Jessikka Aro: Putyin trolljai | Péli Péter kritikája
Amikor Jessikka Aro elkezdett írni a szentpétervári trollgyárakról, még senki sem akart hinni neki, kinevették és kigúnyolták. A támadások nagyon gyorsan brutális fokozatra váltottak, és ezzel egyben szinte le is leplezték magukat, mert a mérték olyan aránytalan volt, ami kizárta a spontán reakciók racionális lehetőségét. S bár megrettent a rázúduló indulatoktól, végül úgy döntött, hogy nem adja fel, hanem folytatja a kutatását. A könyv ennek az eredménye.
Az Egyesült Államok 2016-os választása után egyre világosabban bontakozott ki az orosz trollok által hagyott „lábnyom”. Azonban nem kis részben Jessikka Aro munkájának is köszönhető, hogy ma már a legtöbb ország kormánya és politikai vezetői tisztában vannak vele, hogy a közösségi médiákban fizetett orosz trollok terjesztik a Kreml propagandáját annak érdekében, hogy kételyeket keltsenek a választókban és aláássák a nyugati demokráciákat.
Aro 2014-ben írt először a szentpétervári trollgyárról, de az akkori – jórészt még hipotetikus – ismeretei hamarosan személyessé és igen valóssá váltak. Ugyanis a cikkének köszönhetően Aro önmaga is nagyon gyorsan az orosz és az Oroszországból irányított oroszbarát finn trollok látószögébe és egyben kereszttüzébe került. Hamarosan lejárató cikkek, kommentek és mémek olyan mennyisége ömlött a nyakába nap mint nap – főleg a közösségi médiából, ami az írott sajtóba is áthömpölygött –, amely teljesen felforgatta az életét, elvonta az összes energiáját, lehetetlenné tette a munkáját és bemocskolta a hírnevét.
Ez már nem egy szentpétervári mendemonda volt, nem csak egy jellegtelen épület kívülről, amelynek falain belül névtelenségbe burkolózó láthatatlan trollok terjesztik a propagandát az FSZB (a KGB utódja) finanszírozásával. Jessikka a saját bőrén érezte a trollok által rádobált „rothadó hering” lemoshatatlan bűzét. Bármerre ment, neki kellett magyarázkodnia, hiszen az emberek fejében ott motoszkált a „nem zörög a haraszt”-szerű hozzáállás, amit a trollok maximálisan ki tudnak használni. És amely mentalitás a közösségi média színterén jelenleg uralkodó vadnyugaton még hatékony szabályozásra vár.
Mindez azóta is így zajlik kisebb-nagyobb lendülettel az újságírónő életében immár hét éve, annak ellenére, hogy az ügyből letöltendő bírósági ítélet is született az egyik online zaklatója számára: az első ilyen eset Európában. Előtte már el kellett költöznie Finnországból, mert annyi fenyegető és gyűlölködő üzenetet kapott, hogy fizikailag nem érezte magát biztonságban az utcán. Ez a koordináltnak tűnő össztámadás majdnem elérte a célját, de végül Aro úgy döntött, hogy nem hátrál meg, nem hagyja, hogy újságírói céljától eltérítsék. A saját történetén kívül még az orosz trollgyárakból szervezett gyűlöletkampányok további nyolc áldozatát mutatja be.
A tömegek gondolkodásának befolyásolására rengeteg módszert dolgoztak ki a 20. század önkényuralmai (és demokráciái). Ennek különböző változatait katonatisztek tanítják a Lomonoszov Egyetem újságírótanoncainak, ahogy ezt Aro is megtapasztalta, aki cserediákként tanult ott. E propagandatechnikák közül a két legismertebb és leghatékonyabb, ha vagy valami rendkívül undorító állítást terjesztenek el valakiről, vagy olyan hihetetlenül abszurd dolgot állítanak tényként, amelyről már azt gondolják az emberek, hogy ilyet kitalálni se lehet. Nem épp szofisztikált módszerek, cserébe viszont nagyon hatékonyak. Ha valakiről azt kezdik el terjeszteni, hogy drogos vagy pedofil – és sok posztszovjet államban még a homoszexualitás vádja is hasonló horderővel bír –, attól kezdve kétségbeejtően nehéz lesz lemosnia magáról a vádakat, hiába teljesen alaptalanok az állítások.
