Kit Yates: Ne hidd el az igazságot! | Péli Péter kritikája
Matematikáról szórakoztatóan írni laikusok számára nem könnyű feladat. Kit Yates könyve olvasmányosan hívja fel a figyelmet a tudatos vagy tudatalatti matematikai visszaélések példáira, de céljával ellentétben nem kínál igazi kapaszkodót az elkerülésükre.
Ne hidd el az igazságot! – biztat minket Kit Yates biomatematikus első könyvének magyar címe. Ez az üzenet tényleg fontos része a könyv mondanivalójának, és a sok egyedi és személyes esettel illusztrált helytelen alkalmazása a matematikának valószínűleg meggyőzheti az olvasók többségét, hogy híres precizitása ellenére a matek azonnal elveszti objektivitását, amint emberi közvetítéssel alkalmazni kezdik. Ami gyakorlatilag minden alkalmazására igaz, a gazdaságtól a jogon át az orvostudományig. Kit Yates bemutatja, hogy az életben mennyi váratlan helyen bukkan fel a matematika. És közben végig a tényként beállított matematikai eredmények kritikus kezelésre biztat minket, hogy legyen „erőnk megkérdőjelezni az újságok címlapjairól ordító statisztikákat, a reklámok által sulykolt »vizsgálati eredményeket« és a politikusok szájából elhangzó féligazságokat”.
Felmerülhet azonban az olvasóban a kérdés, hogy a fake news mai totális elharapózása mellett tényleg az-e a legfőbb cél, hogy még több embert bizonytalanítsunk el a tényekkel kapcsolatban? Hiszen a laposföld-hívők vagy a könyvben is kritizált oltástagadók – hogy csak pár csoportot említsünk – a maguk módján már eleve masszívan kritikusok a tényekkel szemben. Szintén furcsa, hogy miközben a könyv folyamatosan kritikus gondolkodásra biztat, ennek konkrét alkalmazásától már-már beteges félelemmel zárkózik el, és a laikus olvasók elriasztásától tartva minden matematikai bizonyítást, de még egyszerű képletet is messzire elkerül. Ám ezek hiányában az állítások kritika nélküli elfogadása bizonyos szempontból pont azt a mentalitást követeli meg, amelynek elutasítására Yates épp igyekszik rábeszélni minket.
A szerző elmeséli, hogy amikor megkapta DNS-ének genetikai kiértékelését, és az eredmény egyszerű elfogadása helyett elvégezte a saját valószínűségszámítási kalkulációit. A példa részletezése nélkül viszont mindez túlságosan irodalmi marad, hiányzik belőle a logikai meggyőzés ereje, arról nem is beszélve, hogy miként várhatná el a szerző ugyanezt a magabiztos és felülbíráló hozzáállást a nem matematikus olvasóitól.
(FOTÓK: Pixabay.com)
Az eladhatóság nevében tett kompromisszumok, amelyek a matematikai részletek teljes kihagyását eredményezik, sajnos végig hátráltatják és aláássák Yates érveléseit. Ennek ellenére a 350 oldal bőven szolgál matematikai vonatkozású érdekességekkel.
A könyv eredeti angol címének fordítása Az élet és halál matematikája lenne, ám ehelyett a magyar változat a mű negyedik, a médiáról szóló fejezet címét veszi kölcsön. Yates mindkét címhez passzoló drámai példákat vonultat fel, mert – saját megfogalmazása szerint – fő célja, hogy ezen példákon keresztül rávilágítson arra, hogy a matematika teljesen behálózza életünket, még ha nem is tudunk erről. A rengeteg hibás alkalmazás taglalása ellenére, biomatematikusként Yates szinte vakon hisz és bízik a matematika leíró képességében és tévedhetetlenségében, ha megfelelően használjuk. Na de hogyan is tegyük ezt, hogyan alkalmazzuk a matematikát helyesen? Ez a kérdés sajnálatosan megválaszolatlan marad.
A hét fejezet közül károm konkrét matematikai koncepciókat próbál közérthetőbbé tenni. Az első az exponenciális növekedést igyekszik bemutatni, rávilágítva arra, hogy ennek a növekedésnek – ami a baktériumok szaporodásától kezdve a kamat növekedésén át az atombomba robbanásáig rengeteg folyamatra jellemző mind az élő, mind az élettelen környezetünkben – helyes felfogásához elég gyengén van kiképezve az emberi elme.
Az exponenciális görbe látványa önmagában nem igazán készít fel senkit arra a meglepetésre, hogy mindössze egyetlen euró egy hónapig tartó napi megduplázása már egymilliárdos vagyont jelentene.
És további egy hónapos hasonló rátájú növekedés olyan összeget eredményezne, amely már sokezerszerese lenne a világ jelenlegi éves GDP-jének.
