszabb elbeszélés és a kisregény határán mozog. De szinte mindegy is, hogy műfajilag hol helyezzük el, mert ez a 140 oldal jóval több önmagánál. Sűrű és tűpontosan felépített, miközben mindvégig megőrzi egyszerűségét (Pap Vera-Ágnes pompás fordítása). Talán a nemrég nagy sikerrel bemutatkozó Halász Rita prózájához vagy Mán-Várhegyi Réka novelláihoz hasonlít leginkább: mindent tud az emberi viszonyokat mozgató frusztrációkról és elfojtottságokról, és elég pár mondat, egy élesebb párbeszéd, hogy felvillantsa a szereplők között feszülő, eddig lappangó gyűlöletet.

Az eseményeket Ida szemszögén keresztül látjuk, és Aubert nem kis írói bravúrral képes elérni, hogy hol elszántan drukkolunk a szingliségéből kitörő egyre kétségbeesettebb főszereplőnek, hol csak hüledezünk azon, hogy milyen olcsó és bizony aljas húzásokra képes. Mert bizony igen mély a kétségbeesés odúja, és Ida minden elkövet, hogy elérje a gödör alját.

A Felnőtt emberek azt a kimerevített pillanatot mutatja fel, amikor Ida családjában sokan válaszúthoz érkeznek, és dönteniük kell: vagy elfogadják azt, amit a sorsuk (leginkább ők maguk hizlalták ilyenre) rájuk mért, vagy tovább áztatják magukat az egyre táguló boldogtalanságban. Egyik verzió sem ígér túl sokat. Az elsőbe bele lehet nyugodni, kordában lehet tartani, a másikban viszont lassan mindent kiszív belőlük a düh, a csapkodó indulat, a folyamat végén pedig ugyanaz a magány vár rájuk ölbe tett kézzel.

Aubert felnőttjei jól láthatóan a mi életünket élik. A mi tévedéseinket követik el, a mi tehetetlenségünkben tapicskolnak, majd megpróbálnak valahogy kivergődni belőle a lehető legkevesebb sérüléssel, ami persze teljességgel lehetetlen. És nincs Dary és nincs felmentőcsapat, ahogy hordák sincsenek. Ez a regény nagyon nem regényes. Ez nem az újkori romantika magányossága, hanem az újkori élet kaján csapdája: megannyi kísértést és végtelenbe nyújtózó életet kínál fel, hogy végül akkor vegyük észre a láthatatlanná vált időt, amikor már rég lehagyott minket, és kaján vigyorral még egyszer visszafordul. A Felnőtt emberek finoman rétegzett szövege ennek a győzedelmes pillantásnak a fájdalmas, belenyugvó és nagyon bölcs regénye.