Renatas Juška litván diplomata 2006-ban a fehérorosz ellenzék szervezésében segédkezett. Csakúgy, mint 2020 nyarán, a választást már akkor is elcsalta Lukasenka, majd egyből megvádolták az ellenzéket és Juškát. Egy fiatal fehérorosz férfi láthatóan kitalált és teljesen abszurd beismerő vallomása alapján, miszerint egy döglött patkánnyal akarták megmérgezni Fehéroroszország vízkészletét.
Bár ez most bődületesen nevetségesnek hangzik, a vádaskodások nem álltak meg itt. A következő lépésként egy még nagyobb lódítás jött, ezúttal Oroszországból, ahol egy valós beszélgetésekből összevágott hangfelvétellel azt próbálták meg bizonyítani, hogy Juška valójában meg akarta öletni a fehérorosz ellenzék vezetőjét. Bármennyire is abszurdak voltak ezek a kijelentések, Juška a hazájában, Litvániában ártatlansága bizonygatására kényszerült.
Nagyjából ugyanebben az időben azt a hírt is elterjesztették az orosz trollok Litvániában, hogy az ország vezető államférfiai egy sokmillió dollárt sikkasztó „homoszexuális klán” tagjai.
És bár a megvádoltak többnyire nyíltan Putyin- és Lukasenka-ellenesek voltak, a trollok pont ennek az ellenkezőjét igyekeztek állítani, miszerint a „meleg klán” valójában Putyin szolgálatában áll. Így lehet összezavarni és teljesen elbizonytalanítani a választókat.
Arra, hogy mennyire hatékonyak tudnak lenni ezek a mocskolódó hírek, jó példa Jelena Milić egyik története. Milić Szerbia NATO- és EU-csatlakozásának népszerűsítéséért dolgozott, és ezzel kiérdemelte a trollok figyelmét. Az információs hadviselésnek a náci propagandagépezetből átemelt további eleme a „40:60 elv”: Goebbels találmánya szerint, ha 60 százalékban igazat mondunk, azzal elnyerjük a közönség bizalmát, amely hajlandó lesz elhinni bármilyen hazugságot a fennmaradó 40 százalékban.
Az egyik abszurd hír szerint Milić „bankkölcsönt vett fel egy mellnagyobbító műtétre, hogy »amerikai barátja kedvében járjon«”. Mindebből csak a bankkölcsön volt igaz, de a hírt még Milić saját lánya is hajlamos volt elhinni, „miért találna ki ilyen jelentéktelen hülyeséget bárki is” alapon. Majd a külföldi utazásáról hazatérve hitetlenkedve vizsgálgatta anyja külsejét. Jobban hitt egy internetes pletykalap névtelen cikkének, mint a saját szemének vagy az anyjának.
Jessikka Aro könyve jelentős mű, és sokat segít abban, hogy a nagyközönséghez minél szélesebb körben eljusson a politikailag motivált trollkodás ténye. Ezért különösen elszomorító, hogy Aro is gyakran a tudatos (már-már propagandajellegű) elfogultság hibájába esik.
A könyv egyik látványos hiányossága, hogy csakis az orosz propagandagépezetre összpontosít, ami a könyv címe és témája alapján még akár érthető is lenne.
Ám néha úgy tűnik, mintha Aro tudatosan olyan képet igyekezne kialakítani, mintha a nyugati demokráciákban egyáltalán nem alkalmaznák a propagandát, és nem folytatnának időnként tisztességtelen médiaháborút.