Az ötödik fejezet a számrendszereket ismerteti és az ebből adódó félreértéseket, míg a hatodik fejezet az életünket egyre jobban átszövő algoritmusokat és azok működését mutatja be röviden, illetve ezek lehetséges kihatásait mindennapjainkra. Ez a két fejezet talán a legkevésbé sikerült része a könyvnek, előbbi túl naiv marad, utóbbi pedig nem képes ambiciózus célját elérni. Hosszasan igyekszik elmagyarázni például a bennfentesek által jól ismert nagy fontosságú, de jelenleg még megoldatlan P=NP problémát, de ez egyszerűen lehetetlen egy többnyire anekdoták szintjén maradó tíz oldal esetén. Érdekes, elgondolkodtató példákra azért itt is számíthatunk, mint az algoritmusok által alkotott pólófeliratok vagy a használt termékek gépi árazásának csapdái.
A könyv leghatásosabb része az a három fejezet, amelyek nem matematikai fogalmakból indulnak ki, hanem a tudományággal való visszaéléseket mutatják be három fontos területen: az orvoslásban, bíróságon és a médiában.
A második fejezet témája a statisztika alkalmazása az orvostudományban, és az ebből következő félreértések, illetve visszaélési lehetőségek. A fejezet nagyon részletesen, de a szerző céljával ellentétben már közel sem könnyen követhető módon tárgyalja például az emlőráktesztek pontosságát.
A normálisan elvárható pontosság ellenére többek között az az eredmény áll elő, hogy az első pozitív teszteknek csak a 3,48 százalékához tartozik valós kóros elváltozás.
Már az ilyen meglepő tények felsorolása is érték önmagában, és ebből a szempontból a könyv informatív mivoltát igazolja. A statisztikák helyes értelmezése azonban a feltételezhetően felkészült szakembereknek – jelen esetben nőgyógyászoknak – is rendkívül gyatrán sikerült: egy idézett felmérésben mindössze ötödük tippelte meg helyesen a pozitív eredmények valós arányát, a többség tízszeresen túlértékelte. Azaz vélhetően feleslegesen ráijesztenek a többségében egészséges páciensekre. A könyv egyik fontos tanácsa, hogy egészségügyi esetekben mindig szerezzünk be második, sőt harmadik szakvéleményt is.
A harmadik fejezet a matematika helytelen alkalmazásait mutatja meg a bírósági ügyekben. A matematikai érvelés itt jobban követhető, mint az előző fejezetekben. Beszél többek között az átlag fogalmának eléggé eltérő definícióit és az ezekből következő visszaélési lehetőségeket. Aki nem hallotta még, az elsőre meglepődhet azon, hogy az emberek többségének több lába van mint az átlagnak – mivel az átlag picivel kettő alatt van. Inkább kulturális sokk olvasni, hogy a japán bírósági ügyek 99,9 százaléka elmarasztalással végződik, és ezzel összefüggésben az ártatlanság vélelme nem központi fontosságú. Hiányolom azonban a témához kötődő egyik legfontosabb logikai tévedés megfelelő hangsúlyozását, mégpedig azt, hogy a korreláció önmagában nem jelent okozati összefüggést.
Az utolsó fejezet a szerző szoros szakterületéhez kötődik, és ez lehetne a legrelevánsabb rész a jelenlegi járvány közepén, hiszen a témája a betegségek és pandémiák biomatematikája. A tavasszal sok milliárd embert érintő gazdasági és kijárási korlátozások miatt azonban szinte mindenki amatőr szakértője lett a témának, hiszen az elmúlt fél évben a média igyekezett a legkülönbözőbb szinteken tájékoztatni a nyilvánosságot. E friss, mindenkit érintő járványügyi információáradatot csak elismételni tudja a könyv is, hiszen még a koronavírus megjelenése előtt íródott. Így mostanra már alig tartalmaz új részleteket a fejezet az átlagolvasónak, nem úgy mint tehette volna akár egy évvel ezelőtt.
A Ne hidd el az igazságot! elég sok érdekes matematikai vonatkozású történetet mutat be a közelmúltból, hogy az elolvasása ne legyen elvesztegetett idő azok számára, akik eleve érdeklődnek a népszerű matematika iránt. A különböző témák azonban ad hoc jelleggel vannak összeválogatva, és sajnálatosan pont olyan felszínességgel tálalja a szerző, amilyen felszínesség a releváns matematikai háttér nagyon is tudatos kihagyásából kérlelhetetlenül következik. Ez szükségszerűen visszafogja a könyvet egyik kimondott céljának elérésében, a kritikus matematikai gondolkodás népszerűsítésében.
A részletek nélkül az olvasó kénytelen ismét adatok halmazán átrágnia magát és nem kapja meg hozzá a megfelelő eszközt, hogy saját önálló értelmezést adjon ezeknek az adatoknak és a mögöttük rejlő történeteknek. Matematikusok és programozók valószínűleg kiábrándulva tennék le, de azok, akik a középiskolában még élvezték és értették a matematikát, később viszont egészen más munkakörbe kerültek, valószínűleg egyszerre fogják élvezni, ugyanakkor nem félreértelmezni a könyv javasolta következtetéseket. A csak minimális matematikai háttérrel rendelkezők számára viszont cseppet sem teszi érthetőbbé a matematikát, inkább csak tovább misztifikálja, pontosan a szerző céljával ellentétben.
