Arnold van de Laar: Kés alatt | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Hogyan tudott Sisi átszúrt szívvel beszélgetni az udvarhölgyével? Mi vezetett végül Houdini halálához, és miért beszélt egy egész ország XVI. Lajos fitymájáról? A holland sebész érdekfeszítő könyve az orvoslás történelmével és a sebészet tudományával ismertet meg minket a világ leghíresebb páciensei és műtétei révén. Illetve megtudjuk azt is, hogyan lett egy sokáig jelentéktelennek hitt foglalkozásból a gyógyítás egyik, ha nem a legfontosabb szereplője.
Helikon, 339 oldal, 5499 Ft
Soha nem akartam orvos lenni. Talán azért sem, mert mindig is irtóztam a vértől. És akkor is riadtan kaptam el a fejem, amikor a képernyőn követhettem volna az orromba dugott szondát, ami kétség nélkül megmutatta volna az orrsövényem ferdülését. Miközben az orvosokról szóló tévésorozatok (a Kórház a város szélén címűtől a Vészhelyzeten át a New Amsterdamig) minduntalan a székhez láncolnak, csak úgy habzsolom az epizódokat. Valahogy egyszerre vonz és taszít az a titkos működés, az élet megannyi apró titka, ami a bőröm alatt zajlik reggeltől estig és estétől reggelig. Azt nem mondom, hogy Arnold van de Laar könyve után magam is szívesen megműteném magam, ahogy a híres holland kovácsmester tette a 17. században, de egészen más szemmel nézem a sebészeket.
Az amszterdami kórház orvosa, aki a laparoszkópos (kucslyuksebészet) műtétek specialistája, pompás módot talált arra, hogy az olyanok – a belső szervektől irtózó laikus – figyelmét is felkeltse az orvostudomány és -történelem iránt, mint én. A bulvárra éhes énünket csalogatta be a sebészet több évszázados múltra visszatekintő históriájába méghozzá úgy, hogy neves páciensek híres (és hírhedt) műtétein keresztül világítja meg az orvostudomány sorsfordító pillanatait.
Ennek kapcsán közérthetően megírt gyorstalpalókon keresztül ismertet meg minket a sebészet alapjaival is, vagyis a Kés alatt elolvasása után már nem fogunk bután nézni sem az orvosi műszerekre, sem a mára bevett műtéti eljárásokra, sem a fejünk felett repkedő szakszavakra, amelyek sokszor oly baljóslatúan csengenek. A fejezetek kereteseiben mintegy mellékesen beszél a sürgősségi ellátás ábécéjéről, a diagnózisról és a láz természetéről és sokszínűségéről, vagy épp arról, hogy hány ember kell manapság egy átlagos műtéthez és milyen feladatuk van.
A korcsolyagyártókkal volt közös céhük
Mivel pontosan tudja, hogy sokkal könnyebben jegyzünk meg alapvető dolgokat (szaftos) történeteken keresztül, így folyton sztorizik, a történelem pedig szerencsére kimeríthetetlen ilyen szempontból. Így tudjuk meg, hogy olykor a családi veszekedések is előmozdíthatják az orvoslást. Történt ugyanis, hogy Viktória királynő és férje olykor tettlegességig fajuló vitákat folytattak, mert előbbi nem tudta elviselni azt az „állatias” fájdalmat, amellyel a szülés jár. 1853-ban, amikor ismét teherbe esett, és közelgett a nyolcadik gyermekének világra hozatala, a férje sorsdöntő lépésre szánta el magát. A palotába hívatta John Snow-t, aki amatőr aneszteziológusként kloroformmal csillapította a fájdalmakat, és ezzel elindította az általános és helyi érzéstelenítés, illetve az altatásban végzett műtétek felé a sebészetet.
Addig ugyanis a sebészek gyorsan és igen véresen dolgoztak, hiszen mindenképpen el kellett kerülni azt a katasztrófát, ami azzal járt, hogy a lefogott páciens – nem bírva tovább a fájdalmakat és a vér látványát – kitört a segédek szorításából.