Pedig épp az egyik legnagyobb hír az elmúlt pár évből Aróval kapcsolatban, hogy az amerikai külügyminisztérium 2019-ben neki ítélte a Bátor Nők Nemzetközi Díját, de közvetlenül a kitüntetés nyilvános átadása előtt visszavonta azt. Valószínűleg feltűnt valakinek, hogy a finn újságíró Trumppal szemben is kritikus. Az amerikai külügy ezek után ráadásul még hazudozásba is kezdett. Ezt a szenátus által felállított vizsgálat állapította meg később. Az eset természetesen a könyvbe is bekerült, de szinte ez a legrosszabb, amit a nyugati demokráciák visszásságairól olvasni lehet benne.
A könyv Bill Browderről szóló fejezetében Aro úgy mutatja be a Moszkvában meggazdagodott amerikai származású üzletembert, hogy közben egyetlen állítását sem próbálja meg kétségbe vonni, holott egyértelmű, hogy nem mond mindig igazat. Browdert adótanácsadója, Szergej Magnyitszkij képviselte egy sokmillió dolláros adócsalási perben. A könyvben az üzletember és Aro is azt állítja, hogy Magnyitszkij jogász/ügyvéd volt, holott még csak jogi iskolába se járt soha, ráadásul eztt már egy 2015-ös New York-i perben maga Browder is beismert. (Magnyitszkij tragikus és tisztázatlan körülmények között halt meg egy orosz börtönben.)
A könyvben szereplő svéd újságíró (Åsa Linderborg) esetében, akinek cikkeit oroszbarát propagandának bélyegzi a szerző, fontosnak érzi megemlíteni, hogy „Lindenborg egyik szülőjén keresztül már több éve »beszervezett kommunista«, édesanyja is Oroszországból származik”. Mindez azért fontos Aro számára, hogy rossz fényben tüntesse fel svéd kollégáját. Azt viszont valahogy elfelejti megemlíteni, hogy Browder apai nagyapja radikális kommunista volt, aki több évre a Szovjetunióba költözött, ott megházasodott, majd onnan hazatérve az amerikai Kommunista Párt vezetője volt 1930-tól 1945-ig. Ez nem egyszerű figyelmetlenség, hanem a tények nem túl etikus manipulálása, elhallgatása.
Browder és Magnyitszkij történetéről készült egy dokumentumfilm is, amelyet Aro csak úgy vezet fel, hogy „egy orosz rendező, Andrej Nyekraszov mocskolódó filmje”. Az alkotást az Európai Parlament Brüsszelben tervezte bemutatni, ám az eseményt az utolsó pillanatban törölték, mert Nyekraszov műve a hivatalos orosz narratívához állt közelebb. Aro viszont még véletlenül sem említi meg, hogy miért akarta az Európai Parlament megtartani a film premierjét. Andrej Nyekraszov ugyanis nemcsak egy jöttment Putyin-bérenc rendező. Korábban, 2007-ben, ő készített Litvinyenko londoni polóniumos mérgezéséről egy leleplező művet, amelyben bebizonyítja, hogy az FSZB, a Kreml és Putyin állt a megbízás mögött (természetesen Oroszországban be is tiltották). Azt, hogy Nyekraszov akár szavahihető is lehetne, még véletlenül se szeretné Aro az olvasók orrára kötni.
A fentiekhez hasonló enyhe elfogultság többször is megjelenik a könyvben. Assange csak mint orosz kötődésű kémként és többrendbeli nemi erőszaktevőként bukkan fel benne, és néhol az olvasmányosság is elvész a történetek túlburjánzó részleteiben. Ennek ellenére a Putyin trolljai nagyban segíthet abban, hogy ne a saját bőrünkön kelljen megtapasztalnunk, hogy milyen kegyetlenül és hatékonyan képes működni a trollkodás pszichológiai terrorja.
A könyv bosszantó hiányossága, hogy egyrészt nincs benne szószedet, másrészt a referenciák internetoldalak, amelyek URL címei nem kattintható változatban szinte teljesen használhatatlanok. Egyértelműen érdemesebbnek tűnik e-könyvben beszerezni!
