Agnes Ravatn: Madarak ítélőszéke | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Két ember összezárva egy gyönyörű, fjord mellett fekvő házban. A botránytól menekülő nő nyugalmat keres, és úgy tűnik, a rideg, rejtélyes férfi meg is tudja adni ezt neki. Amíg lassan felszínre nem kerülnek a titkok. A feszültség lapról lapra növekszik a norvég írónő, Agnes Ravatn páratlan módon felépített regényében egészen a krimibe illő csattanóig.
Viszonylag könnyű megteremteni a feszültséget egy regényben (ahogy a horrorfilmekben is elég a félhomály és egy-két váratlan zaj), ám sokáig fenntartani, az már avatott kézre vall. Először is fegyelem kell hozzá, türelem és az információk lassú csepegtetése. Mindig épp csak annyit elmondani, amennyit kell. Nem fecsegni, nem elengedni a gyeplőt. És bízni abban, hogy az olvasó sem adja fel, hálásan szedegeti össze a morzsákat a végkifejlet felé vezető úton.
Agnes Ravatn regénye, a Madarak ítélőszéke is olyan finoman építkezik, hogy szinte észre sem lehet venni. Az első száz oldalt, akár négy mondatban is össze lehetne foglalni, valahogy mégis az az olvasó érzése, hogy sokkal sűrűbb ez a világ, minden mondatot akár másként is lehetne érteni (vagy még nem értjük teljesen) és mindent valamilyen furcsa, kimondatlan titok mozgat. Persze minden rendes regényben lappang valamilyen titok, kimódolt rejtély, ám itt olyan, mintha maga is egy szereplő lenne. Ott ül a kanapén a beszélgetés közben, meglibbenti a függönyt, belehörpint a pohár borba, de amikor arra irányítanánk a lámpa fényét, elillan. Persze csak egy ideig.
A negyvennégy éves Sigurd Bagge hirdetésben keres magának házvezetőnőt, aki főz rá, a kertet is rendben tartja, ám legfőképpen: alig zavarja a jelenlétével. Végül a harminckét éves, csinos Allis Hagtorn kapja meg az „állást”, és költözik be a fjord mellett fekvő, kissé mindentől távol álló házba. A környék megnyugtatóan, gyógyítóan gyönyörű. Bagge csak annyit árul el, hogy a felesége távol van, ám addig sem szeretné, hogy lepusztuljon a birodalma, a hatalmas kert. Lassan derül ki, hogy Allis nem igazán ért a kerti munkához, történészként végzett, ám a tévében szerzett magának hírnevet, lett országosan ismert.
Egy váratlan és szaftos botrány miatt faképnél hagy mindent, férjét, korábbi életvitelét, hírnevét, és úgy dönt, hogy gyökeres változáshoz folyamodik, önkéntes száműzetésbe vonul. Még a telefonját is kikapcsolja hosszú hetekre. „Mégiscsak van remény, van önérzetem, képes vagyok arra, hogy új identitást szerezzek, amiben a régi énemnek már semmi helye nem volt. Meg tudok szabadulni a régi béklyóktól, tiszta lehetek, bűntelen és erényes.” Nem most először nyilallik bele az olvasóba, hogy pont az ellenkezője fog történni.
Bagge is úgy él, mintha vezeklő szerzetes lenne. Napközben alig látni, szinte csak az étkezések idején bújik elő a dolgozószobájából, és egy-két mondatnál alig beszél többet. A két ember közti igen különös viszony válik a regény motorjává (illetve a már említett láthatatlan szereplő): a szinte rideg, alá-fölé rendelt kapcsolat lassan, nagyon lassan oldódni kezd. Hol a bor, hol a nyári hangulat lendíti előre őket. Nagyon nehéz szavakat találni arra, hogy mi mozgatja őket, mi ennek a furcsa dinamikának a felhajtóereje. Puszta vágy, lelkiismeret, a magányosságtól való félelem, számítás? Az olvasó habzsolja az oldalakat, s közben találgat, mérlegre tesz minden furcsa mondatot. (Kész írói bravúr, hogy az első, kényszeredett, pattogó dialógusok miként alakulnak át szinte mondatról mondatra emberi, érzelmekkel teli, ám a gyanakvást mindvégig megőrző beszélgetéssé.)
És valahogy mindennek, a kerti gyomlálásnak, a boltban való vásárlásnak, horgászatnak a fjord partján, Baldur – a fény, a tisztaság, az öröm istene a skandináv mitológiában – szomorú történetének is van valamilyen baljós, alig észrevehető árnyéka.
De vajon miért ilyen furcsa a férfi? Hol van a feleség, akiről nem tudja, hogy mikor fog visszatérni?
Miért érzi azt Allis, hogy minden óvatossága és furcsa jelzések ellenére, valahogy mégis egyre közelebb kerül hozzá? De vajon ki lehet ő ebben a viszonyban: szerelmes partner vagy egyszerű fogoly? És mit hoz ki belőle végül ez a láthatatlan szorítás?
Sajnos ennél többet nem árulhatok el, nem szeretném elvenni az utolsó oldalakon kibontakozó csattanó élét, mert itt tényleg bűn lenne kikotyogni az olvasóra váró fordulatokat. Csak annyit mondhatok: megéri megvárni ennek a felkavaró, lelki mélységeket megjárt utazásnak a végét.
Az 1983-as születésű norvég írónő regényét több irodalmi díjjal is kitüntették, színpadra is alkalmazták (nem csoda, a kamaradráma szinte kéri az adaptációt) és már filmet is terveznek belőle. Nemrég jelent meg az új regénye (The Seven Doors), amelyet nagy várakozás előzött meg. A Madarak ítélőszékét még Oslóban írta, majd a gyökeres változás reményében a férjével kiköltöztek egy háromszáz lelkes kicsi faluba, ahol juhtenyésztéssel foglalkoznak.
Az izgalmas, az ember törékenységéről és gyarlóságáról sokat tudó könyv kapcsán talán csak egy dolgot bánunk, hogy Tarr Bori fordítása nem az eredeti nyelvből, hanem az angol verzióból történt. A gördülékeny magyar szöveg – bár ezt képtelenség a maga mélységében megítélni – azt sugallja, hogy nem sok jelentés veszett el a nyelvek közti labirintusban.