Azért is hordtak fekete köpenyt az orvosok, hogy ne látszódjon rajta sem a friss, sem a régebbi vér – néhány sebész ruhadarabja olyannyira megmerevedett a rászáradt testnedvtől, hogy magától állva maradt, amikor letették a földre.
A sebeskezű orvosok természetesen idegenkedtek az érzéstelenítés módszerétől, azt híresztelték, hogy csak annak van kedve efféle humbugra, aki túl lassú a fontos beavatkozásokhoz. Ám Viktória királynő esete olyan reklámot csapott az új, akkor már nem teljesen ismeretlen módszernek, hogy a betegek követelni kezdték a fájdalommentességet az orvosaiktól. Az új világrendben pedig már nem kellett kapkodva műteni (a beavatkozások pontosak, aprólékosak és szárazak lettek), nem fröcsögött mindenfelé a vér – ezzel pedig a fekete köpeny helyére a fehér léphetett.
Az érzéstelenítés hozta el a fehér köpenyt
Sebésznek lenni persze nem volt mindig hálás feladat. Hammurápi törvénykönyve még úgy rendelkezett, hogy ha egy beteg meghal a sebész kezétől, akkor az orvos mindkét kezét le kell vágni. Dareiosz király számára még természetes volt, hogy amikor egyiptomi orvosai helyrerántották kificamodott bokáját, a mozdulat okozta fájdalom miatt keresztre akarta feszíteni mindegyiket. A 16. században pedig még annyira „egyértelműek és korlátozottak” voltak a kirurgusok által nyújtott szolgáltatások, hogy azokat egyszerű iparosemberként egy kisebb műhelyben is elvégezhették, és olyan jelentéktelen foglalkozásnak tűnt, hogy nem is volt külön céhük: a korcsolya- és facipőgyártókkal, valamint a borbélyokkal bútoroztak össze.
De a történetek! Kennedy és II. János Pál pápa kapcsán egyenesen a műtőbe kalauzol, ahol közvetlenül a merénylet után próbálják megmenteni a sebesültek életét.
A népszerű lengyel egyházfő ugyanis azzal is kiemelkedett 305 kollégája közül, hogy – nem függetlenül a merénylettől – ő volt a legtöbbet műtött pápa.
Az amerikai elnök esetéből – amelyet a szerző az évszázad légcsőmetszéseként aposztrofál – az is kiderül, hogy miért támadt annyi összeesküvés-elmélet a golyó ütötte sebek körül, valamint hogy Kennedy számára nem a fejlövés volt végzetes (a teste még élhetett volna tovább az agysérüléssel), hanem egyszerűen elvérzett. Sisi kapcsán is megoldódik az a rejtély, hogy miként volt képes a szívét átszúró reszelő ellenére felszállni a hajóra és beszélgetni az udvarhölgyével, amíg el nem ájult.
Arnold van de Laar
Azt a legendát is át kell adnunk a felejtésnek, hogy Weisz Eriket, azaz Harry Houdinit a hasára mért ütés vitte el (szeretett azzal dicsekedni, hogy a hasizmai olyan erősek, hogy bármilyen ütésnek ellenállnak). Halálának oka sokkal prózaibb: kilyukadt a vakbele, és a hasüreget elárasztó genny miatt végzetes fertőzés alakult ki. Abban a korban, amikor még nem használták az antibiotikumot. S bár a rendőrség kihallgatta a kanadai diákot, aki az állítólagosan végzetes ütéseket mérte a hasára, igazából nincs összefüggés a hasát okozó hashártyagyulladás (peritonitisz) és a furcsa mutatvány között. A legenda elterjedésének talán az kedvezhetett, hogy az özvegy kétszeres biztosítási pénzt kapott baleset esetén…
A Kés alatt szórakoztató és szinte önmagát olvastató könyv (dr. Kelemen László értő és minden apró részletet megvilágító fordítása), amely észrevétlenül tanít meg bennünket a sebészet alapfogalmaira, ma már elfogadott módszereire és eljárásaira. Ha nem is leszünk egészségesebbek tőle, de sok mindent megtudunk testünk felépítéséről, a leggyakoribb betegségekről és arról, hogy adott esetben mi várhat ránk a műtőben.
